A nemzetek lázadása

Vegyük észre, amíg még van mit: a nyugati nemzetek kirobbantották a felettük lévő világ elleni lázadást. Ennek híre már rögtön megszületését követően fogságba esett és olyan cím alatt vonszolják végig a tájékoztató médián keresztül, mely azt mutatja, hogy van hely a falon a borsó számára: a szélsőséges csőcselék a demokráciát támadja! E szlogen mögött, mely a csőcselék és a megvilágosultak között akar határvonalat húzni, a bojári arrogancia és düh keveréke vet habot.

Mi az oka ennek az idegességnek? Nos, az a bajuk, hogy egy

divat iránt érzéketlen sokaság továbbra is az eredeti tartalom alapján értelmezi a szabadságot.

Vagyis úgy gondolja, hogy joga van a kormány útmutatásai nélkül dönteni élete menetéről. Joga van nem elfogadni, hogy megmondják neki, ki legyen a szomszédja az országban és a lakótelepen. Joga van azt hinni, hogy a törvény nemcsak vak a bőrszínre, de kiütést is kap tőle. És megannyi további elviselhetetlen részlethez, melyek nélkül az élet a minden reggeli igazodás művészetévé válik.

A lázadás Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban tört felszínre a legnagyobb erővel. Trump és a Brexit miatt? Nem. Hanem a szemre húzott csuklya és a szájba tömött ököl miatt. A lázadás pontosan ott robbant ki, ahol régóta zajlik a szabadság gyakorlása és emléke még nem hunyt ki. Igaz, nincs füst tűz nélkül, de a tűz sem indul piromániások nélkül. A ma a füstre panaszkodó elitek idővel önhitt kaszttá váltak, mely már azt hiszi, hogy a nemzeteket politikailag ki lehet sajátítani, a szabadság pedig elkobozható.

A politikusok, a médiabirodalmak és az egyetemi tanárok az Atlanti-óceán mindkét partján egy saját használatú világot hoztak létre maguknak. Milyen alapon? A mindenféle kisebbségekből összeszedett új proletariátus, plusz az agyakat simára csiszoló egyetemi apparátuson keresztülvert nemzedékek szavazatával. Miután politikailag elbocsájtották a hajdani hagyományos társadalmat, háttérbe, munkanélküliségbe száműzték. Tegyenek egy kört Kínában és tegyék az ujjukat a globalizáció gömb alakú térképének bármelyik pontjára. Az új internacionalista arisztokrácia „Viszlát, elmaradottak!”-at mondott és a szabad verseny meg a kivirágzó sokszínűség nevében megszabadult az alsó osztályoktól. Persze, nem teljesen egyenlő mértékben. Az úgynevezett elit biztosított magának egy előnyös helyzetet:

nem kénytelen szemtől szemben élni saját döntései következményeivel.

Így alakult: a gyermekek drága és védett iskolákba, ők elérhetetlen lakótelepekre kerültek és olyan helyeken étkeznek, ahol nem kell asztal alatti bombáktól tartani.

E hosszú ideig tartó népességmozgatások után a nemzetek tökéletesen feleslegessé váltak. Az elitek arra ébredtek, hogy a felépített globális világ elegendő számukra. Sőt, az őrültséget is meghívták ebédre, mert stratégiai bölcsességnek tűnik. Hallották John Kerryt, az amerikai külügyminisztert? Isis is on the run! Netán sprintel? Csak akkor, ha elnézel a nizzai teherautó mellett, hogy jobban lásd a riói olimpiát.

Két nagy ok váltotta ki a nyugati társadalmak nemzeti, de nem nacionalista reakcióját. Először is a migrációs politika katasztrófája. Több évtizednyi szűrő nélküli migráció olyan lavinában csúcsosodott ki, mely minden nagyvárosban és minden félreeső utcában elsodorta az élet egyensúlyát. Persze, az elit lakóhelyein nem annyira. Az egyszerű emberek a bombák, AKM-ek és fejszék hatására és áldozataiként merészeltek kapcsolatot látni a migráció és a terrorizmus között, holott a fentiek arra kívánták őket rávenni, hogy ismerjék be, csak rasszisták.

A második ok az európai munkapiac illúziója. A tervezők arra a remek következtetésre jutottak, hogy ami működik a Bajnokok Ligájában és a korporatista hálózatban, az tömegméretekben is megvalósítható: ma Torinóban, holnap Manilában, sohasem Brăilán! Ezen észjárás szerint az európai munkapiac nagyjából így működik: az otthon munkát nem találó kelet-európaiak Birminghambe mennek, a birminghami munkanélküliek pedig másnap már Stuttgartban vannak. Mintha hiányozna ebből valami. És nem a repülőjegyekről van szó.

A nyugatot a világ többi részének termináljává változtató döntéseket

sohasem a befogadó társadalom figyelembe vételével hozták meg.

Az elitek úgy gondolták, hogy a plebsznek végső soron kötelessége felemelkedni a hivatalos utópia szintjére. A plebsz pedig úgy döntött, hogy bármi legyen is a neve és a baja, nem akar parancsra eltűnni. Végső soron a nagy-britanniai, egyesült államokbeli és (hamarosan) franciaországi lázadásoknak eltérő kiindulási pontjaik vannak, de ugyanaz a mozgatórugójuk. Mindegyik esetében az identitás elvesztésétől való félelem. Samuel Huntington, egy könyvtárakban még elérhető tanult ember 2004-ben arra figyelmeztetett, hogy a nyugati társadalmakat nagyon is, az eliteket viszont egyáltalán nem kínzó kérdés ez: kik vagyunk? De Huntington sohasem szerepelt az elfogadottak listáján szereplő egyetemi tanárok között.

Mi közünk nekünk mindezekhez? Ez az ő bajuk! És miután kinyírták az elmét, váljék egészségükre is! A mi esetünkben nagyjából így néz ki: áldás, hogy nem vagyunk összekapcsolva velük! Egy bizonyos pontig. A haladópárti aktivisták szerint például, ahogy elhagyod a Belvárost és elindulsz Berceni (bukaresti lakótelep – a szerk.) felé, máris a neanderthali közösségbe érkeztél. Ezen a területen egy homoszexuális párnak nincs joga elismertetnie a házasságát. Na és? Ez azt jelenti, hogy nem töröltük el a rabszolgaságot? Semmi sem akadályozza, hogy a legszilárdabb kapcsolatokat tartsuk fenn az EU államaival és a legváltozatosabb szexuális kapcsolatokat a polgáraikkal. De bennünket meghaladnak az olyan elképzelések, hogy a kisebbségüknek automatikusan joguk van eggyel több fenékkel a székre telepedni. E tekintetben még nincsenek gondjaink a fejünkkel.

A Keletnek más gondja van. A marginalizálás.

Az EU strukturális válsága felszínre hozta a házassági papírjaink kisbetűs részeit. A Keletet nem akarták igazán. Mert ha nem így lett volna, akkor most nem szembesülnénk azzal, hogy gyenge a kölcsönös kapcsolatok mérlege: európai pénzek munkaerőért és felvevőpiacért cserébe. Sőt, a nyugati mag kapkodva készül a felszállásra. A Keletnek azt a szerepet szánják, hogy az euró-csoport másodlagos és provinciális melléklete maradjon. Tehát a vészterv szerint Európa Németországot plusz az euró-övezetet jelenti, a Kelet pedig egy sehova nem tartozó és bárhova csatolható terület.

Az e terület közepén elhelyezkedő Romániát az a veszély fenyegeti, hogy levegőben lógva marad. A biztonsági garanciái a NATO mínusz Törökországtól függnek, míg belső ereje nulla. Az a veszély fenyeget minket, hogy egy véletlenszerűségeken alapuló állammá válunk, melyet kerékpáron vonulgató piperkőcök által bírált gazfickók vezetnek.

A veszély nem korlátozódik a Nyugatra. Mindent átható. Miközben a Nyugat politikailag megy csődbe, mi még csak csődbe sem tudunk menni. Már megtettük. Talpra állási receptünk azért nincs, mert olyan emberek törik rajta a csepp kis eszüket, akik egy kukkot sem értenek a történelemből. A nemzeti talpra álláshoz való egyetlen aktív hozzájárulásnak egy DNA-s (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) szólás a munkaszabálya, mely nagyjából így hangzik: a becsületes kereskedő egy el nem kapott tolvaj. Romok között porszívózgatunk. Ez kevés és gépies. Főleg, hogy a körülöttünk lévő világ nagyban gondolkodik és teljesen mást ért igazságszolgáltatás alatt. Mindent. A túléléssel kezdve.

Jó lenne feltennünk magunknak a kérdést: kik vagyunk? Európában és a saját országunkban. A politikusok, az igazságszolgáltatás és a hipszterek külön-külön adtak egy-egy választ. Közös válaszunk nincsen.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.