Mikor végez önvizsgálatot az iszlám?

Amikor II. János Pál pápa Tertio millenio adveniente című apostoli levelében (1994) önvizsgálatra szólította fel az egyházat, egész klérusával és minden hívőjével együtt, a múltbéli „intolerancia és az erőszaknak az igazság szolgálatában történt felhasználása” miatt, az inkvizítorok és a keresztesek cselekedeteiről lévén szó, ez nem azt jelentette, hogy ő maga vagy bárki azok közül, akikhez szólt, egyetértett volna Torquemadával, vagy egy inkvizíciós bíróság keretében képes lett volna megszavazni az eretnekek kiirtását. De mégis ki akarta hangsúlyozni, hogy van valami a katolikus egyház doktrínai igazsággal kapcsolatos buzgóságában, mely az Inkvizíció fundamentalizmusához és elnyomó erőszakához vezet/vezetett. Másképp mondva, bár egy jó katolikustól általában idegen az Inkvizíció intoleráns fanatizmusa, van valami elkerülhetetlenül katolikus abban az inkvizíciós fanatizmusban, mely miatt a Katolikus Egyháznak a maga egészében lelkiismeret-vizsgálatot kellene végeznie.

Egy katolikus számára a lelkiismeret-vizsgálat napi gyakorlat

abból kiindulva, hogy gyarló lény, akinek szüksége van „megtisztulásra”, saját szenvedélyeivel szembeni harcra és állandó javulásra. Az Egyház kollektív entitásként szintén emberi és gyarló, így szüksége van saját kisiklásai és túlkapásai (rendszeres) önvizsgálatára.

Napjainkban, amikor elsősorban a magukat az iszlámból és Mohamed prófétától eredeztetők (Iszlám Állam, al-Kaida stb.) intoleranciája és fanatizmusa a leggyakoribb jelenség, elsősorban a muzulmán közösségnek az iszlamisták gyilkosságaival és barbár tetteivel kapcsolatos felelősségének többfajta értelmezésével találkozhatunk. Az egyik változat szerint, mely Obama elnök diskurzusaiban is fellelhető, az Iszlám Államnak állítólag nincs semmi köze az iszlámhoz, valójában egyáltalán nem „iszlamista”. Egy másik változat szerint nagyon sok muzulmánt szintén megrémít saját felekezettársaik terrorista fundamentalizmusa – ami nagyon is hihető, ha csak a szalafisták „másfajta” muzulmánokkal szembeni szektáns gyűlöletére gondolunk. Végül egy harmadik változat szerint az iszlámnak szüksége lenne egy „felvilágosodásra”, mely modern vallássá változtathatná, mert értelmezési és gyakorlási formái gyakran retrográdak és archaikusak.

Vegyük őket sorra. Először is:

hamis az az állítás, mely szerint az Iszlám Állam egyáltalán nem iszlamista.

A régi kalifátus mítoszát használja fel és a próféta életének harcias korszakaira hivatkozva legitimált „szent háborút” folytat. Ezen kívül a Koránból vett összes részlet és az IÁ iszlám hitgyakorlata nem irrealitás, még akkor sem, ha hívei elsősorban egy primitív gyűlölethez vezető fanatikus ideológiát követnek, és nem olyan vallási hitet, melynek a kegyelet, a szeretet és az együttérzés a gyümölcse. De ez egy ultra-iszlamista ideológia, mint ahogy az inkvizíciós fundamentalizmus is egy ultra-katolikus ideológia volt. Másodsorban világos, hogy bár nagyon sok muzulmántól idegen az iszlamizmus és az iszlamista fundamentalizmus, sokan mások (a szíriai dzsihádista harcosok, az IÁ nyugati hívei, akik terrorista támadásokat készítenek elő – sokszor sikeresen – a civil lakosság ellen, kihasználva az európai országokon belüli vérszegény biztonságot és a gyöngéd és békülékeny sajtót, mely „depresszióra” és személyes „frusztrációkra” hivatkozva mentegeti tetteiket) nagyon is érzékenyek a szalafista indoktrinációra. Azok, akik szalafista „szektásokká” válnak, nem tesznek egyebet, mint a bármely jó muzulmán által tisztelt könyvből kiragadott részleteket abszolutizálnak, gyakran figyelmen kívül hagyva a történelmi és kulturális kontextusokat. Harmadsorban a próféta törzsi világával szembeni kulturális kontextus-változásokkal kapcsolatos rövidlátás, amikor a háború azért nem számított a „végső megoldásnak”, valóban érv egy „iszlám felvilágosodás” mellett, mely összhangba hozza a dolgokat történelmi helyükkel.

A protestantizmusban és a katolicizmusban például elfogadják,

hogy anakronisztikus az az előírás, mely szerint a nők csak fedett fejjel léphetnek be a templomba, ugyanis annak a kontextusnak felel meg, amikor azt Szent Pál megfogalmazta, de a jelenkornak már nem. Egy olyan nőnek, aki – például – egy modern metropoliszban, egy olyan cégnél dolgozik, mely „üzleti” viseletet ír elő, folyamatosan kendőt kellene a táskájában tartania, hogy Szent Pál utasításának betűje szerint léphessen be egy templomba. De a keresztény egyházak sokkal engedékenyebben viszonyulnak a modern ruházati konvenciókhoz, valószínűleg azért is, mert a kereszténység nem olyan nagy mértékben a könyv vallása („a betű gyilkol, a szellem életet ad”), mint az iszlám vagy akár a judaizmus. Magát Jézust is istenkáromlással vádolták, mert megszegte a Sabbathot és a Tóra más tilalmait is. Ha az „üzleti” viseletbe öltözött nő belép a templomba, hogy egy beteg gyermekért vagy rokonért imádkozzon, ennek megakadályozása a farizeusok dühéhez hasonlít, akik azon háborogtak, hogy Jézus a Sabbath idején gyógyított betegeket.

De térjünk vissza az iszlámhoz. Tényleg elfogadhatatlan például – ahogy az nem olyan rég még számos arab országban megtörtént –, hogy egy modern muzulmán nőnek elég hidzsábot hordania és nem kell magát hosszú és fekete ruhák mögé rejtenie, mint egy apácának? Tényleg nem az a fontosabb, hogy mit tesz az a nő a jótékonykodás, a könyörületes Isten hite és a felebarátok iránti együttérzés szellemében, mint az, hogy hány centivel takarja el a bokáját az all-seasons nagykabátja? Valóban atemporális vallás az iszlám? Ha a kereszténység ezt állítaná magáról, akkor az apácáknak ma is kis görbe szárnyakban végződő fehér fejkendőt kellene hordaniuk, mint Louis de Funès filmjeiben. És valószínűleg minden keresztény férfinak és nőnek ugyanúgy kellene öltözködnie, mint a Jézus korabeli zsidóknak.

Ami az iszlamista terrorizmussal kapcsolatos felelősséget illeti,

egyértelmű, hogy a muzulmán közösség nagy részének nincs semmilyen közvetlen vagy közvetett érintettsége. Ennek ellenére és tekintettel arra, hogy az iszlám az utóbbi évtizedekben ennyi patológiás esetet produkál, több ezer ártatlan áldozattal, vajon nem lenne itt az ideje egy lelkiismeret-vizsgálatra az egész muzulmán közösség részéről, ahogy azt II. János Pál pápa kérésére a katolikusok is megtették a keresztes háborúk és az Inkvizíció miatt?

Az Iszlám Állam az iszlám fundamentalizmus rákos daganata. Egy mélységesen degenerált és erőszakos iszlám szubkultúra. Ha a muzulmánokban közösségi szinten nem tudatosul, hogy egy kontextusokhoz nem igazodó iszlám – éppen a marginális szubkultúrákban – ilyenfajta szélsőségességeket produkál, akkor a globalizált világban, a kulturális együttélés tekintetében továbbra is a „legproblémásabb” vallás marad. A nyugati szekuláris vélemények többsége máris defenzív és polemizáló módon viszonyul az iszlámhoz általában véve. Az az iszlám, melytől ezek a nyugatiak félnek, mindnyájan tudjuk, nem Rumi vagy a Malála Júszafzai féle kortárs pacifisták iszlámja. De ezeket a különbségtételeket és elhatárolódásokat a muzulmán közösségen belül és egy nyilvános lelkiismeret-vizsgálat alapján kellene elvégezni: sajnáljuk az iszlám nevében elkövetett összes terrorista támadást.

Ahogy azt Andrei Pleşu egyik nemrég közzétett cikkében megjegyezte, az iszlámnak joga van bűnösnek éreznie magát.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: islam.com.kw