És mit szólnak egy új balkáni háborúhoz?

A brüsszeli hivatalosságok szokás szerint nem fognak túl sok kommentárt fűzni Victor Ponta lemondásához. De felvettem a kapcsolatot néhány forrással, akik bizonyos európai intézmények magas pozícióiban helyezkednek el, és akik a dagonyából való kikerülés egyetlen lehetőségének tekintett lemondás után rendkívüli érdeklődést mutattak az iránt, ahogy a politikai struktúrák Romániája kezelni tudja a következő időszakot.

Egy saját kormányát is magával rántó miniszterelnöki lemondás önmagában nagyon komoly, bel- és külpolitikai téren egyaránt nagy hatásokkal járó esemény. Csakhogy most egy olyan ország kormányfője mond le, mely Európa egyik legérzékenyebb térségében található, ahol

az összes regionális válságba vezető utak találkoznak:

Ukrajna, a Balkáni Útvonal (Görögországtól Magyarországig), a Közel-Kelet és Fekete-tenger a maga kaukázusi térségével.

Számunkra, de külpolitikai partnereink számára is ugyanolyan mértékben létfontosságú, hogy ez a két kormányzat közötti átmenet nagyon rövid legyen, és szavatolja a NATO és az EU előőrsének számító Románia stabilitását. Nem lenne szabad semmilyen újabb kérdést felvetnünk a biztonsági kapcsolatokat illetően, tekintettel arra, hogy körülöttünk, elsősorban a balkáni országok között, láthatóan nő a feszültség. Hiszen ez a téma aggasztja a leginkább Brüsszelt, főleg az EU két magas rangú tisztségviselője által az utóbbi napokban tett, több mint kemény nyilatkozatok után.

Ezen jelzések közül a legsúlyosabbat Angela Merkel kancellár fogalmazta meg nemrég, aki annak veszélyéről beszélt, hogy konfrontációk lehetségesek a balkáni országok között, melyeken a legtöbb menekült áthalad, amennyiben Németország lezárná a határát Ausztriával. A nyugat-balkáni országok között már amúgy is vannak feszültségek, „és nem akarom, hogy ezek fegyveres konfliktusokig fajuljanak”, mondta Angela Merkel a CDU darmstadti összejövetelén. Miro Cerar szlovén kormányfő azonnal igazat adott neki. egy sajtókonferencián kijelentve, hogy:

„Ha nem kezelik megfelelően, a brüsszeli csúcson eldöntött módon a migrációs válságot,

felmerül a konfliktusos helyzetek kialakulásának veszélye a nyugat-balkáni államok között…

A (régió) nagyon terhelt közelmúltja miatt elképzelhető, hogy egy kis konfliktusból kiterjedt reakció következzen, így nagyon fontos, hogy együtt oldjuk meg ezt a válságot, mert a megoldásra önmagában egyik ország sem képes.”

De nem ez az egyetlen ilyen jellegű figyelmeztetés. Idén július 26-án a CeSEM (Centro Studi „Eurasia-Mediteraneo”) által közzétett egyik anyagnak Egy új balkáni háború alkotóelemei volt a címe:

„Ha megnézünk egy térképet, látni fogjuk, hogy a volt Jugoszlávia államai és entitásai (Szerbia, Macedónia és a Boszniai Szerb Köztársaság), melyekhez most Magyarország és Görögország is társul, földrajzi helyzetükből adódóan tüskét képeznek a NATO előretolt állásai, Románia és Bulgária hátországában. Persze, Magyarország és Görögország is tagjai a NATO-nak, de az előbbi ország elnöke (így! Vagyis Áder János?! – a szerk.) kitűnő kapcsolatokat tart fenn Vlagyimir Putyinnal, az utóbbi pedig, minden ismert gondja mellett, az egyetlen volt, mely 1999-ben nem vett részt a NATO szerbiai bombázásaiban, szintén jó kapcsolatokat tartva fenn Oroszországgal. A magyar puszta (így! – a szerk.) és a szaloniki kikötő közötti úgynevezett ’Korridor’ mentén (így! Nem világos, hogy mire utalnak a szerzők – a szerk.) van egy gyenge övezet az euro-atlanti védvonalban, egy olyan légüres tér, melyet a Nyugat megpróbál minden eszközzel kitölteni, és amelyet holnap destabilizálnia vagy semlegesítenie kell.”

Egyszerű pánikkeltés? De ne feledjék, hogy John Kerry külügyminiszter az amerikai Szenátus külügyi bizottsága előtt február 24-én azt mondta, Szerbia, Koszovó, Montenegró és Macedónia

az Oroszországot a Nyugattól elválasztó „tűzvonalban” van.

Ez a jelenlegi kontextus.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni és kisebbíteni sem - jó szokásunk szerint -, hiszen emiatt került kormánypolitikánk abba a fáziskésésbe, amit leginkább azon lehet lemérni, ahogy az európai politika színpadáról önmagát lesöprő Victor Ponta volt miniszterelnöknek szánt brüsszeli meghívások udvarias, de annál határozottabb mozdulattal lekerültek a listáról.

Ezek a válsághelyzetek találhatók hazánk közvetlen szomszédságában, melyekhez hozzáadódik még az ukrajnai katasztrófa és az a lehetőség, hogy a migránsok fő haladási iránya áttevődik egy Fekete-tengeren, vagy a szárazföldön, Bulgárián áthaladó útvonalra, mely esetben tényleg konfliktusok robbanhatnának ki a nyugat-balkáni országok között.

De ez a kormányváltás lehetőséget is adhat arra, hogy életet leheljenek abba, amit az Európához való tényleges közeledés melletti sürgős és szükséges román kiállás jelenthet. Éppen ebben a kontextusban állhatnánk elő azokkal az érvekkel, melyek alátámaszthatják azon kérésünket, hogy sürgősen, azaz MOST fogadjanak be minket a Schengen-övezetbe. Ugyanakkor felül kell vizsgálni az euróhoz való csatlakozással kapcsolatos ambíciókat is. Vagyis az Új Egyesült Európát jellemző két fő elemről van szó, melynek alapjait most rakják le, és megbocsáthatatlan hiba lenne, ha csak a mostani, reaktívan megkésett nézői helyzetünkben szeretnénk abban részt venni.

Persze, hogy válság van,

de ezt kapcsolatok újraaktiválására is fel lehet használni.

Főleg az Európai Bizottsággal meglévő (gazdasági, de politikai és biztonsági) kapcsolatainkra gondolok, mely esetekben – a szerződés szerint – a kormány fő intézményi partner, de ugyanakkor egy új miniszteri csapat erőteljesen visszatérhetne a játékba, ha az európai (és nem csak) intézményekkel folytatott párbeszédben eléri a politikai elfogadottság normális szintjét. Végül ez lenne az alkalom a nagy európai országokkal meglévő stratégiai partnerségeink újraelemezésére és felélesztésére, de az Orosz Föderációval meglévő kapcsolatunk felelős értékelésére is.

Ez a tét. Lássuk, mire képesek a mieink, és ki kerül be az új hatalmi játszmába. Ne feledkezzünk meg arról, hogy – akár elismerjük, akár nem – a frontvonalban vagyunk, és ennek megfelelően kellene viselkednünk.