A magyar megoldás

Bakk Miklós úr 2016. december 2-án ezen a platformon tette közzé Klaus Iohannis és december 1-e című cikkét, melyre számos kommentár érkezett (eddig 67). Mind a cikk, mind a kommentárok (a szerző többször is megszólalt, hogy elmagyarázza és részletesebben kifejtse álláspontját) rendkívül érdekesek voltak, és a románok és magyarok közötti párbeszéd újraindításának egyik kiindulópontja lehetne, amit én is nagyon szükségesnek tartok – nem 2018. december 1-e, hanem a XXI. század, meg az Európai Unió, meg a NATO miatt; az emberek vitatkoznak, érvelnek, néha veszekednek, dohognak, de már nem csapják fejbe egymást fejszével. Ha elértünk valamit 1990 óta, akkor az ez! Egyetértünk, Bakk Miklós úr?

A kommentátorok által alaposan kivesézett cikk fő gondolatait a következőképpen lehetne röviden összefoglalni: Klaus Iohannis csalódást okozott a magyar szavazóinak (1), mert az országprojektbe nem iktatta be a székelyek autonómiáját (2), vagy legalább az ország etnikai alapú regionalizálását (3), legalább az „erdélyi térségét” (4), holott a középkori Fraterna Unio dokumentum (melyet 1437-ben írtak alá és inkább Unio Trium Natiorumként ismert) ihletforrás lehetett volna (nem maga a kimondottan románellenes dokumentum tartalma, amit Miklós úr egyértelművé tett) (5). A hatodik pont, melyet a szerző, úgy tűnik, a cikk megértésének sarokkövének tart, a következő (6):

„A következő lépésnek Erdély politikai öröksége hasznosításának”

kellene lennie, miután az „erdélyi urbanisztika hasznosítása” sikeresnek bizonyult (Nagyszebenben, Iohannis volt polgármester városában).

Megengedek magamnak egy kis trükköt, 5-4-3-2-1-6 sorrendben tárgyalva a pontokat, de előbb tisztázni akarom, hogy bukarestiként miért tartom fenn magamnak a jogot arra, hogy beleszóljak ebbe a dologba: mert vállaltan magyarbarát vagyok (ritka madár a bukarestiek között), mert anyai ágon régi Hortobágy-völgyi (Valea Hârtibaciului) románoktól származom („Roman ajku magyar”, így nevezték az ükapámat, amikor besorozták a császári hadseregbe; ez a kommunizmus alatti „magyar nyelvű román” megfelelője!) és főleg azért, mert szerelmeim közül három székelyföldi volt. Töviről-hegyire ismerem az autonomista diskurzust, így már kívülről fújom. Íme, tehát, miért hiszem azt, hogy jogom van beleszólni.

Öt: a Fraterna Unio (aka Unio Trium Natiorum) rendkívüli körülmények között, az események nyomására aláírt háborús dokumentum volt; nem hiszem, hogy ma bárki számára ihletforrás lehet. De még ha az is lenne (reductio ad absurdum): ki ellen? Ha, mondjuk, az „erdélyi térségben” élő magyarok és románok, a székelyföldi székelyekkel együtt

közös frontot alkotnának, ez ki ellen irányulna?

Az „erdélyi térség” cigányai ellen? Az ország „térségen kívüli” lakosai ellen? A brüsszeli bürokraták ellen? Nem világos és nem realista. Ami azonban nagyon is világos: néhány nagy urbánus központ (Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó) városlakóiban iszonyatos kétségbeesés van a „nemzeti” politizálás bukaresti módja miatt. Röviden összefoglalva, az erdélyiek nagyon undorodnak a Régi Regát szavazóitól és főleg e nem-erdélyi térség választottaitól; ebből a szemszögből nézve (mondjuk egy választási térképéből) a Fraterna Unionak van értelme. De nem értem, hogy ez miért korlátozódna az „erdélyi térségre”, tekintettel arra, hogy csak Bukarestben több „megundorodott” gyűlt össze 2017 elején, mint bárhol máshol összesen.

Négy.

Nagyon jó ötlet az „erdélyi térség” regionalizálása.

Támogatom. Öt régiót tartok elképzelhetőnek: Partium (a jelenlegi Szatmár, Bihar, Arad megyék), Észak-Erdély (Szilágy, Máramaros, Kolozs, Beszterce-Naszód), Kelet-Erdély/Székelyföld (az eredetiben is magyarul – a szerk.) (Maros, Hargita, Kovászna), Dél-Erdély (Hunyad, Fehér, Szeben, Brassó) és a Bánság (Temes, Szörény, Méhed/Mehedinţi). Ezek lennének a leglogikusabb régiók, gazdasági, nem pedig etnikai megfontolások alapján. Ezért vettem bele Méhedet.

Három.

Az ország regionalizálása még jobb ötlet,

ami nélkül az „erdélyi térség” regionalizálása értelmetlen. Lehetővé tenné a nemzeten belüli (helyesebben mondva államon belüli) versengést, ami nélkül nem számíthatunk az élet és főleg a kormányzók által nyújtott szolgáltatások minőségének javulására: ha semmi sem kényszeríti őket jobb teljesítményre, akkor miért tennék meg? Ha polgármester vagy megyei tanácsi elnök vagyok és nagyon ostoba, plusz nagyon tolvaj is, mit számít mindez, ha a párt a „központból” kitart mellettem? Ha a körzetemhez tartozó emberek semmilyen módon nem tudnak a szavazáskor büntetni, mert minden ellenjelöltem pont ugyanilyen (Bukarestből támogatott alkalmatlan politikai svihák), akkor minek fájdítanám a fejemet? Miért ne lopnék rogyásig? Jövök, lopok, visszamegyek Bukarestbe. Mit számít nekem a székelyhídi (az eredeti szövegben is magyarul – a szerk.) életminőség, például?! Ami a régiók számát illeti, Dragoş Filipescu úr 10 régiót javasol, plusz tizenegyediknek Bukarest-Ilfovot. Nem osztom az álláspontját: szerintem 12 régió kellene és semmiféle „Bukarest-Ilfov”, mely egyszerűen csak egy politikai-maffiózói érdekekkel teli hólyag, melynek gennyes váladéka az egész országot megfertőzné. Mint most, különben. Ami pedig a Bakk Miklós úr által javasolt etnikai alapú regionalizálást illeti, újra csak több mint gyanakvó vagyok: úgy vélem, hogy egy ilyen (óriási) közigazgatási erőfeszítésnek csakis az életszínvonal növelése lehet az egyetlen célja, nem történelmi traumák borogatása. Vagyis ezért reménykedem egy gazdasági és nem etnikai alapú regionalizálásban.

Kettő. Klaus Iohannis elnök egyelőre nem mutatott be nyilvánosan semmilyen országprojektet. Ígért egyet, még várjuk.

Egy. Legyünk őszinték, Bakk Miklós úr:

akármelyik romániai politikus, aki nem javasolja a trianoni békeszerződés revízióját,

csalódást okoz a magyar választóknak, ahogy minden olyan romániai politikus is csalódást okoz a román választóknak, aki nem ígéri a német-szovjet megnemtámadási szerződés (aka Ribbentrop-Molotov paktum) revízióját. Ez tény. És bár sem a románok, sem a magyarok nem tehetnek túl sokat a valóság terepén, senki sem akadályozhatja meg, hogy álmodozzanak; és ki tartaná életben az álmaikat, ha nem a politikusok? Természetesen, amikor ezt nem teszik, akkor csalódást okoznak. De náluk van a gond, Bakk Miklós úr…?

Hat. Tökéletesen egyetértek: „Erdély politikai örökségének hasznosítása” tűnik számomra az egyetlen követendő útnak, ha Románia a múltban, vagyis a premodern múltban keres ihletet adó modellt. A jelenlegi román politikai térségben egyetlen másik középkori állam sem volt sikeresebb a Bethlen Gábor által vezetett fejedelemségnél (a román olvasók számára: 1613–1629): tolerancia, gazdasági teljesítmény, jó kormányzás, kvázi politikai függetlenség a hűbéri hatalommal (Oszmán Birodalom) szemben, íme, ezt sikerült akkor elérnie Bethlennek Erdélyben és ezt szeretnénk mi is most Romániában, sokkal jobb körülményekkel rendelkezve a sikerhez.

Az első kérdés az, hogy érdemes-e a múltban keresni ihletadó modellt,

vagy a jelenben kell ilyen után kutatni; másra bízom a választ. A Bakk Miklós úrnak szóló kérdésem a következő: mi a gond?

Tudom, némiképp ironikusan hangzik, de nem ironizálni van most kedvem. Tudják, hogy miért? Mert sok román azt válaszolja: „A magyarok, a magyarok jelentik a gondot, csakis a magyarok jelentik a gondot!”, mert sok magyar azt válaszolja: „Maga Románia a gond, nem egyik vagy másik román, hanem éppen e mesterséges államnak, Európa ezen szörnyszülöttének a létezése a gond”, miközben valójában a szegénység a probléma.

A magyarok arra panaszkodnak, hogy a románok miatt nem szabadok. De a gazdag emberek szabadok. A románok arra panaszkodnak, hogy szegények. De a nem-szegény emberek szabadok. Az ország szegénysége a gond, a szegénységből való kikerülés a kérdés és a romániai magyarok jelentik a megoldást. Ez az én álláspontom.

Mivel egy ország nem képes kijutni a fejletlenségből, ha nem rendelkezik olyan elittel, mely hazafias és elég gazdag ahhoz, hogy ne lopjon. Én pedig úgy gondolom, hogy

előbb-utóbb a magyarok fogják létrehozni ezt a hazafias elitet

és maguk után húzzák majd Romániát a jólét felé, akár akarja, akár nem (eleinte nem fogja akarni, persze!). Mire alapozom ezt?

A neveltetésre. A romániai magyarok sokkal jobb állapotban kerültek ki a kommunizmusból, mint a románok: szintén szegények voltak, mint a templom egere, de egyáltalán nem érintette meg őket a propaganda. (Normális, hiszen a propaganda nemcsak kommunista, hanem nemzetikommunista volt! Ez lényeges különbség.) Más szóval, a magyarok kevésbé agymosottak, mint a románok (már elnézést a kifejezésért) és sokkal jobban tudják, hogy mi az érdekük: bárki, aki ellátogatott valaha a parajdi és a Slănic Prahova-i sóbányába, láthatta ezt a különbséget, mely megdöbbentő, amikor a saját bőrödön tapasztalod meg. A magyarok nagyon akarják, hogy pénzt keressenek és jobban éljenek, ami azt jelenti, hogy a németek, a zsidók és a görögök hiányában (akik a két világháború között a „középosztály” zömét adták), hamarosan létrehoznak majd egy gazdasági elitet. Mely igazi egyetemekre küldi majd az utódait, nem diplomagyárakba. Következmény: Románia jövőbeni magyar politikai elitje.

Zárójel: miért ne követnék a románok is ezt a pályát? Mert

a román elitek hozzászoktak, hogy a politikából csináljanak pénzt, nem a kereskedelemből,

a politikában pedig sok pénz van, mocskos, gyorsan jön és ficsúrok következő nemzedékét termeli ki, nem igazi vezetőket. Maguk is ellenőrizhetik, hogy mi történt a Vörös Négyes (1992–1995) román politikai elitjéhez tartozókkal és a gyermekeikkel. („Vörös Négyes”: a jelenlegi PSD elődje, a Romániai Szociális Demokrácia Pártja – PDSR –, a Nagy-Románia Párt – PRM –, a Román Nemzeti Egységpárt – PUNR – és a Szocialista Munkapárt – PSM – által 1995-ben, a Nicolae Văcăroiu által vezetett kormány idejében létrehozott szövetség – a szerk.)

Miért neveztem „hazafinak” Románia ezen jövendőbeli vezető elitjét? Mert egyáltalán nem érdekli majd a revizionizmus vagy Trianon. Nem tudatlanságból, hanem gazdasági okokból: nemcsak azért, mert a jelenlegi Románia piaca nagyobb, mint a hipotetikus Erdély államé, hanem azért is, mert Románia egyszerre tengeri és dunai ország (miközben Erdély nem lenne az). Plusz azért, mert „tiszta” pénzt stabilitás és kiszámíthatóság közepette lehet termelni, nem revíziók, forradalmak, polgárháborúk és más zavargások közepette. Másképp mondva, a piacoknak a béke kedvez.

Egy második, némiképp mulatságos következtetés az, hogy ön, Bakk Miklós úr és én pillanatnyilag egy csónakban evezünk: a regionalizálást támogatókéban. Különböző okokból, különböző módokon, különböző célokkal, de effektív módon ugyanazt a szekeret húzzuk (ismétlem, pillanatnyilag!). Ráadásul nem vagyunk egyedül.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.