Új közel-keleti triumvirátus: nagyot robban, ha meglesz!

Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter kimondta a régóta várt szavakat: Oroszország, az AEÁ és Törökország megállapodása nélkül nem lehet tartós megoldást találni Szíria ügyében és az Iszlám Állam legyőzésére. Ezzel rávilágított arra, hogyan nézhet majd ki a jövendőbeli közel-keleti hatalmi struktúra.

A formálisan először megfogalmazott szenzációs trióról van szó, melyről néhány hónapja mondom, hogy formális és informális csatornákon folynak róla tárgyalások, többek között Brüsszelben is.

A politikai és a katonai hatások (természetesen a szintén jelentős, de a nagy megállapodásban másodlagos gazdaságiak mellett) óriásiak, mert az igazi fontossága túlmutat azon, ami most Szíriában történik, és az egész Közel-Keletet érintik. A kapcsolódó befolyási övezetekkel és a Nemzetközi Protektorátusok, majd a nemzetállamok megjelenésével megrajzolt hatalmi térképek masszív átrendezésekor általában felmerülő garanciákkal egyetemben.

Jelenleg az egész geopolitikai sakktábla átalakulóban van a világ egyik legérzékenyebb részén, mely amúgy is romboló konfliktusok folyamatos góca, de melyet más forró övezetek is körülvesznek, melyek már át is estek háborúkon, vagy fertőzéssel bármikor lángra lobbanhatnak.

Ez elkerülhetetlen volt, hiszen amennyire látványosan, annyira

katasztrofálisan mondott csődöt az összes egyéni kezdeményezés, vagy szövetség,

melyek katonai inváziókkal és ad-hoc politikai átalakításokkal próbálták egyoldalúan megoldani a helyzetet. A szovjetek afganisztáni kudarca óta az amerikaiak által meghódított, majd a káosz prédájául hagyott Irakig és aztán az Arab Tavaszt támogató koalíciójukig, Törökország egyoldalú próbálkozásaiig, hogy érvényesítse a katonai erejét, még ha csak szűken a szír határ közelében… annyi a látható eredmény, hogy az Iszlám Állam a szabadon maradt teret kihasználva meglepően gyorsan megszilárdította hatalmát akkora területeken, hogy ezáltal regionális ambíciójú és robbanékony csápjait több kontinensre is kiterjeszteni képes veszéllyé vált.

Egy ilyenfajta megoldás elkerülhetetlen volt, mert csak egy előzetes politikai megállapodás tudná motiválni a terepen zajló katonai játékok mélyreható változását. Most bevonnák Törökországot az egyenletbe, mely muzulmán állam, egyenlő rangú játékos és egy olyan megoldás – ismétlem, muzulmán – szereplője, mely elsősorban muzulmán területekre vonatkozik, és ezáltal közép- és hosszú távon működőképes kompromisszumos felállásként elfogadható lehetne.

Ez a három hatalom szavatolhatná azt, ami – még ha szimbolikus szinten is – új protektorátus lehetne, mely egy ilyenfajta masszív katonai művelettel indulhatna, amilyen a mostani (a közeljövőben talán még erősebben is) és ami egy Közel-Keletről szóló globális megállapodással zárulhatna, melyet a helyszínen egy Biztonsági Tanács által azonnal elismert békefenntartó erő egészítene ki. Sőt, egyáltalán nem lehetetlen, éppenséggel nagyon is valószínű, hogy a három főszereplőn kívül más közvetlenül érdekelt és közismert részvételi szintű államok, tehát talán Kína és Irán csapatai is részt vehetnének az akcióban…

Milyen haszonnal járna ez az Új Rend Triójának minden egyes tagjára nézve? Egy lényeges területen óriásiak: ezzel

mindegyikük esetében elismernék a nagyhatalmi státuszt,

mely képes biztosítani és alkalmazni a szükséges garanciák teljes készletét.

Ezáltal az AEÁ új alkalmazási feltételekkel alkudozhat az Új Nagy Közel-Keletre vonatkozó régi tervéről, bejelentve prioritásait és nagyon világosan kijelölve azon szövetségeseit, melyekért közvetlenül felelősséget vállal és melyeket bevon a biztonsági ernyője alá.

Oroszország megszerzi a vasfüggöny leomlása utáni lehető legnagyobb győzelmét, amikor túlságosan gyorsan minősítették vissza és kezelték csak regionális hatalomként, elavult és lepusztult katonai kapacitásokkal, ugyanakkor egy fejetlen parancsnoki és ellenőrzési állománnyal. A mostani katonai erődemonstrációnak szimbolikus jelentősége is volt, bejelentve Oroszország visszatérését az elismert szuperhatalmi státuszához, illetve azon hajdani képességéhez, hogy létfontosságú szövetségeseket motiváljon a világ különféle részeiben, jelen esetben Iránt, mint a közelben lévő hatalmat, illetve Kínát, mint a politikai-gazdasági katonai szövetség, Sanghaji Együttműködési Szervezet tagját.

Törökország szintén a nagy győztes pozíciójában van, amiről már régóta álmodozott, sőt, a hivatalosan oly sokszor bejelentett újoszmán ideálok megvalósulása is megnyílhat. Ez egy olyan egyedülálló hatalmi pozíció, mely kulcsfontosságú státusszal ruházza fel a muzulmán világon belül, és így megteremti a kedvező feltételeket ahhoz, hogy néhány évnyi szünet után újra felvethető lehessen egy gazdasági unió lehetősége a Közel-Kelet szintjén (az EU mintájára), ezúttal

egyetlen tényleges politikai, gazdasági és katonai hatalom, Törökország vezetésével.

Ez kulcsfontosságú lépés, mert a jelzés nemcsak a Közel-Keletnek szól: az egész türk világ számára is fontos, mely magába foglalja az Orosz Föderáció déli részén lévő volt szovjet államokat és még ezen is túlmutat, egészen Kína nyugati részéig (a rendkívül feszült ujgur térség) és a Koreai-félszigetig. Ez az erőt mutató jelzés elfojtja, legalábbis pillanatnyilag, az Iszlám Állam bármilyen masszív beszivárgási kísérletét. Tehát bizonyos felekezetek közti, vagy vallási alapú konfliktusgócok megjelenését is.

Végül ezzel létrejön az a biztonsági keret, melyre szükség van, hogy némi lélegzetvételhez jusson az új erőterű (Schengen és euró) Európa ahhoz, hogy egy nagyon gyorsan kidolgozott törvényhozási folyamattal megerősödjön. Hogy aztán stratégiai gazdasági partnerként lépjen be – az EU, mint egység, de az ebben részt venni kívánó és már lépéseket is kezdeményező államok szintjén – abba az újjáépítési folyamatba, melyet a Közel-Keletre vonatkozó új összetett megállapodás fog szavatolni. Ez lesz a terepe (akárcsak a múltban máskor is) egy óriási újjáépítésnek, melyben jelen lesznek az összes pillanatnyi játékos érdekei, a forrásokhoz való hozzáférésre, a vezetékek biztonságának szavatolására és a jelenlegi konfliktusforrások, vagyis a terrorista hálózatok egységeinek gyors eltűnésére vonatkozó új operatív garanciákkal.

Ez egy logikus terv, mert a Protektorátusok időszaka óta először írja felül szó szerint a hatalmi térképeket és ismeri el a felsőbb biztonsági garanciák szükségességét, melyek nélkül, mint látható, a káosz egyre nagyobb koncentrikus körökben vált öldöklővé.

Amennyiben sikerrel jár, egy ilyenfajta terv – legalábbis erről beszélnek – akár elég hamar kiterjeszthető lenne a Magreb térségére, egy ellenőrzés alól szintén teljesen kikerült területre, ezúttal Egyiptomot vonva be a képletbe, mint a térség legnagyobb muzulmán országát és mely (Törökországhoz hasonlóan) a legnagyobb katonai erővel rendelkezik Afrikának ebben a részében.

Miért ne, ha minden eddigi, kisebb léptékű kísérlet vagy kudarcot vallott, vagy jelentéktelen eredményekkel járt. Miért ne, ha a gondolatmenet az, hogy csak így lehet

realista választ adni egy olyan terrorra,

mely erősödést mutat és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy gyorsan átterjed a Közel-Keletről Európa és a nagyon erős magrebi és fekete-afrikai ellenállási bázisok felé.

Ez egy logikus terv, de vajon meg is valósítható-e a terepen anélkül, hogy ugyanakkor éppen olyan reakciókat váltson ki, mint amilyenek az afganisztáni, iraki beavatkozásokat, vagy az Arab Tavasz kudarcát követték? Hogy aztán ne halljunk nagyon hamar imperialista viselkedést sérelmező vádakat és anélkül, hogy ezzel egy masszív tiltakozó reakciót és „a megszállókkal szembeni ellenálló erők” összefogását váltsuk ki, lehetővé téve az Iszlám Állam látványos magához térését?

Nehéz, ha nem éppen lehetetlen választ találni erre a kérdésre. De a hatalmi rend mindenképpen helyreáll a Közel-Keleten. Közvetlenül kihatva mindarra, ami jóval túlmutat ezen a területen.

És mi a helyzet velünk? Nem tudom, hogy bennünk egyáltalán felmerült-e ez a kérdés, ami előfeltétele lehetne annak, hogy valamikor egy strukturált gondolkodás is elkezdődhessen a megoldásról.