Mi lesz a közel-keleti puskaporos hordóval?

Főbb pontok:

* A Szaúd-Arábia és Irán közötti regionális rivalizálás történelmi, a Perzsa-öböl két partjáról egymást komoran figyelő két ország az iszlám két ágának, nevezetesen a szunnita és a síita fő képviselői, melyek között az utóbbi években súlyosan elmélyült a politikai törésvonal;

* Egyes közel-keleti (mesterséges?) államok kudarca a határokon átnyúló vallási, etnikai és törzsi identitások felerősödéséhez vezetett, az 1916-os Sykes-Picot egyezménnyel rögzített közel-keleti politikai rend összeomlása pedig, az iraki és szíriai nagy válságok után (melyekhez társulnak még a libanoni, jemeni, líbiai, mali, afganisztáni, bahreini stb. régebbiek és újabbak) akut módon felmerül a szunniták és síiták közötti tektonikus lemezek újrarendeződése, de egy kurd állam lehetősége is;

* Az, hogy a szaúd-arábiai hatóságok idén januárban kivégeztek 47 „terrorizmusért halálra ítélt személyt”, köztük a riádi rezsim ismert bírálóját és ellenzőjét, Nimr al-Nimrt is, kiváltotta – ahogy az várható volt – az irániak és az egész Közel-Kelet síitáinak dühét;

* Szaúd-Arábia teheráni nagykövetségének tüntetők általi felgyújtása (tüntethet-e bárki Iránban a rezsim beleegyezése nélkül?) a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett, az Irán elleni diplomáciai tiltakozási gesztusok forgatagába pedig eddig az Egyesült Arab Emirátusok, Szudán és Bahrein is bekapcsolódott. Ezzel szemben Irak síita kormánya vehemensen bírálta Szaúd-Arábiát és azzal fenyegetőzött, hogy nagy tüntetések várhatók a térségben;

* Mégis miért engedélyezte Riád a kivégzést, amikor jól tudta, mi lesz a síita világ reakciója és azt is, hogy ez ellentétes az Egyesült Államok, az ultrakonzervatív monarchia nagy szövetségesének politikai akaratával?;

* A Szaúd-ház Irán befolyásának térségbeli növekedésétől fél-e, főleg azután, hogy Teherán megállapodásra jutott a nukleáris kérdésben a nagyhatalmakkal, vagy ellenkezőleg, ezzel a hajthatatlan gesztussal az egész szunnita világ feletti fennhatóságát akarja megerősíteni, megmutatva, hogy képes összefogni számos, a pénzügyi segítségétől függő állam támogatását?;

* A kivégzés csak a rezsim belpolitikai helyzetének megszilárdítását célzó gesztus volt, a szaúdi monarchia jövőjére vonatkozó viták közepette?;

* Riád azt kívánta üzenni, hogy képes bármitől eltekinteni, még Washington tanácsaitól is, hogy megakadályozza a síiták megerősödését a Közel-Keleten, ezt a szaúdi királyság keleti tartományában élő síita kisebbség ellenállásának letörésével kezdve el?;

* Milyen következményei lehetnek a régió lángra lobbanásának és mit tehetnek a nagyhatalmak (különösen az Egyesült Államok) a feszültségek minél gyorsabb lecsillapításáért?

Várható volt, hogy – így vagy úgy – kitör egy szaúdi–iráni válság. Azt nem lehetett tudni, mikor és hogyan történik majd, de a térségbeli fejleményeket közelről figyelők már tavaly riadót fújtak a nemzetközi sajtóban.

Riád fokozódó elégedetlensége amiatt, hogy Teherán újra megjelenik a politikai-diplomáciai színpadon, amiatt, hogy nagy riválisa egy asztalhoz ülhetett a nukleáris nagyhatalmakkal, amiatt, hogy egyre nagyobb támogatást nyújt a térségbeli síitáknak, beleértve Bassár al-Aszad alavita rezsimjét is Szíriában, végül a Szaúd-ház rezsimjének pánikjához vezetett. És

mint minden pánikba esett rezsim, a szaúdiak elkezdtek hibázni.

Az ismert síita ellenzéki egyházi vezető, Nimr al-Nimr kivégzése, még akkor is, ha megpróbálták becsomagolni további 46 olyan szunnita radikális kivégzésébe, akiket azzal vádoltak, hogy kapcsolatban álltak az Iszlám Állammal, véleményem szerint a szaúdi rezsim jelentős politikai és taktikai hibája. Először is azért, mert az egész Közel-Keletnek, szunnitáknak és síitáknak egyaránt, azt mutatja meg, hogy Szaúd-Arábia már nem örvend feltétlen szimpátiának és támogatásnak Washingtonban és a nyugati világban, az iszlám világban pedig a megkérdőjelezetlen hatalom benyomása és az abszolút tekintély imázsa néha többet jelent, mint a valódi befolyás és maga a hatalomgyakorlás. Amint megjelennek a hatalom megkérdőjeleződésének első jelei, eltűnik a félelem, a reakciók pedig felerősödnek és egyre erősebbé és erőszakosabbá válnak. Riádnak és a Közel-Keletnek most nem hiányzott ez a válság. Kétségtelen, hogy szintén nagy hibát követett el a teheráni rezsim is, mert megengedte a támadást a szaúdi diplomáciai képviselet ellen, megsértve ezzel a bécsi megállapodás rendelkezéseit, melyek szerint az államoknak meg kell óvniuk a területeiken akkreditált diplomáciai missziókat és ezt azonnal bírálta is az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Most, a tavalyi genfi megállapodás után Iránnak sem volt szüksége imázsa újabb megterhelésére és újabb feszültségekre, melyek közvetve arra kényszerítik a nyugatiakat, hogy két rossz közül válasszanak.

Miután 2003-ban Szaddam Huszeint (szunnita kisebbségi) eltávolították a hatalomból és a kormányzást visszaadták az iraki síita többségnek, miután egyre közelebb hozta egymáshoz Iránt és Irakot (valaha nagy riválisok, a 80-as években lezajlott kegyetlen háború során), amihez társultak még a Libanon és Szíria közötti krónikus konfliktusok, mely országokban szunnita–síita keverék lakosság él és ahol, úgy tűnik, az Irán által támogatott Hezbollah síita szervezet is tevékenykedett és végül, a szunnita Kalifátus iraki és szíriai létrehozását bejelentő Iszlám Állam expanziója után egyre nyilvánvalóbbá vált az Egyesült Államok azon stratégiai szándéka, hogy a Közel-Keleten kiegyensúlyozza a szunniták és síiták közötti kapcsolatot, ami Riádban a szaúdiak térségbeli fennhatóságát veszélyeztető fenyegetésnek kezdett tűnni.

Az „arab tavasznak” Szaúd-Arábiában nem volt jelentős hatása, de az akkor elsősorban a királyság keleti, síita kisebbség által lakott tartományában jelentkező, viszonylag elszigetelt tüntetések nyomán 2012 júliusában letartóztatták al-Nimr egyházi vezetőt. Később, 2014 októberében halálra ítélték az „Iszlám Államos csoporttal” együtt, holott nyilvánvalóan nem volt semmilyen köze az említett terrorista szervezethez. Úgy tűnik, több hónapnyi kivárás után, maga Szalman király adta ki a végső engedélyt a kivégzésre.

A halálos ítélet idén január 2-i végrehajtása nyomán, még akkor is, ha terrorizmussal vádolt 46 szunnita kivégzésébe csomagolták, elkerülhetetlen volt a síita világ (elsősorban Irán és Irak) dühének kirobbanása, melynek meggyőződése, hogy a rezsim egyik kritikusának politikai okokból történt kivégzéséről van szó, tehát állami gyilkosságról. A Riád farvizén haladó Egyesült Arab Emirátusok, Szudán és Bahrein azonnal belevetették magukat az Iránt elítélő és a vele fenntartott diplomáciai kapcsolatokat felmondó gesztusok forgatagába, hogy megerősítsék azt a (különben egyre ingatagabb) vélekedést, hogy Irán el van szigetelve az iszlám világon belül.

Ez sorsdöntő pillanat a Közel-Kelet középtávú jövőjét illetően.

Ebben a Szaúd-Arábia és Irán közötti iszonyatos egymásnak feszülésben az veszít, aki először pislog. E feszültség kimenetelében sok aspektus fog dönteni: jelentkeznek-e vagy sem további tüntetések a síiták részéről a királyság keleti részében, felsorakoznak-e a szunnita többségű országok Szaúd-Arábia mögött, milyen nemzetközi támogatást tud szerezni az egyik és a másik fél, beavatkozik-e vagy sem Szaúd-Arábia oldalán az Egyesült Államok, ugyanis a térségbeli hagyományos szövetségeséről van szó, milyen lesz a közvélemény és az utca reakciója az arab országokban, megszüntetik-e vagy sem az Iránnal szembeni nemzetközi szankciókat és visszakerül-e Irán a szénhidrogének piacára, miként oldódik meg a szíriai polgárháború és mi lesz Bassár al-Aszad sorsa stb.

Egy olyan időszakban, amikor bizonytalan az Öböl-menti monarchiák jövője, melyek nagyon kevés szabadságjogot biztosítottak a lakosságnak, de viszonylag stabilaknak bizonyultak a közel-keleti zavargások idején, Szaúd-Arábia belpolitikai válsága, vagy ami még rosszabb, egy nyílt konfliktus Iránnal igazi katasztrófát jelentene a térségre nézve.

Egy ilyen háborúban óriási energiák törnének felszínre.

Ennek hatása jóval túllépné a Perzsa-öböl övezetét. A térségben, de a nyugati országokban is megsokasodnának a terrorista merényletek és az erőszakos tettek, nemcsak a szunniták, de elképzelhető módon a síiták részéről is, ha ez utóbbiak úgy érzik, hogy a Nyugat a rovásukra cselekszik a szunnitákkal a hatalomért folytatott versengésben. A szíriai háború megoldása és a Bassár al-Aszad utáni politikai átmenet kérdése még nehezebbé válna. Még nem tudjuk, hogy Oroszország, mely hagyományosan közelebb áll Iránhoz, mint Szaúd-Arábiához, úgy dönt-e, hogy beavatkozik vagy kimarad, tekintettel Moszkva szíriai érdekeire is. Több közel-keleti országban újra megkérdőjeleződhet a vallások és az etnikumok közötti egyensúly. Szintén nehéz megmondani, hogy mi lesz az olaj árával.

Az első jelek azt mutatják, az Egyesült Államok tartózkodni fog attól, hogy e konfliktusban nyíltan kiálljon Szaúd-Arábia mellett, ehelyett nyugalomra és mértékletességre int. Persze, a félreállás a legkézenfekvőbb és leglogikusabb gesztus, amit most a nagyhatalmaknak tanácsolni lehet. De ez nem jelenti azt, hogy a nagy közel-keleti szunnita–síita feszültségben nem fognak-e még a nyugati hatalmak és Amerika semlegességének és tartózkodásának is egy bizonyos jelentést tulajdonítani és nem fogja-e azt jelezni a térségnek, hogy szabad a játék és minden újrarendezés lehetséges.