Első-, másod- és harmadrangú állampolgárok?

A Közép- és Kelet-Közép-Európában az első világháború után létrejött centralista nemzetállam tagadta a helyi vagy regionális autonómia lehetőségét, háttérbe szorította a régiót, a közigazgatási-területi, kulturális, vallási sokszínűséget az etnikai nemzet és a nemzetállam egységével és egyedülállóságával váltva fel. A régiókat alárendelték a központ politikájának, ennek ideológiáit kényszerítették rájuk és korlátozták gazdasági, társadalmi, közösségi-vallási önigazgatási lehetőségeiket. Az osztrák-magyar monarchia korszakában modernizált és Közép-Európa multi- és interkulturális állapotainak megfelelően fejlődő városok, mint Újvidék (Novi Sad/Neusatz, Szabadka (Subotica), Temesvár (Temeswar/Timişoara/Temisvaru), Arad, Csernyivci (Cernowitz/Cernăuţi), az első világháború után létrejött államok, Jugoszlávia, majd Szerbia, Románia, valamint a Szovjetunió, majd Ukrajna részévé váltak. Paradigmaváltást, másfajta értéktárat, viszonylag eltérő gondolkodást és viselkedési kultúrát kényszerítettek rájuk. A nacionalista és centralista politikák kiszorították a közéletből a helyi pártokat, egységesítő módon kezelték a kulturális és regionális különbözőségeket, feledésre ítélték a regionális történelmet és kultúrát. Kitaláltak egy kisebbségi identitáspolitikát, szembeállítva azt a többséggel. Az az elmélet, mely szerint a lakosok – számuktól függően – többségiekre és kisebbségiekre, I. rendű és II., III. és további rendű állampolgárokra oszlanak, szegregációkat vont maga után. Más esetekben pedig kulturális és politikai hátrányt a személyek és közösségek közötti kapcsolatokban.

Egzotikus Európa?

A hivatalos intézmények, háttérbe szorítva vagy figyelmen kívül hagyva mindent, ami különböző, igyekeztek elsősorban a többségi etnikai nemzetet képviselni, melyet magával a nemzettel azonosítottak. Ezzel úgy gondolták, hogy a nemzettudatot fogják képviselni és megvédik az állam integritását. A multikulturális és többfelekezetű profilt nehezen tudták értelmezni azok a kultúrák, melyekben a német, de a török-keleti típusú etnikai nemzet befolyása is fontos szerepet játszott, az egyént pedig azzal a faluval, mahalával, vallási, illetve később kulturális-nyelvi közösséggel azonosították, melyből származott. A város – a reneszánsz és reform Európájában, a felvilágosult Európában neki tulajdonított értelmezési formában – kis szerepet játszott a kontinens keleti és délkeleti régióiban. Igaz, hogy a domináns etnikai nemzeti fogalom kihatott az új elitek megerősödésére. Ugyanakkor a tömegek emancipációjára, a középosztály kialakulására, a polgári tudat és a pluralizmus létrejöttére nem. Ugyanakkor – a felületes változások dacára – meghatározó volt a régi és az új közigazgatási struktúra közötti kontinuitás. A két világháború közötti időszakban a hiányosságok ellenére mégis lehetőség volt egyes regionális kultúrák ellenállására a nem demokratikus politikákkal, a monokulturális ideológiákkal és a centralizáló túlkapásokkal szemben. Még a nemzetállamokba újonnan integrált régiók többségi közösségeinek képviselői is bírálták a korlátozó politikákat. Az ellenállás gyakran néma volt, csak a társadalmi-gazdasági tevékenységek megszervezési és rendezési módjában; több nyelv vagy több helyi nyelvjárás használatának folytatásában; a régiót egyedivé tevő hagyományok gondozásában; a polgári és sportklubok és egyesületek létezésében; a társadalmi, nyelvi, vallási stb. sokszínűséghez fűződő jogot védő intézmények működtetésében lehetett tetten érni.

A fasiszta és a kommunista rezsim is hasznot húzott a centralizmusból, megváltoztatva a régiók lakosságának struktúráját, nemcsak az új etnikai nemzetállam nyelvét és kultúráját kényszerítve rájuk, de a diszkriminatív ideológiát is. A nemzetiség volt a politikai-identitási törekvés középpontja. Ez a tendencia a második világháború utáni időszakban került újra előtérbe, amikor a kelet-európai államok a Moszkvával és Szovjetunióval szembeni úgynevezett függetlenséget keresve találtak rá újra a nemzet (a nép) közösségi gondolatára. A régi-új ideológia ötvözte az irányvonalakat, létrehozva a kommunista nacionalizmust. Valójában azt az identitáselméletet találták fel újra, melyet nem csak a két világháború közötti szélsőjobb, hanem az állítólagosan demokratikus értelmiség is képviselt. Ezzel magyarázható bizonyos kulturális-nyelvi és vallási közösségek elvándorlása vagy megfogyatkozása, illetve eltűnése a térség államaiban. Az említett ellenséges hozzáállás ellenére a posztkommunista évtizedekben fennmaradt valami a régi multikulturális vonásokból, a közös kollektív emlékezet bizonyos részletei. Létezik a társadalomnak egy bizonyos szegmense, mely számára a regionális nyelvek továbbra is szerepet játszanak a szakmai tevékenységekben, a kulturális-oktatási életben, a gazdaságban és – főleg – a személyek közötti kapcsolatokban.

Vannak olyan viselkedésbeli értékek, melyek a közép-európai kultúrából származnak és melyekből ma az új ipari cégek, közszolgáltatások, hazai és nemzetközi partnerségek húznak hasznot. Vannak társadalmi közegek, melyeknek fontos a szó és tett közötti kapcsolat, melyeknek létfontosságú a másik tisztelete, a sokszínűséget elismerő politikák. Ezeket nem mindig sajátítják el és gyakorolják a hajdani közép-európai városok új lakosai. Így keletkeztek a szembenálló viselkedésbeli vagy civilizációs értékek. Az utóbbi 26 évben bekövetkezett demográfiai változások ellenére a helyi és regionális identitási kultúrák nem semmisültek meg teljesen. És a decentralizáció vágya, óhaja és az autonómia gondolata sem. Közép-Európa örökségei, de főleg a közép- és délkelet-európai kulturális és vallási melting-pot még mindig biztosít egy összetéveszthetetlen egzotikusságot. Végül a limes-ség, a közbülsőség, a Keletet és Nyugatot is magába foglaló világ-ság tudata, mely gyakran felbukkan Mihai Spăriosu és Marcel Pop-Corniş tanulmányaiban, sokkal inkább egy interkulturális harmóniát, egy gazdasági és főleg politikai szempontból még elégtelenül kiaknázott emberi potenciált jelez. Valószínűleg ezzel magyarázható egyfajta büszkeség Bánság, Bukovina, Galícia, Vajdaság stb. régiók esetében.

A régió fogalma és az identitásválságok

A kollektív identitások családtól, születési helytől, közösségtől, hagyománytól függő újrafogalmazásának időszakában élünk. Az etnikai nemzetek és nemzetek absztrakt gondolata, egyrészt, illetve az Európa föderalizálására vonatkozó tévutak, másrészt, ahhoz hasonló identitásválságot okoztak, amilyen a modern hajnalán volt tapasztalható. A gazdaság nem politika, nem generál identitási partikularitásokat, következésképpen úgy tűnik, a kontinens egységes piaca nem megoldás egy sensus communis, egy hiteles európai identitás elsajátításához. Ellenkezőleg, az ipari és kereskedelmi kultúrák uniformizálják az életet. Márpedig az ember individualizálásra törekszik, arra, hogy felfedezze és kiaknázza saját jellemvonásait, hogy viszonyulhasson az örökölt helyi hagyományokhoz és ápolhassa partikularitásait. Másrészről egy európai emberi/homo europaeus-i karakter elsajátítása több nyelv ismeretét, a többiek kultúrája felé meglévő nyitottságot, horizontális kommunikációt feltételez. Ilyen körülmények között kell megértenünk, hogy a közép- és kelet-európai országok identitásválságának feloldása miért megy a régiófogalom hirdetésén keresztül, melynek során újrafogalmazzák múltbéli jelentéseit.

Vannak régiók és városok, melyek történelme, kulturális-jogi fejlődése és közigazgatási struktúrája nem egyezik sem a központjáéval, sem a perifériáéval, azok körülhatárolása önkényes lévén.

Egyes átmeneti térségek helyzete miatt a kettősségek megtermékenyítően hatnak a kollektív tudatra és a kulturális alkotásokra. Íme, miért lehet a jelenkori világ konceptualizálását a helyi viszonyoktól, illetve a két vagy több nyelvi és vallási közösség együttélésének eredményeitől függően nézni. Nem spekulációkról van szó, hanem a politikai események – a meglévő társadalmi, kulturális és viselkedésbeli viszonyítási pontoktól függő – konceptualizálásának fontosságáról. Nem egy elmélet kitalálásáról van szó, hanem azoknak a tényeknek elméletté alakításáról, melyek alapján gondolkodni és cselekedni lehet a politikában. Közép- és Kelet-Európa térségeinek multikulturalitása egy pre-modern adottságból kulcsfontosságú érvvé válik a modernitás konceptualizálásában. A történelmi örökségek egy részének újragondolása és új perspektívából történő kiaknázása azonnal hasznossá válik, ha igyekezetünk az Európa értékrendszereibe való integrálódás felé mutat. Közép- és Kelet-Európa régiói esetében a multikulturális konfiguráció és a hibrid identitások ma is olyan tényt képviselnek, melyektől az adminisztrációknak nem lenne szabad eltekinteniük. Léteznek érvek, melyek alapján úgy hiszem, a regionális kultúrák hagyománya hozzájárulhat az identitásválság túlhaladásához. Amennyiben a különbségek hallgatólagos elfogadása, a másság elismerése, az interregionális együttélés kap elsőbbséget és nem a partikularitások túlhangsúlyozása vagy az etnikai-lingvisztikai és vallási identitások iránti túlzott érdeklődés, illetve egy vallásnak a nemzettel történő azonosítása.

Az értelmiségiek és a regionális hagyományok

A korábbiakhoz képest számbelileg megfogyatkozott fiatal értelmiségi nemzedék a gátlásaitól megszabadultnak tűnik, késznek arra, hogy változásokat vigyen végbe az identitási fogódzók és az életmód tekintetében. De még nem biztos, hogy miféle változásokat fog létrehozni, illetve milyen gondolatok vonzásába kerül majd a jövőben. Elképzelhető, hogy a regionális kultúra gondolata vagy az új etnonacionalizmus ideológiája fogja elcsábítani. Ez az iskolától, a média hatásától és az intellektuális viták hallgatottságától függ. Az intellektuális gondolkodás jelenkori fórumai léteznek. Ezek konvergens tendenciákat mutatnak ki a regionális identitásra és politikákra vonatkozóan, de ellentmondásokat vagy kritikus szemléleteket is a társadalommal, a helyi, nemzeti és nemzetközi politikákkal kapcsolatosan. A jogos vágyakon vagy félelmeken túl ma is létezik egy ahhoz hasonló tét, mint amilyen a modernitás hajnalán volt: a kulturális és vallási csoportok sokszínűségének békés együttélése.

Nem a szeparatista értelemben vett régiókon kellene gondolkodnunk, hanem annak megőrzésén és az ahhoz való viszonyuláson, ami jó volt és maradt a regionális hagyományban: a gazdasági források, az élettér, a társadalmi kapcsolatok, a helyet egyedivé tévő szakmák, a nyelvek és nyelvjárások, a konyhakultúra stb. A régió értelmiségi képviselői vagy a múlt után nosztalgiáznak, vagy hajlandók kreatív módon közreműködni a kollektív kultúra újbóli kitalálásában. Jó és kívánatos, ha az államiság a regionális kultúrák sokszínűségének gondolatához áll közel, mert ebben az esetben a közigazgatás, a jogrend és a politikai tényező integratív víziója konzisztenssé teszik az egészet. Szeretem azt hinni, hogy a romániai pénzügyi-banki, ipari és kereskedelmi intézmények hagyják majd magukat elcsábítani e gondolat által, nemcsak a tőke kérdéseihez, hanem az ember természetes vágyaihoz is közelebb kerülve. Mindenesetre azt látjuk, hogy a nemzet – a civil társadalom képviselőin keresztül – paradigmaváltást követel, olyat, melyben fel kell adni az előző nemzedékektől örökölt centralizmust. Annál is inkább, mert ez a korrupció egyik fő okozója.

A címet a szerkesztőség adta.