Mikor is jött létre a román nemzet?

Nagyjából száz évvel azelőtt, hogy Deceneus (Dekaineosz) azért könyörgött, állítólag, a dákoknak, „vágják ki a szőlőtőkét és próbáljanak bormentesen élni”, Publius Terentius Afer színműíró (Kr. e. 195/185–Kr. e. 159), vagy egyszerűbben Terentius befejezte földi pályafutását. A latin komédia az ő – és Plautus – művei révén érte el csúcspontját. Visszatekintve semmi sem akadályoz meg bennünket abban (legfeljebb a szégyen), hogy azt állítsuk, Terentius abban a kiváltságban részesült, hogy a borban fetrengő dákoktól tanult meg latinul. De azt javasolom, egyszerűen csak véssék eszükbe a szavait: „Homine imperito numquam quicquam iniustiust, Qui, nisi quod ipse fecit, nil rectum putat”. („Nincs igazságtalanabb ember a tudatlannál, aki azt hiszi, hogy csak az jó, amit ő tesz.”) Egyéntől függ. Én is körbenézek, hogy Creangăt parafrazáljam, és tudatában vagyok annak, hogy bár sokan megértik majd e sorok iróniáját, igazat csak néhányan adnak majd nekem…

Személy szerint meg vagyok arról győződve, hogy Konrád Györgynek igaza volt, amikor azt mondta: „A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. (...) Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent. (...) A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.” (Az eredeti szöveg forrása – a szerk.)

Az információk jelenleg szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk a lavinájuk alatt és az, aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.

Helvetius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elv”-nek tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnánk, azokat bárki képes megérteni:

„Nem látni azt, amit más igen.”

Egy ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne arról győződve, hogy számtalan más személy létezik, akik drágaköveket látnak ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, akkor illusztris döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat.

Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája.” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese).

Milyenek vagyunk? Milyennek hisszük magunkat? Milyennek látnak mások bennünket? Mitől lettünk ilyenek? Honnan származunk? Miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? Csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész megpróbál válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…

Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség azoknak a komplexusokban szenvedőknek, akik számára – ahogy arra Lucian Boia rámutatott – „egy amorf, a különféle idegen hatalmaknak alávetett román elem egyszerű fennmaradása nem jelent elfogadható megoldást. Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy

1000 éven keresztül nem létezett román állam,

nem létezett a szomszédos népekével összevethető régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.” (Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas)

De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) „az Európában utoljára létrejött államok. Ebben a térségben, ahol mi is vagyunk, abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak, és még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak terjeszkedései, dicsőséges, jó évszázadai, fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén.” (Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas)

Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… De minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, ami most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. Hogy elképzelhető: nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát vagy az alapítástól számított ezer év múlva a hibáink miatt is megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg ha szelet vet az ember.

Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot vallja és hangoztassa identitását, illetve politikai-társadalmi akaratát, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az az Universitas Valachorum.

Ezen kívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első Diploma Leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög-katolikus hit felvételéről van szó – a szerk.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki. (Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.)

Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, Alain Du Nay alábbi kijelentése elavulttá válna. De csak akkor! Nézzük: „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt nem más, mint egy modern,

nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése

egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet. Csak egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata volt. A kápolnai megállapodás minden jobbágy ellen irányult.”

A protokronizmus (görög: πρώτος prõtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) egy modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat is, igaz, eltérő módon, mindegyik fél komplexusaitól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív–vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs!

Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: „Nagy az isten állatkertje!”

Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját.

A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelenlévő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a helyes megértéshez úgy hiszem, a dekrétumot

a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni.

A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok is – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státuszú volt. Ezen kívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat.

Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (a magyar fordítás forrása – a szerk.) jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték.

Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül – aki ilyen, még nem teljesen megértett történelemmel teli helyeken él, áldozatul eshet a képzelgéseknek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül megvalósítani, hogy ne veszélyeztesd az egész felépítményt, melyet hosszú ideig folytatott hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi rendelet (Kolozsvár napocásítása).

Tudják, hogy van ez – elmozdítasz egy követ és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel keveredő dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.

Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben a Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy

a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…

Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a rumánoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.

Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalát fogjuk követni, nehezen várható el, hogy egyesek mosolyogva oldalba döfjék egymást a könyökükkel, vagy akár még az arcunkba is mondják: „Szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”.

Azt hiszem, ez nagy baj, mert úgy vélem, népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.