Tusnádfürdő, „Kárpát-medence” és Európa jövője

Egymás után másodszor vettem részt a tusnádfürdői nyári egyetemen, melyet idén huszonnyolcadik alkalommal (helyesen, 29. alkalommal – a szerk.) rendeztek meg, az elsőre ugyanis 1990-ben került sor. Ahhoz, hogy jobban megértsük ennek az összejövetelnek a kontextusát, meg kell említeni, hogy 2010-ig hűen követték az eredeti célt, a román–magyar megbékélés elősegítését.

Ebben a formátumban simították el a meglévő feszültségeket, a viták pedig

segítettek egy bizalmi légkör fenntartásában a román többség és a romániai magyar kisebbség között.

2010 után, a belpolitikai hatalmi rendszernek a demokratikus mechanizmusok Fidesz általi megkaparintása útján lezajló átalakulásával hangsúlyosabbá vált Magyarország és a magyarországi politikai elit szerepvállalása. Az Orbán-rezsim óriási lehetőséget látott abban, hogy a helyszínen, közvetlenül, nem közvetítőkön keresztül fordulhat az erdélyi magyar diaszpórához, mely a magyarországi parlamenti választásokon szavazók jelentős részét jelenti (a 2018-as választáson a több mint 5,2 millió szavazatból legfeljebb 300 ezer származott határon túli magyaroktól – a szerk.). A román politikai elit sajnos nem érzékelte időben ezt az átalakulást, elítélte a magyar vezetők részvételét és – a média hatására – a mérsékelt politikai vezetők és a civil társadalom egyre kevésbé tartották vonzónak a részvételt az eseményen. Sokan csak azért utasították el a meghívást, hogy a közvélemény ne sorolja őket a székely autonómia modelljének hívei közé. A magyar kisebbség állandó témáit, mint például az etnikai kritériumokon alapuló autonómia, vagy a december 1-i nemzeti ünnepen, majd a Centenáriumon való részvétel megtagadása, a román jelenlét hiányában, kezdték egyoldalúan megközelíteni. A párbeszédből monológ lett, a tusnádfürdői beszédekre a sajtón keresztül, vagy politikai állásfoglalásokban válaszoltak.

Az Orbán-rezsim körvonalazódásával a Tusnádfürdői Nyári Egyetem ideális szónoki emelvénnyé vált a Fidesz vezetője számára,

aki olyan témákat vetett itt fel, melyek rezonanciája meghaladja a román–magyar kapcsolatokat. Emlékezetes volt az illiberális demokrácia fogalmának a 2014-es rendezvényen történt felvetése és meghatározása. Ugyanezen vezető 2018-as beszéde a gondolatok ugyanolyan intenzitási szintjét mutatta.

Idén három vitán vettem részt. Az elsőn, az Európa jövője címűn a felszólalók közé tartoztam. Rendkívül intenzív vita volt arról, hogy milyennek látszik és hogyan kellene kinéznie a most sorsfordító pillanathoz érkezett Európai Uniónak. A résztvevők sokszínűségére való tekintettel a migráció kérdéséről szóló beszélgetés nem volt egyoldalú. Nagyon becsületes vita volt arról, hogy Románia és Magyarország milyen saját apporttal járulhat hozzá az európai integrációhoz. Sok szó esett Európa Alapító Atyáiról, az Európai Unió közös politikáiról, annak szükségességéről, hogy a nyugat-balkáni államoknak is meg kell adni az EU-hoz való tartozás esélyét. Felesleges megemlíteni, hogy ugyanekkor Dăncilă asszony éppen egy katasztrofális turnén volt Montenegróban és Észak-Macedóniában. Jogos a kérdés, hogy miért nincs saját keretünk e gondolatok megvitatására, olyan keret, melyben a romániai akadémiai és politikai elit bemutathatná elképzeléseit Európáról. A tusnádfürdői vitákat bíráljuk, de mit kínálunk helyettük?

A másik vita, melyen részt vettem, az ukrajnai oktatási törvényről szólt. Romániából senki sem szólalt fel. Kárpátaljai magyar iskolai tanárok, a budapesti Parlament tagjai, szakértők beszéltek.

Volt merszünk Romániában meghívni kárpátaljai román nyelvű tanárokat, hogy kifejtsék az álláspontjukat?

Rendeztek bármilyen vitát a külügyminisztériumon vagy a civil társadalmon keresztül? A Facebookon számos vélemény van erről a témáról, de miért nem használtuk fel intézményes keretek között azt a kevés szakértőt, akikkel rendelkezünk? Románia óvakodott Magyarországgal azonos álláspontra helyezkedni az ukrajnai oktatási törvény ügyében. Egyéni kezdeményezések voltak, melyek korlátozott eredményekhez vezettek. Magyarország radikálisabb volt és maradt: mindaddig blokkolni fogja Ukrajna csatlakozását bármelyik nemzetek feletti szervezethez, elsősorban az EU-hoz, amíg nem törlik el teljesen az említett törvényt. Magyarország nem a törvény módosításáról vagy alkalmazásáról kíván párbeszédet folytatni, csak az eltörléséről. Felkeltette a figyelmemet egy viszonylag fiatal (1980-as születésű) hölgy, Magyarország Parlamentje külügyi bizottságának az alelnöke, aki Nagy-Britanniában és az AEÁ-ban szerzett mester- és doktori fokozatokat, és aki hibátlan előadást tartott e törvény tartalmáról, az ezzel kapcsolatosan kezdeményezett lépésekről és az ukrán fél hamis érveiről. Fel tudunk mutatni egy hasonló román parlamenti képviselőt, aki tökéletesen ismeri ezt az ügyet és képes ezt bármikor elmagyarázni a nyugati partnereknek? Attól tartok, nemleges a válasz.

A harmadik vita, melyen részt vettem, Közép-Európa jövőjéről szólt. Ebben az esetben is a budapesti kabinet egyik tagjának a teljes mértékben figyelemre méltó beszédének lehettem a tanúja: fiatal, nagy nyugati egyetemeken szerzett végzettséggel, koherens diskurzussal. Rendelkezünk valami hasonlóval Románia kormányában? Attól félek, nem. Ezen a beszélgetésen volt egy román és egy szlovák résztvevő is.

Ma nem liberális, hanem konzervatív projektként beszélnek Közép-Európáról.

Milyen álláspontra helyezkedünk mi ebben a vitában, azon túl, hogy nem akarunk a Visegrádi Csoport tagjai lenni (ahova valójában senki sem hívott meg)? A közép-európai diskurzus már nem viszonyul negatívan Oroszországhoz (Románia e témában némiképp elszigetelődött Kelet-Európában, már csak Lengyelország tart ki ezen álláspont mellett). A jelenlegi magyar és közép-európai konzervatív diskurzus identitási kérdésekről, szuverenitásról, hagyományokról szól, de hallgat a rule of law részről, mely bármely politikai projekthez elengedhetetlen, akár liberális, akár konzervatív projektről van szó. Romániának az az előnye, hogy hozzáadhatja ezt a két diskurzusdimenziót a zömmel közép-európaihoz, hogy ezzel kitűnhessen a 2004 után csatlakozott EU-tagok kategóriájában. Képesek leszünk élni ezzel az előnnyel? A korrupcióellenes harcban elért eredményeket főleg a nyugati partnerek hangsúlyozzák ki, míg a hatalmon lévő politikai elit aláássa azokat. Nem tudjuk országbrandként népszerűsíteni ezt az aspektust, melyet aztán az EU-csatlakozásra törekvő európai államok is átvehetnének. Ellenkezőleg, mindent elkövettek a korrupcióellenes offenzíva leállításáért. Ennek az elemnek a hiányában nincs semmilyen versenyelőnyünk a Visegrádi Csoporttal szemben, és csak

egy olyan országnak fognak bennünket tekinteni, mely sem az európai projektre, sem a regionális integrációra nincs felkészülve.

Az idei Tusnádfürdői Nyári Egyetem kapcsán nagyon sokat írtak arról, hogy a magyar vezetők megtagadják a Centenárium megünneplését, mert nem tartották be a Gyulafehérvári Nyilatkozatban említett kisebbségi jogokat. E dokumentum figyelmes áttanulmányozásával kiderül, hogy ebben sehol sem szavatolták az etnikai kritériumok szerinti autonómiát. Van szó a kisebbségek jogairól, de ezek jelenleg szavatolva vannak, a közigazgatási törvénynek a kisebbségi nyelvek közigazgatáson belüli használatára vonatkozó új rendelkezések pedig kiegészítik majd ezt a keretet. De elmagyarázta bárki is koherensen, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatot milyen mértékben ültették át a jelenlegi jogszabályi, törvényi és alkotmányi keretekbe? Javasolt bárki egy ilyen témát a Nyári Egyetem szervezőinek? A magyar félnél tapasztalható félreértéssel a román fél nemtörődömsége áll szemben. Nincs egyetlen olyan Centenáriummal kapcsolatos esemény, melyen a Gyulafehérvári Nyilatkozatról lenne vita, a kisebbségek képviselőinek részvételével. E témában csak két tökéletesen párhuzamos monológgal van dolgunk. A közigazgatási törvény szóban forgó rendelkezését minden bizonnyal meg fogják támadni az Alkotmánybíróságon (CCR). Hivatkozni fog majd a CCR a jelenlegi alkotmányba átemelt Gyulafehérvári Nyilatkozatra?

Attól tartok, hogy az alkotmánybírák sem olvasták a szóban forgó dokumentumot.

Bármilyen érdekesek is lennének a beszélgetések, minden évben Orbán Viktor beszéde a Nyári Egyetem legnagyobb médianyilvánosságot kapó eseménye. A 2014-eshez hasonló emlékezetes beszéd volt. A honi média, sajnos, csak a székelyekre vonatkozó részt kommentálta. E beszédnek az volt az alapgondolata, hogy a néptől 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban kapott mandátum egy „magyar modell” felépítésére vonatkozott. A modellt sikeresen befejezték, most „új korszak” következik. Orbán elképzelése szerint ennek az új korszaknak a „magyar magányosság” ezer éves korszakának feladása kell legyen a célja. Más szavakkal, Magyarországnak vissza kell kapcsolódnia ahhoz a régióhoz, melynek része, másodlagos fontosságúvá téve a nyugati partnerekkel vagy Oroszországgal meglévő kapcsolatait. Orbán nem Közép-Európáról beszél, hanem „Kárpát-medencéről”, mely tágabb értelmezésben Romániát vagy a nyugat-balkáni államokat is magába foglalja. A Kárpát-medencét össze kell kapcsolni a vasúti, az energiaszállítási és más hasonló infrastruktúrákat illetően. Ezáltal láthatjuk, hogy Magyarország gázinfrastruktúrával, fekete-tengeri kitermelésekkel, a Romániát Budapesttel összekötő vasútvonal javításával kapcsolatos jelenlegi tervei miként kapnak értelmet egy szélesebb projektben. Tusnádfürdőn sok szó esett a Budapest–Belgrád vasútvonalról. Ez ugyanennek a „kárpát-medencei” tervnek a része.

Orbán Viktor elképzelése szerint a „Kárpát-medence” a Közép-Európa-projekt legfontosabb stratégiai része.

Az ehhez a régióhoz tartozó országoknak védelmezniük kell a hagyományos családmodellt és a kulcsfontosságú gazdasági ágazatokat, valamint a határokat, el kell utasítaniuk a migráció bátorításán alapuló multikulturális modellt és ki kell kényszeríteniük az EU szintjén az „egy nemzet egy szavazat” elvet. Ebben az elképzelésben ezáltal az Európai Tanács rendelkezne meghatározó szereppel (ahol Magyarország sok projektet blokkolhatna) és nem az Európai Bizottság. A gond az, hogy ellentmondásos dolog az Európai Bizottság létének és a föderális modellnek a dicsőítése nélkül hivatkozni Európa Alapító Atyáira. De mindaddig tökéletesen koherens, amíg senki sem érzékeli az ellentmondást. Orbán egy nemzetek Európáját akar, amit az Alapító Atyák csak a föderális modell elemeivel kombinálva láttak lehetségesnek.

Orbán ebben a beszédben kitért az általa támogatott ideologikus modellre is: már nem az illiberális demokrácia modellje a liberális demokrácia alternatívája, hanem a kereszténydemokráciáé. Feladták volna az első alternatív modell elérésének célját? Kompatibilis a kereszténydemokrácia az illiberális demokrácia modelljével? Egyelőre megválaszolatlanul maradtak ezek a kérdések. A fő gond az, hogy a kereszténydemokrácia modellje nem a liberális demokrácia modelljével szembeállítva épült fel. A liberalizmus a törvény uralmának tiszteletben tartását illetően tökéletesen kompatibilis a kereszténydemokráciával. Ez az utalás kitartóan hiányzik Orbán Viktor diskurzusából.

A beszéd tartalmazott egy újszerű, rendkívül érzékeny témát is: az 1968-as nemzedékre és az európai demokrácián belüli szerepére.

Orbán Viktornak igaza van: a nyugati baloldal 1968. májusi felerősödése megalapozott egy baloldali szemlélettel rendelkező, az utóbbi évtizedekben hatalomra került politikusokból álló nemzedéket. Orbán kijelentette, hogy itt az ideje, hogy az 1990-es nemzedék kerüljön hatalomra az európai politikában, egy „antikommunista, keresztény, nemzeti szellemű” nemzedék. Csábító a két nemzedék szembeállítása, de vajon tényleg így állnak a dolgok? Macron, Verhofstadt, Rutte és mások, liberális vezetők, a liberális demokrácia modelljének hívei, Orbán Viktor bírálói is az „1990-es nemzedékhez” tartoznak?

Összefoglalásul,

Orbán Viktor beszéde a jelenlegi európai integrációval szembeni alternatív modell felépítéséről szólt.

Ez egy életképes modell, vagy csak egyszerű retorikai konstrukció? A liberális demokrácia illiberális demokrácia felőli bírálatának több értelme volt, mint egy kereszténydemokrácia felől, mely bírálatot belső ellentmondások terhelnek. Érdemes megemlíteni, hogy a közép-európai, lengyelországi, csehországi, szlovákiai országok vezetői egyelőre nem foglaltak állást Orbán Viktor ezen gondolatairól. Ami pedig Romániát illeti, csak annyit lehet mondani, hogy vezetői az európai témára vonatkozó vitákkal kapcsolatos teljes tudatlanságban tetszelegnek, nincsenek tisztában sem a brüsszeli, sem a tusnádfürdői elképzelésekkel. Mi csak egy „erős Európát” akarunk, de nem tudjuk, hogy pontosan, mit is jelent ez a végtelenségig ismételgetésével banálissá tett kifejezés.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.