Befektet Románia, vagy inkább a pópák esőimáira hagyatkozik?

Nagyon valószínű, hogy jelentős gazdasági világválság felé közeledünk, melynek mérete alapjaiban megrengeti a regionális rendszereket és heves támadást intéz a világ tartórendszerének amúgy is megfáradt és ragtapasszal összetákolt csontozata ellen. Ebből következően a globális struktúra egyre mállékonyabb, ultragyorsan, szinte hisztérikusan reagál a piacok zavarának bármilyen újabb jelére, az érzékeny övezetekben kialakuló új konfliktusgócok megjelenésére.

Az egymást követő tőzsdepánikok miatt eszementen reagáló piacok egy óriási lufi, a kínai gazdaság szétrobbanásának előjelei. Az egészhez hozzáadódik az a világméretekben mélyreható jelentőségű esemény, amit az olaj árának előre nem látott és folyamatos csökkenése jelent, mely jelentős egyensúlyhiányokat okoz az elsősorban olajipari nyersanyagok exportján alapuló gazdaságokban: az Orosz Föderációban, a közel-keleti országokban és néhány dél-amerikai és afrikai államban… A valóságot pedig ma az egész világ tőzsdéinek naponta tapasztalható, átlagosan 4-5 százalékos visszaesése határozza meg, ami a Kínában zajló események következménye.

És mint mindig, ha (létező, vagy előrejelzett) válság van, az alternatív kockázatbecslési forgatókönyvek kidolgozására szakosodott elemzők csapatai ugyanazt a kérdést teszik fel országaik döntéshozóinak:

rendelkeznek-e naprakész elemzéssel

a válság méretével, mélységével és kiterjedésével kapcsolatos jelenlegi és távlati kockázatokról, melyek a saját kritikus infrastruktúraterületeik struktúrájából, relevanciájából, minőségéből és ellenőrizhetőségéből fakadnak?

Vagyis nemcsak arról van szó, hogy ezek a rendszerek mennyire védettek (ahogy arról az itt tanulmányozható specifikus európai törvények rendelkeznek), hanem arról is, hogy egy jelentős válság esetén mennyire képes a kérdéses állam ellenőrizni, kezelni és használni azokat. Ez egyáltalán nem elméleti kérdés, ha megnézzük, hogy általában milyen ágazatok tartoznak a „kritikus infrastruktúra” fogalom alá:

- villamosenergia-termelés, plusz a szállítási és elosztási hálózatok;

- gáztermelés, plusz a szállítási és elosztási hálózatok;

- olaj- és olajipari termékek termelése, plusz szállítási és elosztási hálózatok;

- távközlés és az elektronikus kommunikációs szolgáltatások (rádió és televízió);

- a fűtési rendszerek (pl. földgáz, pakura, városi távfűtés);

- közegészségügyi rendszer (kórházak, mentőállomások);

- közlekedési rendszerek (üzemanyaggal működők, vasúti hálózat, tengeri kikötők és folyami hajózás);

- pénzügyi szolgáltatások (bankok, biztosító és viszontbiztosító társaságok, pénzügyi befektetési társaságok, tőzsdék);

- közbiztonsági rendszerek (rendőrség, hadsereg);

- plusz, Románia esetében, az erdei ökoszisztémák biztonsága és az országos öntözési rendszer.

Ezek fontos rendszerek egy nemzet élete és túlélése számára. Egyes országokban az állam azzal védi az említett rendszereket, hogy „létfontosságú ágazatokká” nyilvánítja őket. Ezekben az ágazatokban a privatizációk, az aktívumok, részesedések eladása, a részvényesi struktúra módosításai az állam legmagasabb szintjén végrehajtott elemzésen mennek keresztül, a döntés politikai, és azután hozzák meg, hogy az új munkakoncepció, a „strategic resilience” szemszögéből nézve megvizsgálták az alternatív kockázati forgatókönyveket.

Azokról az államokról van szó, melyek általában nagyon szeretnék megőrizni többé-kevésbé diszkrét ellenőrzésüket az emeltyűk felett, aminek révén gyorsan beavatkozhatnak, ha szükséges, vagyis ha a biztonságot jelentősen veszélyeztető fenyegetés jelenik meg. Vagy akkor, ha jelentős döntéseket kell hozni a termelés átirányításáról, ezzel válaszolva a hazai vagy külföldi piacon bekövetkezett jelentős kilengésre, vagy ha a külső vagy belső kontextus jelentős megromlása esetén meg kell védeni a nemzeti piacot.

Adrian Gheorghe professzor a 90-es évek elején tette közzé, a Román Akadémia égisze alatt, az első figyelmeztetésnek szánt elemzését arról, hogy

szükség lenne egy román kockázatelemző iskolára,

nagyon pontosan megfogalmazva azoknak a sebezhetőségeknek a listáját, melyekkel a román társadalom később szembesült. De mintha senki sem olvasta, hallotta volna meg a mondanivalóját. Többek között ezt mondta:

„A román társadalom döntéshozó struktúráit az alkalmazkodóképesség és a kritikus infrastruktúrák működési zavarával kapcsolatos válságokra vonatkozó válaszadási képesség elvére kell építeni.”

A 2015-ös Románia helyzetét elemezve mit jelenthetne ez a működési zavar? Válság esetén a román állam milyen valódi ellenőrzést képes gyakorolni a kritikus infrastruktúra ágazata felett? Milyen válaszokat adhatnak ezek az infrastruktúrák, mindegyik külön-külön, de kombináltan is, melyeknek országos szinten koherens reakciót kellene eredményezniük? Mekkora kockázatot jelent az egyes rendszerek elhasználódása, a felszereltségben tapasztalható hiányosságok stb.?

De mindenekelőtt: vajon nyilvánosan elérhető-e hivatalos, vagy hivatalosan vállalt forrásokból egy kockázati elemzés a romániai kritikus infrastruktúra sebezhetőségéről? Ami egy elemi becslésből indulna ki, nevezetesen az utak, a villamos energia, a földgáz szállítását és elosztását biztosító hálózatok, a távfűtési rendszerek (plusz erőművek, plusz közbülső és a nagyvárosok lakótelepein lévő elosztási végpontok) állapotából és abból, hogy miként tudnának megfelelni egy jelentős (civil és katonai) válság kihívásainak, továbbá milyen arányban és milyen körülmények között maradnának még működőképesek?

Európában az illetékes nemzeti szervek gyakran közzétesznek ilyenfajta elemzéseket, melyeket éppen azért hoznak nyilvánosságra, hogy növeljék a hazai és külföldi befektetők biztonságérzetét, de ugyanolyan mértékben annak bizonyítására is, hogy a kérdéses országnak milyen mértékben van koherens elképzelése ezekről a kritikus infrastruktúrai ágazatokról, melyek felé

a stratégiai beruházásoknak is irányulniuk kell (vagy kellene).

És amelyek az EU szintjén releváns stratégiai ágazatokra vonatkozó európai tervekkel állnak kapcsolatban – és ez a dolgok igazi lényege. Azokról van szó, melyeket minden állam nagyon pontosan meghatároz a projekt jellege, a nemzetgazdaság fejlődése szempontjából vett relevanciája és az európai stratégiai infrastruktúra-rendszerekhez való kapcsolódást illető fontossága alapján.

Az ilyenfajta „nagy projektekre” van egy jelentős finanszírozási forrás az európai alapok szintjén: a stratégiai beruházások európai alapja, melynek célja azoknak a projekteknek a támogatása, melyek az infrastruktúra fejlesztésére, a kutatásra és fejlesztésre és innovációra, az oktatásba és szakképzésbe, az egészségügybe, az információ- és távközlési technológiába, valamint az energetikai rendszer fejlesztésébe történő befektetésekre vonatkoznak. Az alap negyedét a kis- és közepes vállalatokat segítő projektekre szánják. Itt megtalálhatják az EU 63 milliárd eurós főprojektjének leírását és minden szükséges technikai részletét.

Az a kérdés, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyjuk, mint eddig, a Romániának szánt európai pénzek lehívását és nem hozzuk létre azokat a projekteket, melyekkel beléphetnénk a nagy stratégiai projektek területére. Éppen azért, mert már szinte mániákusan a globális válság közeledéséről beszélnek, vajon nem ezzel kellene elsődlegesen foglalkozniuk a politikai döntéshozóinknak, vagyis azzal, hogy minél erősebben és minden lehető csatornán keresztül összekapcsoljanak bennünket az EU stratégiai magjának szánt stratégiai infrastruktúrával, szilárdságát biztosító rendszerével?

Ez azért létfontosságú döntés, mert ha már azért siránkozunk állandóan, hogy a nagybefektetők haboznak Romániába jönni, akkor előbb nekünk kellene összeállítanunk a stratégiai infrastruktúrák biztonsági állapotának térképét, és meghatároznunk azt, hogy miként képzeljük el a nemzetgazdaság stratégiai ágazatainak fejlesztését. Előbb

nekünk kell megmondanunk, mik akarunk lenni

és miként vagyunk képesek megvédeni azokat az ágazatokat, melyekbe befektetünk és befektetni akarunk. Ha nem, akkor fennáll annak a veszélye, hogy az említett elképzelés hiányában Romániát kihagyják, nem kapcsolják rá azokra a stratégiai struktúrákra, melyeket mások kitartóan építenek maguknak, éppen azért, hogy ellent tudjanak állni annak, ami ezután következik.

Arra panaszkodunk, hogy nem érezzük eléggé az EU- és NATO-csatlakozás előnyeit. De mi miért nem tudjuk kihasználni a hosszú távú építkezésben nekünk felkínált lehetőségeket, például a részvételt a stratégiai beruházási projektekben? És végső soron, miért nem tudjuk/akarjuk legalább azokat az összegeket lehívni, melyek a regionális fejlesztési alapokból nekünk járnak?

Talán éppen ez a gond, az elsőként megoldandó gond, az első jelentős működési zavar egy ország legfontosabb (egyáltalán nem szimbolikus) infrastruktúrájának működésében: a saját politikai osztály minősége, alkalmassága és képzettsége…

Van választási lehetőségünk. De végül egyszer mégiscsak döntenünk kell. Mit akarunk? Befektetünk-e az ilyenfajta stratégiai projektekbe, például az öntözőrendszerekbe, vagy az aszályos években továbbra is abban reménykedünk, hogy sikeres lesz a papok körmenete Szent Pantilimon ikonjaival? A brüsszeliek sohasem fognak helyettünk választani. Ők a döntést, a projekteket, a közép- és hosszú távú nemzeti fejlesztési elképzelést és az 50 évre szóló terveket várják. De mit tegyünk, ha azt sem tudjuk, hogy ma mit cselekszünk? És nem tudom, meddig engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy ugyanúgy figyelmen kívül hagyjuk ezt a jelentős kockázati tényezőt, mint eddig.