Románia ismét schengen csúszik

Victor Ponta román miniszterelnök legutóbbi határozott és minden kétséget kizáró kijelentése Románia valós és nem létező Schengen-csatlakozási távlatairól egy politikai kezdeményezés csődjének beismerését jelenti. Több szinten is. Több közvetlen felelősséggel. De mindegyik a román politikai osztályt terheli.

1. A játékszabályok nem ismerete, a képességek, tudás hiánya miatt ennyi év alatt sem tudtunk kiépíteni magunknak egy kedvező országlobbit. Egy szigorúan politikai lobbit, tekintettel arra, hogy technikai szempontból az utóbbi időben minden európai intézmény folyamatosan azt nyilatkozta, hogy a román rendszerek tökéletesen megfelelnek a Schengen-megállapodás által meghatározott „pályázati anyagban” szereplő elvárásoknak. Állandóan egy

totálisan és vesztesen defenzív álláspontra helyezkedtünk,

(mániákusan és kizárólag) csak erről a technikai vetületről beszélve, miközben a tényleges vita teljesen más síkon zajlott, nevezetesen a politikai megállapodások, szövetségek és a politikai összefonódások területén, a híres EEM-től (Egyetértési és Ellenőrzési Mechanizmus – a szerk.) a migránsválsággal kapcsolatos román álláspont politikai kezeléséig.

2. A folyamatos és szilárd országlobbi teljes hiánya miatt Románia arra kényszerült, hogy az ad hoc szövetségek nagyon kockázatos rendszere felé mozduljon el. Igaz, ez a rendszer része az európai intézményeken belüli játéknak, de a végeredmény tekintetében sohasem lehet vele biztosra menni. Mert ugyan a szavazási szövetségek határozzák meg, de ki van téve annak, hogy a nagy játékosok felülről belenyúlnak ezekbe a játékokba. Ebből aztán az következik, hogy egyes ilyen szövetségek a kérdéses szavazás előtt néhány órával, vagy akár egy órával is brutálisan felbomolhatnak, ezzel kiiktatva a játékból azt, aki nem rendelkezett a másodlagos, háttérben zajló játékokra és a nem hivatalos alkudozásokra vonatkozó helyes információval, melyekre rendszeresen sor kerül, amikor a main stream típusú hatalmak érdekei számára kedvezőtlen lehetőség körvonalazódik a láthatáron. Ez nem egy cinikus vélemény a rendszerről, hanem így zajlanak a játékok.

3. Rosszul végiggondolt játék? A menekültek válságának kellős közepén a visegrádi országok tömbje, melyekhez teljesen váratlanul Románia is csatlakozott, abszolút kemény, határozott üzenettel állt elő és végül elutasították az Európai Bizottság által javasolt és az Európai Parlament által (többek között a román euroképviselők döntő többsége szavazatával is) elfogadott kötelező kvótákat, éppen azért, hogy a megfelelő erővel adhassák tovább üzenetüket. Azonnal beindultak a hivatalos, de főleg a nem hivatalos tárgyalási mechanizmusok a végső szavazásról, mert az „elutasítók csoportjához” tartozó országok felől érkező reakciókon túlmenően igazán ez volt az egyedüli dolog, ami ténylegesen számított. Mi lett az eredménye? Közismert: Lengyelország, a kérdéses csoport nagy játékosa (és melyre a stratégiai partnerségünk értelmében Románia számított is), hirtelen módosította álláspontját. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a végeredmény – tekintettel Lengyelország szavazatának súlyára egy minősített többséget igénylő szavazás esetén – véglegesen a Juncker-terv javára billent. Ezt követően egyetlen ország tartott ki eredeti álláspontja mellett, Románia pedig diskurzus- és irányváltásra kényszerült.

4. „Jelentős arcvesztés”, tették volna hozzá a kínai iskola diplomatái. Ennyi? Sajnos, ez nem így van. Ha a mieink legalább elolvasták volna a Juncker-tervben szereplő és főleg az Európai Bizottság egyik utólagos tájékoztatójához kapcsolódó dokumentumokat, mely annak intézményi előzetese, ami ezen a héten következik, és amit a következő Európai Tanácson fogadnak majd el, megértették volna, hogy a tényleges játék súlypontja már rég máshova helyeződött át.

Miközben nálunk a politikusok különféle tévéstúdiókban vergődve vitatkoztak a migránskvóták kérdéséről, feleslegesen (hiszen a kérdés már rég eldőlt olyan játékok szintjén, melyek létezéséről még csak fogalmuk sincs), éppen a Schengen-térképről és azokról a lépésekről folyt komoly vita, melyeket a következő időszakban az Európa ezen létfontosságú térségének határainak ellenőrzése és védelme érdekében terveznek megtenni. Itt megtalálhatják az Európai Bizottság álláspontját összefoglaló dokumentumot, melyben igazi témákat találhatnak a jövendőbeli vitákhoz, többek között azokról a rendkívül fontos pénzügyi alapokról, melyeket a migránsválság által felvetett összes azonnali gond megoldására, de ugyanakkor egy közép- és hosszú távú megoldás felépítésére már fel is szabadítottak.

És itt kezdődik a valódi gondunk.

Hogyan tárgyaltunk, hogy az európai megoldás integráns része legyünk?

Szó sincs arról, hogy felmerülhetett volna egy alku, vagyis Románia álláspontjának megváltoztatása a Schengen-csatlakozásért. Erre semmiképpen nem volt lehetőség, mert Románia álláspontja mindenképpen megváltozott amiatt a szavazás miatt, mely arra kényszerített minket, hogy kövessük a belügyminiszterek tanácsának döntését. Ehelyett – legalábbis egy minden fronton zajló igazi diplomáciai offenzíva normális körülményei között – arról kellett volna beszélnünk, hogy miként tudjuk hasznukra fordítani azt a helyet és szerepet, melyet Románia egy ilyen, Európa védelmét szolgáló egyesített védelmi rendszerben, egy egységes európai megoldás természetes alkotórészeként betölthet.

Hallottak, netalán, ilyenfajta érvelést? Hallottak, netalán, arról, hogy a politikusaink (az euroképviselőinket már szóba sem hozom, mert lehetetlen meghatározni, mit tesznek, vagy mit fognak tenni Brüsszelben) országos vitát szeretnének tartani a jövőbeni nagy európai elsődlegességekről, amelyek már nyilvánosságra is kerültek? Íme, a közeljövőre vonatkozók:

* egy normális helyzet helyreállítása és a Görögországba irányuló „Dublin-transzferek” (a Schengen-övezetre vonatkozó dublini megállapodásokban rögzített feltételek szerint) visszaállítása legfeljebb hat hónapon belül;

* egy közös európai határ- és tengerpart-őrizet felállítása, valamint a FRONTEX mandátumának meghosszabbítása (határidő: 2015 decembere);

* átfogó törvénycsomag készítése a legális migrációról és a Kék Könyv-rendszer felülvizsgálata (határidő: 2016 márciusa);

* a dublini szabályozások reformjának folytatása (2016 márciusáig);

* javaslat kidolgozása a migránsok újraosztásának átszervezett rendszeréről (2016 márciusáig).

Ezekről zajlanak a tárgyalások. Ezekre adnak majd pénzt azoknak a tagállamoknak, melyek érvekkel támasztják alá, hogy milyen gazdasági, vagy más jellegű gondokkal küzdenek most a migránsok válsága miatt. Ehhez – figyelem! – elfogadtak egy kivételes eljárást, nevezetesen azt, hogy ilyenfajta projektek esetében és ilyenfajta helyzetekkel szembesülve a tagállamok az eredetileg más célokra szánt strukturális alapokból is felhasználhatnak pénzeket. És ebben az esetben egyértelművé tették, hogy

minden tagállamról szó van, nemcsak a Schengen-övezethez tartozókról.

Minket nem érdekel? Még akkor sem, ha tudjuk, mekkora összegektől fogunk elesni azért, mert az egymást váltó kormányok képtelenek voltak felhasználni az elvileg Romániának szánt európai pénzeket?

Nekem mégiscsak jelentős nemzetbiztonsági kockázatnak tűnik, ha ezek a dolgok nem érdekelnek minket és az, hogy megint, újra és újra aszerint kell majd állást foglalnunk, hogy adott esetben éppen milyen feszültségek és bizonytalanságok vannak. Miért nem akarjuk legalább most, még ha már amúgy is rendkívül késő, meglátni, melyek Európa egyik jelentős érdemi változásnak valódi tétjei, éppen annak a veszélynek az elkerülése érdekében, hogy kimaradjunk a hatalmi központjából?

Ahelyett, hogy amiatt siránkoznánk, hogy „nézd meg, mit tesznek ezek velünk”, nem lenne-e hasznosabb egy kivételes válság szélsőséges érveit arra felhasználni, hogy kialakítsuk magunknak azt, amit más iskolákhoz tartozó diplomaták „fast lane to success”-nek neveznek? Ahogy azt most mindnyájan teszik? Nem opportunizmusból, vagy pénzsóvárságból. Hanem annak felsőfokú és profi megértéséből, ahogy most egy új Európa épül, mely hiteles és erős kíván lenni.

Azzal, aki ezt akarja és akivel bekapcsolódhat ebbe a játékba. És ha nem? Elképzelhető, hogy

akad még hely a csapószéken,

az ezzel járó hatalmi státusszal együtt. És meglehet, hogy nemcsak ennyi, ugyanis minden a nemzeti vezetők tudásától, akaratától és képességétől függ. Vagy, miért ne, talán továbbra is az eddigi ritmusban szeretnénk hajózni, leragadva a belpolitikai iszapbirkózásoknál és szinte közömbösen egy olyan világ iránt, mely – Isten őrizz! – akár ugyanezzel a közömbösséggel válaszolhat majd nekünk, aminek végzetes következményei lennének.

Ezt akarjuk? Erre készülünk? Tényleg nem akarunk élni azzal az egyedi lehetőséggel, amit az európai hatalom identitásválságában a román játék intelligens kezelése felkínál?