Szombat este egy InterRegio szerelvény megállt a mező kellős közepén. Az utasok egy órán keresztül csodálhatták a Bukarestet övező kopár mezőket. Az ok: a tolvajok lecsaptak a CFR (állami vasúttársaság – a szerk.) vezetékeire. A Craiovából érkező vonat teljes késése két óra volt, de szinte az összes Északi Pályaudvarra érkező szerelvény menetrendje felborult.

Szombat este a CFR több utasa késve érkezett Bukarestbe és lemaradt a hazavezető csatlakozásról.

Bár Románia fővárosáról beszélünk, közte és – mondjuk – Konstanca között 21.00 óra után már sem vasúti, sem buszkapcsolat nincs.

Már csak a bukaresti éjszakázás, a taxi, vagy – esetleg – egy kisbusz (a reptértől) lehetősége maradt. Végül, mivel Bukarestben nem maradt elfogadható megoldás arra, hogy a családom eljusson Konstancára, nekem kellett értük mennem. A Nap-autópályának köszönhetően néhány óra alatt teljesíthető ez a feladat. Nem tudom, mi történt azzal a fiatal hölggyel, aki kétségbeesetten próbált hazajutni, és aki már nem fért be a kocsimba.

A vonatból látható az igazi Románia, és igazán katasztrofális látvány.

A Craiova és Konstanca közötti út normális esetben nyolc óra vonattal; a valóságban tíz. Ennyi idő alatt repülővel New York-ba is el lehet jutni. Közúton csak 460 kilométer; bármelyik tisztességes európai országban ezt a távot legfeljebb négy óra alatt meg lehet tenni. Nálunk, valószínűleg, kétszer több időre lenne szükség. Azért mondom, hogy „valószínűleg”, mert Romániában sohasem tudod, mikor jutsz el az úti célhoz. Az utak kiszámíthatatlanok, olyanok, mint egy szeszélyes szerető, egy-kettő csúnyán megharagszanak rád és akkora dugót vágnak a képedbe, hogy néhány órán keresztül csak a bărăgani pusztaságot, vagy, ahogy szinte mindig történik, az úgynevezett bukaresti terelőút épületeit nézegetheted órákon keresztül, mely terelőút inkább valamiféle gépkocsivezetőknek szánt beavatási próbának tűnik: csak azok juthatnak ki a haza útjaira, akik képesek itt vérnyomás-emelkedés, káromkodás, gyűlölködés nélkül várakozni.

Az infrastruktúra nemcsak rövidebb utakat vagy komfortot jelent,

hanem – főleg – gazdasági növekedést is. Két olyan PSD-s (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) kiskirály vezetésével, akik egy öngyilkos lábára kötözött malomkövekként húzták vissza Konstancát, a megye – ennek ellenére – az országos átlagnál kétszer nagyobb gazdasági növekedést tudott felmutatni (29 helyett 56 százalék) (nem egyértelmű, hogy pontosan mit jelölnek ezek az arányok – a szerk.). Ez a Bukaresttel összekötő autópálya érdeme, állítják a gazdasági újságok. A kikötőbe igyekvő vagy onnan érkező szállítmányozók számára az autópálya időt és pénzt takarít meg. A két város most közúton és vasúton is két órára van egymástól. Azt szerettem volna mondani, hogy ez egészen jó idő, hiszen számunkra, akik katasztrofális infrastruktúrához szoktunk hozzá, jó dolognak számít bármilyen közeledés a normalitáshoz.

De eszembe jutnak a francia TGV-k, melyek, amikor nem akarnak 574 km/órával közlekedve sebességi rekordokat dönteni, 200 és 320 km/h közötti átlagos utazósebességgel haladnak.

Ez nagyjából 40 percet jelentene Bukarest és a Fekete-tenger között, vagyis, ha jól tudom, nagyjából annyi, amennyi idő alatt Piperából (Bukarest egyik külső lakótelepe – a szerk.) gépkocsival be lehet jutni a Gabriela Firea által vezetett város központjába.

Ha felemeljük egy kicsit a tekintetünket és a Kárpátok felé nézünk, a helyzet még súlyosabb.

Nem sikerült és a közeljövőben nem is fog sikerülni áttörni a hegyeket egy autópályával, holott voltak olyan miniszterek, akik azt ígérték, hogy kint fognak aludni az építkezéseken, a buldózert használva párnaként. Mi viszont, akiknek nincs hivatalos menetoszlopunk és villogónk sem a gépkocsinkon, ki vagyunk téve a sors kénye-kedvének.

Nincs párunk a világon. Mi vagyunk az egyetlen állam, melynek az egyik évben kevesebb autópályája lett, mint amennyi az előzőben volt. Bármennyire is európainak hinnénk magunkat, amikor az ország két fontos városa között 50 km/h az átlagsebesség, valójában a harmadik világban vagyunk.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.