Román–magyar kapcsolatok a túlhevülés és az izzadás között

A kormánykoalíció legutóbbi tárgyalásai, majd visszakozása az RMDSZ túlságosan etnikai színezetű kérései ügyében újra felvetett egy olyan ügyet, melyet túlságosan gyakran kerülünk el, vagy kezelünk felszínesen: a román politikai osztály (általában véve a nemzeti elit) viszonyulása a Románia fő nemzeti kisebbségével, a magyarral kapcsolatos kérdéskörhöz.

A kölcsönös elutasítás által képviselt kirívó, illetve a „pozitív diszkrimináció” által képviselt ködösen európaias megközelítés egyaránt frusztrációkat és ellenséges érzéseket kelt és olyan túlzásokat jelentenek, melyek nem megoldásokat hoznak, csak újabb, egyre nagyobb gondokat okoznak.

Az a felületesség és könnyelműség, mellyel a romániai pártok a magyar kisebbséget kezelik, az életképes, modern és közös jelenhez kapcsolódó nemzeti politika felépítéséhez vezető munka elkerülésének könnyen felismerhető tünete.

Politikusaink két alapvető hibát követnek el a magyar kisebbséggel szemben.

Az első a román nemzeti pártoknak az a beteges szokása, hogy a magyarokkal csakis az RMDSZ-en keresztül tárgyalnak,

a második pedig azzal kapcsolatos, hogy az RMDSZ-szel folytatott párbeszédet – legalább formálisan – nem a Románia és Magyarország közötti bonyolult kapcsolatok kontextusában nézik.

Az a mánia, hogy magyar polgártársainkkal csakis az RMDSZ közvetítésével lehet párbeszédet folytatni, korlátozza az országos szinten nagy pártok (PSD és PNL) (Szociáldemokrata Párt és Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) önkifejezési lehetőségeit és ugyanakkor abba a csapdába ejti őket, hogy csak az RMDSZ napirendjéről tárgyalnak, mely végzetszerűen kizárólag etnicizált és csak szinte történelmi vitákra való utalásokból áll, mint például a külön egyetemek kérdése, a „székely zászló” kitűzésének joga és a többi.

Kár, hogy az ország jelentős politikusai nem fogták fel, az RMDSZ napirendje egy párt napirendje és nem egy csaknem egymillió emberből álló kisebbségé.

A magyarok nem magyar vagy román nyelven esznek naponta háromszor és nem is menti meg őket a ráktól vagy a cukorbajtól, ha minden áron magyar orvosuk van.

A magyar kisebbség kérdéskörének a román–magyar kapcsolatok kontextusából kiszakított módon történő kezelése szintén történelmi hibája a bukaresti politikusoknak: az a vak hit, hogy

a Budapesttel meglévő kapcsolat csak egy külön fejezet, melyben – szintén végzetszerűen – csakis az RMDSZ lehet a közvetítő,

a stratégiai elképzelés és a jelenlegi világ megértése hiányának egyik példája.

Ezzel szemben Magyarország a Romániával fenntartott kapcsolatát sohasem kezeli a chişinău-i moldovai statalitás felkorbácsolása nélkül és anélkül, hogy újabb lapként adná hozzá a Moszkvával épített kétoldalú kapcsolati aktájához.

Bár nyilvánvaló, hogy a nagy román pártok 28 éve nem túl sikeresek a románok magyarokkal fenntartott kapcsolatainak kezelésében, továbbra is kitartanak ugyanazon hibájuk mellett: Bukarest 28 éve fokozatosan enged az RMDSZ kimondottan etnikai követeléseinek és ennek ellenére az RMDSZ egyre többet akar, a korlátokat feszegetve és saját választóikkal hozva konfliktusos helyzetbe a román pártokat (a legutóbbi PSD–RMDSZ tárgyalások esete).

Bukarest szintén 28 éve beleesett abba a csapdába, hogy az RMDSZ-es „mérsékeltektől” vár közvetítést a Budapesttel fenntartott kapcsolatokban, és a kétoldalú kapcsolatok abszolút katasztrofálisak: 2011-ben volt az utolsó állam- és kormányfői szintű találkozó, Meleşcanu külügyminiszter legutóbbi budapesti látogatása (az utóbbi hat évben az első!) megdöbbentő kudarc volt, hiszen – bár arról volt szó, hogy találkozik Orbán Viktor kormányfővel – végül csak a magyar külügyminiszterrel volt egy rövid és hűvös találkozója.

Tényleg nem vesszük észre, hogy

mind az RMDSZ, mind a budapesti kormány egy kizárólag etnikai napirendet tart fenn?

Tényleg nem látjuk, hogy 28 éve ők határozzák meg a kétoldalú napirendet és azóta ugyanabban a „jegelt diplomáciai konfliktusos” állapotban vagyunk?

Tényleg úgy teszünk, mintha nem látnánk, hogy Budapest csak átetnicizálja a kétoldalú kapcsolatot a chişinău-i mesterséges moldovaiságot doppingolva (újabban a kerülendő Igor Dodont támogatva)?

Tényleg nem értjük, hogy Budapest csak azért pörgette fel újra a partnerséget Oroszországgal, hogy Románia ellen alakítson ki frontot?

Orbán Viktor kapcsolatának Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal nem Berlin vagy Párizs megriasztása a célja, hanem az, hogy az „izmait mutogassa” Bukarest felé.

Miközben mi hipnotizáltan az RMDSZ és Orbán Viktor napirendjéhez igazodunk,

figyelmen kívül hagyjuk egy normális kétoldalú napirend valódi kérdéseit.

Először is azt hagyjuk figyelmen kívül, hogy óriási kereskedelmi hiányunk egyötöde (10 milliárd USA-dollárból 2 milliárd) a Magyarországgal meglévő kiegyensúlyozatlan kapcsolatból származik. Vagyis mi etnikailag elkülönült egyetemekről beszélünk, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, hogy Magyarországgal kapcsolatban van a második legnagyobb kereskedelmihiány-forrásunk a kínai kapcsolat után.

És ennek nagyon egyszerű oka van: Románia nem dolgozott ki terveket a román cégek szomszédos országba irányuló expanziójára, miközben a magyarok két óriási céggel vannak itt jelen: a MOL petrolkémiai csoporttal és az OTP bankcsoporttal.

A MOL és különösen az OTP jelentik a Romániába irányuló magyar export felét. Vajon a hargitai és kovásznai magyar etnikumú polgárokat nem érintik hátrányosan ennek a deficitnek a makrogazdasági következményei? Főleg, hogy – és ez szinte nevetséges – Kovászna és Hargita az utolsó tízbe tartoznak a Magyarország felé exportáló megyék sorában, de az első tízben vannak az onnan importálók között!

Szintén nevetséges a saját etnikai napirend egyik következménye, a parlamenti RMDSZ-es mandátumok egynegyedes csökkenése (40-ről 30-ra) 20 év alatt, aminek a Hargita, Kovászna és Maros megyeiek masszív Magyarországra emigrálása az oka!

Másodsorban figyelmen kívül hagyjuk, hogy Magyarország – bizonytalan orosz technológiával –

meg akarja kétszerezni egy 2200 MW-os atomerőmű teljesítményét Pakson, alig 130 kilométerre Temesvártól.

Bár a paksi erőművet (a régi, működő erőművet, mely ugyanazt a technológiát használja, mint a bulgáriai Kozlodujban lévő) 25 évnyi működés után be kellene zárni, a magyar hatóságok kifejezték azt a szándékukat, hogy még néhány évtizedig működtetni fogják ezt az egységet, a románok pedig nem mondtak semmit.

Sőt, szófogadóan és szégyenlősen „fantom-közmeghallgatásokat” szerveztek Nagyváradon, nem Temesváron vagy Aradon (ahogy az természetes lenne), olyan közmeghallgatásokat, melyeken – ráadásul – a Temes megyei és bukaresti (CNCAN) román hatóságok effektív és aktív módon nem vettek részt, hanem ezt a terhet holmi civil szervezetekre bízták, melyek Temes megyében vettek részt radioaktív sugármentesítési akciókban, mint például a buziásfürdői Hobby Club Jules Verne. Csak azért, hogy ne zavarjanak…

Harmadsorban figyelmen kívül hagyjuk, hogy Magyarország úgy döntött,

elakasztja az Európai Unió legnagyobb belső hajózható útvonalát, a Rajna–Majna–Duna folyosót,

mely az Északi-tengert köti össze a Fekete-tengerrel. Így aztán a „környezetvédelmi okokra hivatkozó” Budapest ellenállása miatt az Európai Unió leghosszabb, legnagyobb és legfontosabb hajózási folyosója éppen az alsó harmadánál „törik meg” és ezért a Duna csak nagyon kis mértékben használható hajózásra.

Ez csökkenti a konstancai kikötő jelentőségét és jelentős gazdasági veszteségeket okoz Romániának a (közép-európai szempontból) konkurens kikötők javára, mint amilyen a horvátországi Fiume (Rijeka) és a szlovéniai Koper.

Ezzel szemben szépen felsorakoztunk a „Via Carpatica” (helyesen: Via Carpatia – a szerk.) lengyel–magyar autópálya-terv mögé (mely kizárja mind Erdélyt, mind Munténia középső részét), valamint a BRUA magyar–osztrák vezetékterv mögé, mely a román gázt (csodálkoznék), vagy a Turkish Stream-en érkező orosz gázt az erős magyarországi vagy ausztriai petrolkémia felé vezetné.

Vagyis ahelyett, hogy a román állam azért küzdene,

hogy kivezesse a Hargita-Kovászna-Maros térségben élő magyarokat

a Budapest által (a Via Carpatica útvonallal) (ld. mint fent – a szerk.) kitervelt elszigeteltségből és Európához kapcsolná őket az Erdély-autópályán keresztül, mi 30 magyar politikus kicsinyes napirendjén alkudozunk!

És ahelyett, hogy kihasználnánk, hogy az Európai Unióban csak mi rendelkezünk szárazföldi tárolókban lévő gázzal, mi az egyetemek etnikai kritériumok szerinti szétveréséről tárgyalunk.

Vajon senki sem látja, hogy az erdélyi magyarságnak szintén a gazdasági fejlődés és a lemaradások csökkentése a valódi napirendje? Vajon Bukarestből senki sem képes az RMDSZ-es „tolmácsok” nélkül beszélni a magyarokkal? Gyerünk, mert csak képzelőerőre, kitartásra és jóhiszeműségre van szükség!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.