Riadó! Riadó! A bozgorok ismét lopják Erdélyt!

1991 februárjában, pontosan ugyanazon a napon, amikor elkezdődött az Öböl-háború szárazföldi szakasza, melynek során egy kiterjedt nemzetközi koalíció óriási erői (akkor csak az AEÁ kb. 500.000 embert küldött a Közel-Keletre) kikergették Szaddam Huszeint az 1990 nyarán megszállt Kuvaitból, egy nagyobbacska román csoport érkezett meg Londonba.

Összesen nagyjából néhány tucatnyian lehettünk. Egyesek fontos tisztségeket töltöttek be, mások nem. (Én ez utóbbi csoportba tartoztam, mivel akkoriban egy egyszerű újságíró voltam, alig 7-8 hónapos tapasztalattal a bukaresti írott sajtóban.)

A velünk foglalkozó angolok gondosan elvittek minket mindenhova. A Canary Wharf, mely mostanában egyfajta közepe a világ még mindig London körül forgó részének, akkoriban még építés alatt állt. (Amúgy érdekes munkatelep volt: sok négyzetmérföldnyi területen egyetlen csepp sár sem volt; akkor értettem meg én is újra és azonnal, hogy Románia és a Nyugat nem némileg távol vannak egymástól, hanem éppenséggel különböző bolygókon.)

Bodleian Library: azok jöjjenek gyorsan, akiknek minél hosszabb kabátjuk van!

A házigazdák többek között a Bodleian Library-ba, egy abszolút kolosszális, az Oxford Egyetemhez tartozó könyvtárba is elvittek minket. Összesen nagyjából 11 millió kötete van. 1602 áll nyitva a közönség előtt; és akkor egy előző, XV. században épült, Humphrey gloucesteri herceg által adományozott könyvekből álló könyvtár anyagát vette át.

Az évszázadok során ebben a könyvtárban – mely, többek között, egyben a legnagyobb is Nagy-Britanniában – öt király, nagyjából 40 Nobel-díjas, 26 miniszterelnök (nem, nem, nyugodjanak meg, Victor Ponta nem volt közöttük!), valamint egy rakás híres író (legalább Oscar Wilde-ot és J. R. R. Tolkient említsük meg itt) fordult meg (egyesek nagyobb, mások kisebb haszonnal).

A könyvtárnak óriási kéziratgyűjteménye is van: a világ minden részéből gyűjtenek anyagokat. Azért mentünk oda, hogy a saját szemünkkel lássuk I. Jó Sándor (Alexandru cel Bun) tetraevangéliumát, mely a britek elmondása szerint annyira szépen díszített és annyira értékes, hogy még egyetlen biztosítócég sem vállalta a kockázatot, hogy ezt a csodálatos művet akár néhány napra is Romániába hozzák.

Éppen az említett tetraevangéliumra, valamint egy Titulescu által saját kezűleg kitöltött táviratűrlapokból álló elég vastag halomra meresztettük a szemünket, amikor Frunda György odasietett hozzám és Dinu Patriciuhoz.

Egy kicsit óvatosan, hogy azért ne hallja az egész csoport, a következőt mondta nekünk: „Álljatok ti ketten is így, mint a magamutogatók, ha lehet, minél jobban, mindkét irányban tárjátok szét a hosszú kabátotokat, hogy legalább egy percre eltakarjatok!”

Rendkívül bizarr volt, de ha már megkért minket, azonnal elkezdtük kigombolni a kabátunkat, hogy aztán szárnyakként széttárhassuk (nagyon szép, térdig érő nagykabát Patriciu esetében; nem túl mutatós, de rendkívül meleg és szintén térdig érő viharkabát az én esetemben).

De mivel egyáltalán nem értettük, mi történik és miért kell így állnunk, Frunda elárulta, hogy megnyugtasson minket: „Maradjatok így, hogy elvehessem ezt a csomagot és eldobhassam valahol, de úgy, hogy senki se lássa, mert mindnyájan sz…rul lejáratjuk az országunkat azzal, amit ez az ökör idehozott!”

A zűrös csomag: ennél egyértelműbb bizonyítékot nehezen tudok elképzelni

A szóban forgó „ökör” az egyik csoporttársunk volt, egy akkoriban a FSN-nek (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) nevezett párt (később ebből lett a PSD és a PD) nagydarab (és nagyon fecsegő) politikusa volt. Az illető – ez legyen világos – sokkal súlyosabb jelzőket is megérdemelt volna. Azt hiszem, Frunda György túlzottan finoman fogalmazott. (Ezt a lehető legkomolyabban mondom: néhány évvel később a rendőrség rajtakapta az említett „ökröt”, hogy a választási kampány vége és a választás napja közötti 24 órában, amikor senkinek sem szabad – többek között – semmiféle olyan plakátot kiragasztania, melynek köze van a pártok közötti versengéshez, FSN-s politikusként egy oszlopra kapaszkodva ragasztgatja a saját fényképeit Erdély egyik nagyvárosának közepén, tetőtől talpig beterítve ragasztóval.)

A szóban forgó politikai állat néhány tíz példányt hozott magával a România Mare-ból, hogy a Bodeleain Library-nak ajándékozza őket. Igen, abból a végtelen mocsokkal és dögszagot árasztó rágalmakkal teli újságból, melyet éveken keresztül a néhai Vadim Tudor adott ki.

Frunda pedig megpróbálta, amennyire tudta, megakadályozni azt a pillanatot, amikor a brit kurátorok – akik közül egyesek tényleg tudtak románul – közvetlen kapcsolatba kerülhetnének a PRM-s (Nagy-Románia Párt – a szerk.) újság szörnyűségeivel. Amikor megértettük, miről van szó, Patriciuval együtt azonnal széttártuk a hosszú kabátjainkat, amennyire csak tudtuk.

Frundának pedig sikerült megkaparintania és észrevétlenül egy kukába dobnia a FSN-s úriember (a barátaim még emlékeznek erre a személyre, legalábbis remélem) által egészen Angliáig cipelt csomagot.

Egyáltalán nincs kedvem didaktikus lenni (nincs is miért, csak késő délután lesznek óráim), de attól az esettől kezdve csak román hazafinak tudtam tekinteni Frunda Györgyöt.

Persze, az a Románia, amilyet ez az erdélyi magyar politikus akar (és amelyről beszél), országprojektként nem esik tökéletesen egybe azzal, amilyent én képzelek el (néha szinte egyáltalán nem). De valójában ez nem is igazán számít, hiszen mindketten román állampolgárok vagyunk, és alkotmányos jogunk van, többek között, eltérő politikai véleményekre is.

A fentebbinél nem tudok jobb bizonyítékot arra, hogy a „bozgoroknak”, ahogy egyesek nevezik őket, más dolguk is van annál,

mint hogy állandóan ellopják Erdélyünket.

És legyen nagyon világos, én román etnikumú vagyok. Olténiai apával és jászvásári (Iaşi) anyával. Az apai nagyapám pedig nagyon súlyosan megsebesülve tért haza az 1919-es hadjáratból, melynek végén a román hadsereg, a Magyarország ellen folytatott súlyos harcok után megszállta Budapestet.

De ez más évszázadban volt, a régmúlt eseményeknek pedig nincs miért elhomályosítaniuk az elménket, legalábbis szerintem; és nem akadályozhatnak meg minket – minket és a magyarokat, mint ahogy a székelyeket is – abban, hogy együtt gondolkodjunk a holnapon (amennyire a Székelyföldön eltöltött gyakornoki időmből emlékszem, ezt magyarul azt mondják, hogy együtt).

(A szerző a politikatudományok doktora, előadótanár a Bukaresti Egyetem Politikatudományi Karán - FSPUB -, valamint a Hans J. Morgenthau Központ igazgatója és vezető kutatója)