Az EU tapsikolva szalad a szakadék fele

Ha tényleg igaz, hogy a hibákért fizetni kell, akkor jó, ha pontos összeggel jelentkezel a pénztárnál. De ehhez tudnod kellene számolni és elég bátornak is kellene lenned, hogy megtedd. Ez az Európai Unióra nem vonatkozik. Valójában nem vonatkozik egy olyan világra, mely a tévedéseit tiszteli, még abban a pillanatban is, amikor letaglózzák.

Az igazság sohasem volt ennyire szükséges és gyűlölt. Következésképpen az EU nagy-britanniai katasztrófája tovább folytatódik, melyet egy kudarcát és ezen keresztül a végét frenetikusan bátorító galeri támogat.

Tehát, kezdjük a végével, hogy eleje legyen a dolognak. A június 23-án bekapott uppercut után azt a következtetést sikkes levonni, hogy 17 millió huligán döntött Nagy-Britannia és Európa sorsáról. „Angol PSD-sek!” (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) – kiáltott fel valaki, aki azt hiszi, hogy a gentlemanek így szoktak üvöltözni. Ez az első tévedés, egy olyan rövidlátás következménye, mely nagyon részleges számolást engedett meg.

Mit kezdünk a Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Olaszországban, Csehországban, Ausztriában, Finnországban lévő többi több tízmillió huligánnal? Mit jelentenek mindezek az okos európaiak számára láthatatlannak tartott emberek, akik már nem akarnak pán-európaiak lenni? Térjünk magunkhoz és adjuk hírül: a huliganizmus csak a labdarúgásban brit betegség, ahol azt kiszervezték a dorong-, sör- és zászlóhordozó szurkolóknak. Az európai társadalmak életében teljesen más dologról van szó:

a fentről előírt életformákkal szembeni lázadásról.

És ezzel benne vagyunk a dolog lényegében. Jobban fel kellene fognunk. Mert nem lesz más.

Létezik egy európai nép, mely sokkal népesebb és érzékenyebb, mint ahogy azt Európa summitoló elitjei, technokrata papsága és civiltársadalmas tantestülete képzeli. Ez a képzetlen, vagyis az engedélyezett dogmatikus termékekkel agymosottakhoz képest másképp nevelt emberekből álló sokaság nyugtalan. Kétségbeesett – mint egy halálraítélt, aki hallja, hogyan építik a vérpadot az ácsok és tudja, hogy már nincs sok hátra hajnalig. Ezt a tömeget kizárták az új életformákat szabó tervekből, melyekben csak a jó és a haladás nagy barátainak van hely. Márpedig kikényszerített hosszú hallgatás után a nagy-britanniai népszavazás ezeknek a még élő, szavazati és sorshoz való joggal rendelkező embereknek adta meg a szót.

Amikor Brüsszelbe megérkezett a népszavazás eredménye, a válasz a pánik és a gyávaság lehangoló elegyét hozta felszínre: rasszisták, elő-fasiszták és végtelenül ostobák vagytok! Az európai szellemiségre nézve szégyenteljes válasz szerzőinek nem lehet megbocsátani, de ugyanakkor őket is meg kell érteni: megtudták, hogy a személyes használatú kis fabulájukban zajló haladás nem visszafordíthatatlan és a történelemnek nem kötelező az ő oldalukra állni. De ezek az európai bovarizmus intim komplikációi. Van ennél fontosabb: hogyan jutottunk ide?

Egyszerű:

a valóság figyelmen kívül hagyásával és az emberi természet semmibe vételével.

Még egyszerűbben: utópiával. Mely két igazságot elsöprő irányra oszlik. Az első egy európai szuper-állam pepecselő és megingathatatlan építése. Az európai központi apparátus építményről építményre és gőgről gőgre haladva bontotta le a parlamenti szuverenitást, a jogrendszereket, a nemzeti pénzt és határokat. A nemzetek idővel levegő nélkül maradtak. Európa népei elkezdték felfogni, hogy nem marad más hátra, mint elfogadni egy zűrzavaros vallás áldását, melyben a német nyelvű jó és a francia profit felváltva játszik Istent és Sátánt. Az európai felvilágosult centralizmus óriási embertömegeket hagyott az önkényben és az ismeretlenben botorkálni.

Az utópia által kikényszerített másik irány a migráció. Az igazság óriási betűkkel van leírva és ki kell mondani: az ellenőrizetlen migráció katasztrófa. Ismétlem: az ellenőrizetlen. Pontosan azt mondtam ki, amit annyi európai mond és érez, akik egyik napról a másikra azt tapasztalták, hogy más európaiakkal váltották fel őket, akiknek a bére kisebb, mint az ittenieké, de nem kisebb, mint az otthoniaké.

Egyfajta tabu akadályoz bármilyen kritikus szót, ha a bizonyos „3 millióról”, az EU-ban dolgozó román diaszpóráról van szó. Nos, nem! A román migráció nem ok a nemzeti büszkeségre vagy a gazdasági vigaszra. A karral vagy fejjel végzett sok munkára elment románok migrációjának egyetlen értelmezése és magyarázata van: Románia egy becsődölt ország, mely megszabadul a többlettől. Románia és Lengyelország, Bulgária és Litvánia már rég belezuhantak egy csődös egyensúlyba, mely munkaerőt exportál és megtartja magának a már semmilyen változtatásra nem képes roncsokat.

A munkaerőpiacon érvényesített mozgásszabadság nevében több millió kelet-európait leszállító megfontolatlan lépés az út mindkét végén gondokat okoz. Nyugaton néma ellenségességet. Keleten olyan tarlót, melyben már semmilyen mag nem képes gyökeret ereszteni. Valamint egy olyan helyi politikai világot, melyen gondok nélkül osztoznak a demokráciát kifigurázó politikusok és azt a naivaknak partidrogként áruló tiltakozók.

És mintha ez nem lett volna elég, az Európai Unió összeomlott az afro-ázsiai nagy migránshullám nyomására. A vélekedések ellenére a gondot nem a szám jelenti. A gondot az a kapitulálási nyilatkozat okozza, amely Merkel német kancellár részéről hangzott el Európa nevében. A német kancellár 2015 augusztusában bejelentette a kapuk kinyitását. A népek és kultúrák keveredése megkapta a jogot a káoszra. Ugyanakkor Merkel kancellár

semmissé nyilvánította a Machestertől Athénig létező, a létezés mikéntjét meghatározó európai identitást.

Abban a pillanatban vesztették el a nagy-britanniai népszavazást. Mint ahogy minden európai népszavazás is vesztésre fog állni, kivéve a német kancellárián belül vagy a Juncker úr haverjai között megrendezetteket. Elkerülhetetlen a nemzetek lázadása. A választók iskolázottsága és a brit Konzervatív Párton belüli véres intrikák csak a nagy áramlatokat kísérő hordalékos morzsák.

Akinek lesz bátorsága egy pillanatra szembenézni a tragédiával, meg fogja érteni, hogy az Európát hatalmába kerítő görcsöt a demokrácia brit emlékezete és a demográfia európai zuhanása ostorozza.

Az európai társadalmak és kultúra kimúlása már nem egy komor hipotézis. Ez egy németországi, franciaországi, benelux-államokbeli, skandináviai, de délkelet-európai születésszám-csökkenés által is matematikailag diktált irányvonal, mely lakosságtartalékát a Nyugat rendelkezésére bocsájtotta és kimerült. A még életképes demográfiai rátával rendelkező Nagy-Britannia attól tart, hogy az afro-ázsiai migrációs hullámot Németország és Franciaország kevesebb, mint 10 éven belül európai útlevéllel látta volna el. A La Manche-csatorna elesik. Egy EU-tag Nagy-Britannia még a halántékhoz tett fegyver ravaszán tartott ujjat sem mozdíthatná meg. Titokban és tömegméretekben Nagy-Britannia nem bízik egy bűnösségi etika és egy csillapíthatatlan demográfiai éhség által térdre kényszerített Németországban.

Rendes emberek menekültek abba a gondolatba, mely szerint a brit reakció egy tudatlanság által diktált tévedés. Ha az egyszerű britek nekiálltak volna a metróban a „lisszaboni szerződést” olvasgatni, akkor EU-mellett szavaztak volna. Kár, hogy ez az ajánlás csak az európai jogrend doktorai által elvesztett népszavazás után érkezett. Különben is, a tudatlanság vádja kisszerű rágalmazás. A brit reakció sokkal mélyrehatóbb és jóval túllép az acquis communautaire (közösségi vívmányok - a szerk.) gondokon, hogy egy skolasztikus prézliben megforgatott francia kifejezéssel éljek. A brit reakciót a világon létező félelmek legsúlyosabbika okozta:

a saját kultúra kimúlásától való félelem.

A mindenféle európaiaknak van okuk átélni ugyanezt a hidegrázást. Európa a lemondására készül, német és francia demográfiai mandátummal. A muzulmán kisebbség aránya hivatalosan 5,8 százalék lett Németországban és 7,5 százalék Franciaországban. Nem hivatalosan és előrelátható módon az arányok rohamléptekkel közelítik a 10 százalékot. Európa elesik, de ez a részletkérdés anatéma a csehovi légkör által uralt Brüsszelben, ahol egy uradalmára visszavonult arisztokrácia a kamaramuzsikai előadások szüneteiben ünnepelte magát.

Az alapvető számítás elkerüli az utópia által elvakított elitet. Nevezetesen az, hogy a szabad migráció körülményei között az EU csak akkor lehet stabil, ha ugyanolyan gazdag vagy szegény szociális támogatási rendszerei vannak minden tagállamban. Továbbá: a szabad migráció és az egyenlőtlen, tobzódástól a nyomorúságig váltakozó szociális támogatási rendszerek körülményei között az Európai Unió képtelen fennmaradni. A kiadásokkal túlterhelt államok előbb-utóbb kimúlnak, visszavonulnak vagy megszöknek.

És egy ilyen halál előtti helyzetben mi az EU zseniális ötlete? Egy újabb csúcstalálkozó? Még több Európa? Míg már semmi nem marad? – hogy egy népszerű évfordulós és korhely dalt idézzek? A brit népszavazás utáni vérszegény reakció azt mutatja, hogy Németország egy felkészületlen hegemón. Ha az Európai Unió mégis tenni akar valamint Európáért, akkor tisztelnie kellene azon tízmilliók kultúráját és életét, akik úgy érzik, hogy kicsinálja őket az elitek utopisztikus menüje.

A politika, az európait is beleértve, nem támaszkodhat a menőző militánsokra és a fiatal rajongók csoportjára, kizárva az egyszerű ember életalapját. A viták és javítások nélküli EU-t akarók érve túlságosan is valami olyasmire támaszkodik, amit coffee culture-nak, szabadidős turizmusnak és reptéri graffitinek lehet nevezni.

Ha csak ennyiről van szó, akkor Európa kicsi, szórakoztató és vesztes. Egy lenikkelezett gép, mely a saját kultúrával szembeni tökéletes közömbösséget választja ki magából. Mit jelent az? Azt, hogy tudod, nem anyád és apád az egyedüli szüleid. Az euro-hip nemzedék nem látja és érti a körülötte zajló tragédiát. Az ő dolga! De ebben az esetben másik játszóteret kellene találnia magának. Az utolsót.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó forrása keyword-suggestions.com