A globalizáció új szele: Keletről Nyugatra

A fő gondolatok:

* A globalizáció az angol nyelvű kapitalista világ egyik rendkívül hatékony, több mint három évtizede útjára indított koncepcionális és civilizációs terméke volt, melyben aztán az internet az egyik fontos vektorrá vált, mellyel a Nyugat az értékeit, de főleg az áruit exportálta a „második” és (mondjuk úgy, fejlődő) „harmadik világ” felé, gyakorlatokat, mechanizmusokat, eljárásokat, szabályozásokat és mindenekelőtt piacokat uniformizálva. Ami mindenkinek nagyon jó. A globalizálás folyamata lényegében „formák” átadását jelentette a Nyugat felől más világok és kontinensek felé, tehát egy „nyugatosítást”, még ha felületeset is. Jelenleg viszont  

„a globalizálódás iránya – veszélyes – megfordulásának”

vagyunk a tanúi. Egy olyan folyamatról van szó, melynek során a a Nyugatról érkezett kommunikációs technológiáknak, társadalmi nyitottságnak és fegyverzetnek már birtokában lévő fiatal Kelet, a népességeknek és vallásoknak a nyugati nemzetek által eredetileg óhajtott keverékével, de rendkívül eltérő demográfiai növekedési rátával rendelkező Kelet kezdi az elöregedett Nyugat felé exportálni feszültségeit, görcseit, válságait, sőt az őt megtizedelő háborúkat is, melyek egy része már történelmi múltra tekint vissza. A globalizáció, tehát, gazdaságilag, technológiailag és kommunikációs szempontból sikeres volt, óriási profitokat hozott, de felületes volt, így kulturálisan és nevelési szempontból kudarcot vallott. A Nyugat most ennek a jelentős kudarcnak az árát fizeti meg, az euro-atlanti térségben zajló terrorizmus pedig nem más, mint a nyugati típusú globalizálás által eddig biztosított technológiai, kommunikációs és propagandaeszközökkel felszerelt politikai iszlám hagymázas válasza;

* Az egyéni szabadságjogok nyugati rendszerének megtámadása és egy félelmen, gyanakváson és fokozott ellenőrzésen alapuló rendszer reaktív bevezetése mindennapi életünk hagyományos nyugati értékekből ihletődő lényegét támadja, és végső soron az iszlámista terroristák liberális demokráciák fölött aratott szakaszgyőzelmét jelenti;

* A politikai légkör megromlása Európában, gyakorlatilag a különféle társadalmakban felhalmozódott frusztrációk szinte elkerülhetetlen folytatódása, mely

a nacionalista-eurofób, radikális és revansvágyó platformok

lehetséges felerősödésében mutatkozna meg, az egyéni szabadságjogokat és a nyugati civilizációt gyűlölők „második győzelme” lenne, az európaiakat pedig rá fogják bírni, hogy ezt maguk, belülről, a szavazati joguk révén valósítsák meg. Innen már csak egy lépés a második világháború után elindított európai építkezés romba döntése;

* A terror ezen ostromával szemben az Európai Unión belüli mozgásszabadság a leginkább fenyegetett, ez áll a feláldozható jogok listájának élén, jelenleg ugyanis „hajszálon függ” a Schengen-megállapodás, a szavazók nyomása alatt álló politikai vezetők pedig a nemzetbiztonság megszilárdításaként „könyvelhetnék el”;

* Bár a dolgok (az iszlám terrorizmus és a közel-keleti és észak-afrikai háborús övezetekből érkező menekültek fogadása) között nincs közvetlen összefüggés, az első jelentős politikai vezető, aki az Európai Unión belüli növekvő bizonytalanság és feszültség nyomán elveszítheti a tisztségét, éppen Angela Merkel kancellár, akit a mandátumai alatt elért jelentős gazdasági sikerek ellenére egyre jobban bírál a német társadalom és a saját pártja[1]. Amennyiben megesik a szerencsétlenség, hogy támadás éri Németországot, a polgároknak sürgősen fel kell majd mutatni egy nagy vétkes „fejét”, még ha képletesen is;

* Az a sajnálatosan gyenge érzelmi reakció és a viszonylag alacsony médiaérdeklődés, ami Nyugaton tapasztalható volt az orosz utasszállító repülő ellen az Iszlám Állam (Daesh) által Egyiptomban elkövetett merénylet után, melynek alig néhány héttel a párizsi támadások előtt 224 áldozata volt, azt mutatja, hogy a nyugati közvéleménynek és a médiának jobban oda kellene figyelnie és nagyobb empátiát kellene mutatnia az Európai Unión kívül történő szenvedés és szörnyűségek iránt, beleértve a „rivális” Oroszország által az ISIS terroristáival folytatott összecsapásokban elszenvedett emberveszteségeket is.

* Oroszország befogadása és (lehetséges módon) akár Iráné is, az ISIS-ellenes koalícióba, illetve a szíriai konfliktusra vonatkozó nemzetközi megoldás megfogalmazása és megvalósítása, kiegészülve a nagyhatalmak felelősségteljesebb tárgyalásával Törökország bevonásáról a régió stabilizálásába, mára – szerintem – elkerülhetetlenné vált. Lehet, hogy egy kizárólag nyugati – energikus és döntő – beavatkozás két, három vagy négy évvel ezelőtt megállíthatta volna a szíriai katasztrófát és ennek Európai Unióra gyakorolt kedvezőtlen hatásait. De a koalíciót a jelen kontextusban

nem nyugati partnerekkel is ki kell bővíteni,

a terepen kialakult új helyzet figyelembe vétele pedig legalábbis egy politikai megállapodást igényel Oroszországgal, de talán a térségbeli nagy riválisok, Szaúd-Arábia és Irán bevonását is (a legutóbbi bécsi tárgyalások ígéretes jelei szerint[2]);

* Sürgősen felül kell vizsgálni és ki kell javítani a Nyugat Szíriával, illetve általában véve a Közel-Kelettel kapcsolatos politikai, katonai és gazdasági cselekvési stratégiáját, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy Obama elnöknek egy adott pillanatban el kellene ismernie az Egyesült Államok érvényes közel-keleti stratégiájának hatástalanságát/kudarcát az utóbbi öt évben, a 2010. decemberi úgynevezett „arab tavasz” kezdete óta.

Hollande elnöktől Ferenc pápáig, befolyásos újságíróktól a szakelemzőkig és a pillanat politikusaitól az egyszerű emberekig ezekben a napokban mindenki – így, vagy úgy – háborúról beszél. Komoran, rettegve, militáns dühvel, szomorúsággal, zavarodottan, beletörődötten, bosszúszomjasan, katonai ünnepélyességgel, tudományos szókinccsel, sznobizmussal, lírai pátosszal, vagy egyszerűen gyűlölettel.

A terror és az állandó, süket, meghatározatlan félelem eluralkodása, az állandó veszély érzetének általánossá válása, mely olyan helyeken bújik meg, melyeket máskor örömmel és lazán kerestünk fel (előadótermek, múzeumok, zsúfolt piacok, kávézók, vendéglők, stadionok, tengerparti napfényes üdülők stb.), valamint a harciasság robbanásszerű elharapózása az egyszerű emberek szavaiban, de főleg lelkében

a terroristák nyugati világ feletti első nagy győzelmének

jelei lehetnek (vagy már azok is).

A „harmadik világháború”, a pápa által a párizsi merényletek után használt szinte apokaliptikus megfogalmazás[3] azonban szükségszerű következményként vonja maga után az egyetemes egyház vezetőjének diskurzusában felfedezhető, összes félelmeinkre és aggodalmainkra vonatkozó ítélet komor terhét. Egyáltalán nem vagyok híve Moszkva beavatkozó politikájának, különösen Kelet-Európában, de nem hagyhatom szó nélkül a sajtó és a közvélemény párizsi merényletekkel kapcsolatos annyira – végső soron érthető – erős és természetes érzelmi reakcióját és az orosz gép elleni, 224 áldozattal járó egyiptomi merénylet gyenge médianyilvánossága közötti szembeszökő különbséget, holott mindkettőt Daesh terroristák követték el a modern élet örömeit élvező civilek ellen, függetlenül attól, hogy franciákról, vagy oroszokról volt szó.

Sokan azt kérdezgetik, hogy most mi lenne a megoldás. Attól függ, hogy mire. Két különböző dologról van szó, melyek között csak látszólagos kapcsolat van. A szíriai polgárháborúra politikai és katonai megoldások is lehetnének (én pedig azon derűlátók közé tartozom, akik úgy hiszik, hogy a háború a jövő év végére, vagy akár még hamarabb véget fog érni), de

a nyugati világ terrorfenyegetettsége egyhamar nem fog megszűnni.

Még legalább egy nemzedékig el fog tartani és – valószínűleg – magától kimerül, amikor a radikális muzulmánok másképp is kifejezhetik majd eltérő identitásukat az euro-atlanti térség társadalmain belül, ha találnak egy másik politikai nyomásgyakorlási, vagy a nyugati rendszerrel szembeni düh kifejezését szolgáló „kulturális modellt”, másfajta vallási vezetőket, másfajta közösséget és másfajta módját a fiatalok olyan csoportokba való integrálásának, melyek „legitimitást” és értelmet nyújtanak az életüknek, egy másikfajta oktatási rendszert a nagyvárosok lakótelepein működő állami iskolákban. De erre nem léteznek azonnali politikai, vagy közigazgatási megoldások.

Így tehát az európai biztonsági légkörrel kapcsolatosan nem tudok derűlátó lenni, gyakorlatilag minden jelenleg rendelkezésünkre álló elem ugyanis azt mutatja, hogy megsokszorozódnak és változatosabbá válnak a biztonsági fenyegetések és a terrorista kockázatok. Ezek a csoportok és szervezetek állandóan találnak majd új ürügyeket a szabadságjogok, nyugati rendszerek támadására, a szíriai konfliktus sorsától függetlenül. Ha ott béke lesz, akkor majd találnak más okot a bírálatra és a háborúskodásra. Ugyanez történt a múltban az izraeli–palesztin konfliktussal, Algériával, Libanonnal, Afganisztánnal, Irakkal, Líbiával. A terror hívei nem fognak egyhamar távozni a színről és nem fognak nekiállni kertészkedni. Ez életük „értelme”, a nyugati civilizáció nyilvánvaló felsőbbrendűsége elleni harc (mely ösztönös frusztrációkat kelt), hogy képesek legyenek fenntartani a tagjaikkal szembeni belső hierarchiákat, befolyási és hatalmi rendszereket. Paradox módon, ezt éppen a terrorizmus által a megijedt nyugati társadalmakra gyakorolt mesés „médiasiker” tartja fenn, és szerez neki új híveket. Olyan alakokról van szó, akik úgy érzik, hogy alulmaradtak a mainstream-hez tartozókkal szemben és akik utólag fiatalokat vagy akár tinédzsereket vagy éppenséggel teljesen tudatlan gyermekeket is megrontanak. Ezek az emberek képesek feláldozni magukat egy eszement ideológiáért, azzal az érzéssel, hogy életük legfontosabb tettét követik el, melyért természetesen az istenség olyan túlvilági élettel jutalmazza meg, mely jobb az amúgy sem sokra tartott mostaninál.

Januárban, a Charlie Hebdo-nál elkövetett merénylet után azt mondtam, hogy

a mélyben egy másik háború is zajlik:

Franciaország Franciaország ellen, a Nyugat a Nyugat ellen[4], tekintettel arra, hogy az ezekben a gyászos támadásokban résztvevő terroristák többsége voltaképpen európai állampolgár. Létezik, tehát, egy ellenkultúra, mely szintén „nyugati”, hiszen francia, belga stb. állampolgárok terméke, akik általában a bevándorlók második nemzedékéhez tartoznak. A Hollande elnök által emlegetett nemzeti egység nem nagyon tud hiteles lenni, hiszen a polgári értelemben vett francia nemzet azokat is magába foglalja, akik ilyen-olyan okból gyűlölik azt. Még akkor is, ha saját lózungja sebezhetőségét felfogva Hollande most megvonná tőlük az állampolgárságot, még a Párizsban születettektől is.

És még ha valamilyen törvénybe belefoglalt jogi trükkel vagy akár egy új alkotmánnyal ezt el is tudná érni, Franciaország identitási és kulturális dilemmája akkor is megmarad, mint ahogy az általunk szeretett Nyugaté is, sőt, akár tovább is súlyosbodhat, a liberális multikulturalizmus összeomlásával és az indentitárius konzervativizmus újbóli felfedezésével. Valószínűleg minden nemzedéknek az a sorsa, hogy megvívja a maga háborúját, lett légyen az forró vagy hideg, konvencionális vagy hibrid, lokalizált vagy diffúz.

JEGYZETEK:

[1] http://www.ft.com/intl/cms/s/0/379d4afe-8930-11e5-9f8c-a8d619fa707c.html#axzz3roxvZc7V

[2] http://www.bbc.com/news/world-middle-east-34673535

[3] http://www.huffingtonpost.com/entry/pope-francis-world-war-3_5648ab7de4b06037734973e6

[4] http://www.contributors.ro/global-europa/occident-contra-occident-tragedia-de-la-charlie-hebdo-redescoperirea-conservatorismului-identitar-si-prabusirea-multiculturalismului-liberal/