Kolozsvár, egy bedugult fikció

Harminc éve vagyok kolozsvári. 1988-ban kerültem a Kis-Szamos menti városba, egyetemi hallgatóként, és e város polgára maradtam. Láttam, hogy milyen volt Kolozsvár akkor, amikor polgártársaim 5 tojást kaptak jegyre, átéltem azt a korszakot, amikor Funar a nacionalizmus epicentrumává változtatta és látom most is, az esztelen fejlődés korszakában. Miben áll Kolozsvár mítoszának „vonzereje”?

Nemrég különböző romániai sajtóintézmények, egy Romániában is használt kérdőív alapján készült világbanki tanulmányt idézve azt az információt kezdték terjeszteni, hogy

a románok 15 százaléka Kolozsvárra költözne.

Arra a kérdésre, hogy „melyik városba szeretne költözni?”, nyilvánvalóan nehéz lett volna azt válaszolni, hogy Oláhtóhátra vagy Szamosjenőre (szintén nagyhírű Kolozs megyei települések). Az Európai Bizottság jelentéséből (Quality of life in European cities 2015) származó hasonló adatokat szintén terjeszteni kezdték az itteni médiában, azt a benyomást keltve, hogy „szívesen látják az idegeneket” a Szamos menti városkában. A médiamitológia szemszögéből nézve a város egyfajta „Szilícium-völgynek” tűnik, ahol IT-sek nyüzsögnek az utcán és ahol a polgárok csak nemzetközi fesztiválokból táplálkoznak és 2-3 idegen nyelvet beszélnek.

Számtalan, főleg a helyi sajtóban megjelent cikk éppenséggel már azt sugallta, hogy Kolozsvár(-Napocán) jobb élni, mint New Yorkban vagy akár Londonban is. Egy eszement mese sohasem új, mert a helyi sajtó és annak nyomán az országos 2013-ban, az Európai Bizottság egyik hasonló, az európai városok életminőségéről szóló tanulmányát idézve azt jelentette be fellengzősen, hogy a Szamos parti település „a legvendégszeretőbb város Európában”. Persze, ha jártak valaha Londonban, akkor tudják, hogy a Trafalgar Square nem a Főtér, a New York-i Central Park sem a Sorin Apostu által lebetonozott Sétatér (az eredeti szövegben is magyarul – a szerk.).

Miből fakad a csodaváros vonzereje és mi generálja a varázslatát?

Valójában egy nemlétező Kolozsvár közönségnek szánt mitológiájának a szisztematikus felépítésével van dolgunk. Ennek a tipikus PR-eszközökkel, nevezetesen semmiféle valóságalappal nem rendelkező bombasztikus legendák és mesék terjesztésével felépített melldöngetésnek kettős célja van. Egyrészt képes magára vonni a média figyelmét, másrészt egy olyan jól teljesítő közigazgatás képének kivetítését teszi lehetővé a város politikai elitjei számára, mely a bukaresti „mitikákkal” ellentétes transzszilvanista szellemet ápolja.

Így aztán a város volt már a „fejlődés fővárosa”, a „legvonzóbb város” (még az egész bolygón is), vagy a „legszebb romániai város”. Itt látszólag mindenki jól érzi magát, minden idilli, semmi sem bántó, a közigazgatás tökéletesen működik, az életkörülmények távol-nyugatiak, az emberek valóságos édeni életet élnek egy olyan városi környezetben, amely a tökéletesség csúcsának tűnik. A csaknem misztikus jelzőkkel ábrázolt várost az „ifjúság mágnesének” (ezt a fogalmat használták az európai fővárosi kampányban), vagy „csodavárosnak”, illetve (a magyar kincses város nyomán) „oraş comoară”-nak állították be.

De le kell bontani a „klúzsnapokai” mítoszt.

Kolozsvár (Napocával vagy anélkül) mindig is politikai fikció volt.

A város egész mitológiája több propagandisztikus hazugság eredménye. Még a jelenlegi „Cluj-Napoca” név is politikai fikcionalizálásának élő bizonyítéka. Ez a név tökéletesen ábrázolja azt a ceauşiszta fikciót, mely egy mesterségesen létrehozott urbánus teret talált ki.

Ez a név ma egyfajta igazolóteszt a helyi mitológia számára. A „vendégszerető” városnak évtizedek kellettek, hogy elfogadja többnyelvű táblák elhelyezését a bejáratoknál, de még akkor is hozzátették az abszurdan ósdi Municipium Aelium Napocense címet. Valójában Kolozsvár neve bizonyítja, hogy egy „Frankenstein” típusú városról van szó, melynek alkotórészei ugyanolyan groteszkül vannak összerakva, mint az új Napocensis Aelium elnevezés. A régi Kolozsvár (az eredeti szövegben is magyarul – a szerk.), mely egy ideig Klausenburg volt, most megkapta a hőn vágyott tábláit. De miért nem jelenik meg a név jiddisül is (Kloinzburg)? Mi az oka, hogy egy álomba illő helyen, ahol ilyen nagy az idegenek iránti szeretet, még mindig nincs emlékhelye a Holokauszt áldozatainak, ahol megemlékeznének azokról a tízezrekről, akiknek a lakásaiban és birtokaiban most a régi zsidó negyedet lepusztító klúzsnapokaiak élnek?

A jelenlegi város voltaképpen egy külön Emil Boc, Traian Băsescu zsebkormányfője számára létrehozott pédélés (PDL – Demokrata Liberális Párt – a szerk.) fikció. Valójában

a régi pédélés elit totális ellenőrzése alá hajtotta a várost és a megyét.

Az „álomváros” csak a 2004 óta tartó Boc-adminisztráció fantazmagóriája. A „varázslatos” város mítoszával fedik el a Sorin Apostu által gyakorolt szégyenteljes ideiglenes vezetést (2008-2012). A valóságban Emil Boc vezette a „csodába illő” várost, ahol azért nem voltak kétnyelvű táblák a település határában, hogy kíméljék egyes, amúgy „idegenszerető” polgárok nacionalista érzékenységét. Ennek az „álomszerű” adminisztrációnak a vezetése alatt készült egy autópálya, mely nem kapcsolódik semmihez, egy elkerülő út, mely annyiba került, mint egy autópálya. A központban lévő házak rászakadnak a járókelőkre, városi infrastruktúránk folyamatosan pusztul, az (erdélyi szóhasználattal) büszkén csodálatos város szomorú valóságát pedig a mindennapos dugók jelentik.

Az Egyesülési Centenárium küszöbén a misztikus-mágikus város közepén lévő Széchenyi (Mihai Viteazul) tér egy romhalmaz, a Szamos partja pedig úgy néz ki, mintha Váránasziban lenne. A városi filharmóniának nincs saját épülete, a Nemzeti Művészeti Múzeum székhelyét visszaszolgáltatták, az óriási kulturális városnak pedig egy modern művészeti galériája sincs. Meg kell még említeni, hogy a város központjában lévő tereknek még mindig ósdian nacionalista neveik vannak (Unirii, Victoriei, Avram Iancu) (Egyesülés, Győzelem, Avram Iancu – a szerk.), vagy azt, hogy nincsenek kétnyelvű utcanév-táblák.

A városnak két „értéke” van, az eltúlzott ingatlanárak és a fullasztó dugók.

A legkisebb lakások bérleti díja is meghaladja a 350 eurót havonta, a lakások ára pedig itt a legmagasabb Romániában (Bukarest után). A kolozsvári frankensteinizmus naponta látható kifejeződése a szörnyűséges Szászfenes község. Ez a Szászfenes, Kolozsvárnak ez a kinövése olyan, mint egy pattanás, mely naponta több tízezer embert gennyezik ki a DN1-re, akik ebből a kültelki községből vándorolnak a városi munkahelyük felé, órákat pazarolva a forgalomban.

De a kolozsvári bedugulás nemcsak az utakon tapasztalható, hanem a szűklátókörű és múltba révedő szellemben is. A szó szerint és átvitt értelemben is összezsúfolódott kolozsváriak abban a fellengős illúzióban élnek, hogy olyan városban laknak, amilyet még nem látott a világ. A klúzsnapokai mítoszt építő propagandasajtó minden ostobaságot felkap és felerősít. Ennek egyik példája az egyik álújságírónő cikke, aki az utánanézéssel nem fáradva már a címben arról ír, hogy „Románia második legnagyobb városában” járt. A varázslatos város legendájának „fejlesztői” gyorsan visszhangozni kezdték a szerző bölcselkedéseit, aki nem tesz egyebet, csak elismételi a filmfesztiválokról vagy Klúzsnapoka vonzó kávézóiról szóló közhelyeket.

A cikk nyilvánvalóan egy újságírói blöff volt. De lehetővé teszi számunkra a fikció és az INS (Országos Statisztikai Intézet – a szerk.) által közölt hivatalos adatokból leszűrhető valóság szembeállítását.

A 2011-es népszámlálás azt mutatja, hogy egész Kolozs megyének 691 ezer lakosa van,

ami csökkenés 1992-höz képest, amikor 736 ezer volt és elmarad 1971-től, amikor 715 ezren voltak. Ezáltal a mesébe illően növekvő „csodaváros” valójában demográfiai szempontból csökken. 2011-ben 458 ezer klúzsnapokai volt, miközben 1992-ben 496 ezren voltak. A tények itt is megcáfolják a közvéleménynek szánt propaganda hazugságait.

Ugyanezek a statisztikák azt mutatják, hogy Bukarestnek 1,88 millió, Konstancának pedig 470 ezer lakosa van. Következésképpen a lakosságszámot nézve Kolozsvár a harmadik legnagyobb városa Romániának, melyet 422 ezres Temesvár követ. Ezen kívül, ha Temesvár egyesülne Araddal (238 ezer), egy több mint félmilliós városközösséget hozna létre, melynek több lakosa lenne, mint egész Kolozs megyének. Ezzel újabb mítosz semmisült meg, az egymillió lakosú Kolozs megyéé. Az egész megyében nincsenek ennyien, tehát ezt a legendát is fel kell számolni!

A pédélések másik altatómeséje Kolozsvár látványos gazdasági növekedése,

amellyel a csodavárost az európai és egyetemes fejlődés epicentrumának állítják be. A fejlődés mítoszát is kontextusba kell helyezni. Minden erdélyi megye 5,7 (Hargita), 5,8 (Fehér) és 6,2 (Máramaros) százalék közötti növekedést mutat. A gyorsuló növekedés regionális és semmiképpen sem „Boc városa csodájának” tulajdonítható jellegzetesség. Az Országos Előrejelzési Bizottság (CNP) adatai szerint az egy főre eső GDP tekintetében Kolozsvár helyzete megfelel a demográfiainak – Bukarest és Konstanca mögött, Temesvárral és Brassóval egy szinten. Nincs ebben semmi látványos, semmilyen varázslat, hogy Iozefini szavaival éljek.

Egyértelmű, hogy a sajtóban gyakran manipulálják a tanulmányok eredményeit. Nem releváns a polgárok saját városukkal kapcsolatos elégedettségére vonatkozó válasz. A nyugodt erdélyiek valóban elégedettek azzal, hogy ott élnek, ahol, de ez nem jelent urbánus mobilitást. Minden statisztika azt mutatja, hogy hamis állítás az „idegenekre gyakorolt – rendkívüli – vonzerő”. A hivatalosan Kolozs megyébe beköltöző 272 ezer ember több mint fele (141 ezer) megyén belüli migráns. A legnagyobb beáramlás olyan megyékből érkezik, mint Fehér (15 ezer), Beszterce (13 ezer), Maros (13 ezer), Szilágy (18 ezer). Valójában a környező megyékből származó erdélyiek költöznek Kolozs megyébe és csak 6500 külföldi (lakhellyel más országban rendelkező) érkezett. Tehát ami a külföldi lakhelyűek beköltözését illeti, a csodaváros lemarad Bukaresttel (28,4 ezer) vagy Temes megyével (7.122) szemben.

Ahogy arra már rámutattam,

egy másik hamis címke az, hogy Románia „legbarátságosabb” városában élünk,

ahol városháza azzal dicsekszik, hogy a kolozsváriak 91 százaléka jó véleményen van az idegenekről. A „romániai Szilícium-völgynek” még csak egy városnéző busza sincs, mely elvihetné az embereket a kültelki lakótelepek bámulatos helyeire, vagy a világhírű csodálatos térségbe, Patarétre. Nem utolsó sorban ki kell térnünk e rendkívüli régió intelligenciájára is. Minden statisztika azt mutatja, hogy Romániában 245.000 analfabéta van és ebből 30 ezer az északnyugati régióban él.q

Végső soron egy kicsit betokosodott agyúnak kell lenned, hogy elhidd egy politikai propaganda összes hazugságát, mely kitalált egy „csodába illő” várost, egyfajta erdélyi „La-la Land”-et, ahol tej és méz folyik a gödrös utakon, a kutyák pedig kolbásszal a szájukban futkároznak a végeláthatatlan sorokban ácsorgó több tízezer autó között.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.