Szentegyházi történet

1999 nyarán a szentegyházai (Vlăhiţa) középiskola érettségiztető bizottságába osztottak be. Emlékszem, pokoli hőség volt, az első csíkszeredai busszal indultunk és az országúton szálltunk le, ahonnan gyalog kellett bemenni a helyi középiskolába. Csend ült a mezőn és a házakon, melyek kapuit minden alkalommal megcsodáltam, még ha tizedszerre láttam is őket.

Mindig lenyűgöztek a kapuk, a székelyekéi pedig különösképpen. Megpróbáltam megérteni a népművészek türelmét és szép iránti szeretetét, és főleg a tulajdonosok ragaszkodását, akiknek a régi kapukon túl szép és korszerűen felszerelt portáik voltak. És átjárt az érzés, hogy a gyökerek mélyre nyúlnak egy ott lakók keze nyomát magán viselő térségben:

nagy kapuk a házaknál és a szívekben,

melyeken csak akkor és azután léphettél be, ha kívül hagytad a gonoszságot.

A középiskola ódon és hűvös épülete komoran és némán fogadott minket. Az igazgató viszont széles mosollyal és izgatottan várt a bejáratnál. Igen, izgatottan. Román tannyelvű iskolákból érkezett román felmérők voltunk egy egynyelvű településen. A forró kávé alaposan felébresztett minket és feloldotta félszeg hallgatásunkat.

– Tudják, a gyermekeink elég keveset beszélnek románul. Tanulnak, igyekeznek tanulni, de nagyon nehéz… Pedig nagyon jó tanárnőnk van.

– Tudjuk…

Tudtuk. A megyében eltöltött két év olyan helyzettel szembesített, melyről a hegyeken túl nem tudtam és nem is volt módom megérteni. Elismerem, hogy ugyanazokkal az előítéletekkel érkeztem, melyek lebontásával most egy ideje foglalkozom: „Hogyan élhetsz úgy egy országban, hogy nem beszéled jól a nyelvét?” Akkor nem tudtam, hogy vannak egynyelvű térségek, mint ahogy ezt sokan most, annyi év óta sem akarják elismerni.

Maga a vizsga 9 órakor kezdődött. Monoton volt. Mint az ottani vizsgák többsége. Bemagolt és felmondott irodalmimű-kommentárok, szövegértési és válaszolási nehézségek, nyelvtani hibák és kifejezési nehézségek… De sok komolyság és akarat.

Őszinte és nyílt, szemtől szembe tekintetek. Ez volt az egyik első alkalom, amikor

sajnáltam, hogy nem tudok magyarul

és nem vagyok képes más szinten, a vizsga kereteiből kilépve beszélgetni az előttem álló gyermekekkel, hogy megismerjem álmaikat, reményeiket, félelmeiket… A jegyek 6 és 7 között váltakoztak. Boldogan távoztak, mert átmentek, megköszönték, a folyosóról pedig az öröm másfajta hangjai is behallatszottak.

Másnap egy esti tagozatos osztályt kellett felmérnünk. Mindnyájan dolgoztak, voltak köztük családosok, gyermekesek, gondokkal, felelősségekkel. Jobban beszéltek, mint az előző napiak. Lehet, hogy nem bántak ugyanolyan jól a szakkifejezésekkel, de látható volt, hogy értik és tudják, mit mondanak. Kérdően néztem az igazgatóra. Azonnal jött a válasz.

– Román a tanárnő. Olténiai.

– Tényleg? Nem tudtam, hogy Szentegyházának román romántanára van.

– Igen! Rendkívüli ember. Nem oktat, a lelkét osztja meg a diákokkal.

Folytattuk a felmérést. Egy fiú áll előttünk, aki elámít A szerelem utolsó, a háború első éjszakája (Camil Petrescu regénye – a szerk.) női szereplőjének pszichológiai elemzésével. Csaknem negyedórányi szabad beszéd után pedig, lezárásként, azt mondja, hogy Elára hasonlítok. Nevetni kezdtem.

– És ezt így, vizsga közben mondod nekem?

– Miért ne? Ez jön le önről.

Meleg mosolya, rendkívüli önbizalma volt és irigylésre méltó ügyességgel kezelte a román nyelvet. Az üres ellenőrzőre és a személyire nézek. Látom kollégám, a megye egyik legszigorúbb tanárnőjének az elégedett mosolyát.

– Gratulálok Nándor! Teljes szívemből tízest adok, sok sikert a továbbiakban!

– Én is – hallom a jobbomról.

– Köszönöm!

– Mi köszönjük az akaratnak és a komolyságnak ezt a rendkívüli bemutatóját!

Szárnyalva távozott.

Délután 4 körül belépett egy hölgy, nagyjából ugyanolyan korú lehetett, mint az édesanyám. Tisztességesen felöltözve, komolyan, átnyújtotta személyijét, húzott egy tételt, mosolygott, megmondta a számát, elvett egy papírlapot a piszkozat számára és beült az egyik padba. Egyetlen szót sem írt le az alatt a csaknem egy óra alatt, amíg az előtte lévők vizsgáztak. Néha mosolygott a többiek válaszain. Megnézem a személyijét. 50 éves volt. Ő került sorra. Eminescu. Szabadon beszélt, nyugodtan. Félbeszakítottam, kérdéseket tettem fel neki, a válaszok alaposak, terjedelmesek voltak.

– Mi késztetett arra, hogy elvégezd az esti tagozatot?

– Le akartam érettségizni. Postai alkalmazott vagyok. Fiatal koromban más volt a helyzet, más idők voltak. De szeretek és mindig is szerettem tanulni. A román pedig az egyik kedvenc tantárgyam volt, sok könyvet olvastam román nyelven, főleg most, ezzel a tanárnővel… Úgy hiszem, a felnőtt ész másképp fogja fel az irodalmi üzenetet.

Ez volt a második tízesem. Teljes szívemből.

Meg akartam ismerni azt a fantasztikus tanárnőt aki – furcsa módon – egyáltalán nem jelent meg a vizsgák alatt. Miután az utolsó két diákot is levizsgáztattuk és véget ért a román nyelv- és irodalom-vizsga, az ajtó lassan kinyílt és egy mosolygó arc kukkantott be.

Még most is beleborzongok, amikor felidézem. Ő volt. Meleg tekintet és mosoly, egy karra támaszkodva. Nehezen mozgott. Nagyon nehezen. És egy végtelen szeretet arra késztetett, hogy felálljak és átöleljem ezt a rendkívüli személyt, akit először láttam életemben, de aki az első lépésével azonnal a lelkembe jutott.

Úgy beszélgettünk ott hármasban, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Nem beszélt a betegségéről, nem beszélt arról, hogy számára igazi kaland eljutni az iskoláig. A gyermekekről beszélt, a tanrend és a térség sajátosságai miatti oktatási nehézségeiről, véleményt cseréltünk, mindenfélékről beszéltünk.

Egyesek a társadalom parazitáinak tartják a tanárokat. Mások szolgáknak. Megint mások viszont a nekik kijáró helyet biztosítják nekik, mind a társadalomban, mind a saját életükben is.

Ha ezt az embert nem EMBEREK vették volna körül,

akkor valószínűleg most kerekesszékben ülne.

Sokszor gondolok arra, hogy van egyfajta törvényszerűség, mely szerint sorsod beteljesedéséhez életed során bizonyos időket, helyeket és embereket meg kell érned/ismerned.

Ezt a tanárnőt, egy Székelyföldön élő románt a közösség azért szerette és tisztelte, amit a gyermekekért tett, azért a jóságáért és elhivatottságáért, mellyel a szolgálatukba állította széleskörű ismereteit és szakma iránti szeretetét.

Egy tanár esetében anyagiakról beszélni…

Ha valamiről le kell mondanunk, mert a fizetésből nem futja rá, akkor ebben a sorrendben tesszük: ennivaló, ruházat és egészség. Bonyolult műtétre és csípőműtétre volt szüksége, melyet nem fizetett az egészségbiztosító. Betegsége napról napra súlyosbodott, és akik léptek, azok a helyiek voltak, az igazgató kezdeményezésére az egész közösség kivette a részét.

Összegyűjtötték a szükséges összeget. Egy életet meg kellett menteni a leépüléstől, egy embert pedig újra talpra kellett állítani, mert közéjük tartozott.

Igen, a székelyek.

Azok, akik Szentegyházán, ebben a hajdanán bányászattal foglalkozó, a Csík és Udvarhely közötti dombok közé vetett városkában élnek. Az ottaniak tudnak emberekként viselkedni, az egészség, meg a felebarátok iránti szeretet esetében pedig nem mérlegelnek sem születési hely, sem név, sem anyanyelv szerint. Csak lelkekben mérnek, melyek összefognak, hogy jót tegyenek más lelkekkel.

A műtétet Marosvásárhelyen végezte el egy szintén magyar orvos (Bálint Andor), egyike a legjobbaknak, akinek volt bátorsága megtenni azt, amire mások határozott NEM-et mondtak volna. Nem volt túl sok esély a meggyógyulásra, de nem volt teljesen reménytelen sem.

A műtét napján a középiskolában nem tartottak órákat. Mindenki, diákok és tanárok egyaránt, érte és az egészségéért imádkozott. Erősen, mosolygósan, olyan csupa szív és lélekként akarták visszakapni, amilyennek ismerték. És úgy tűnik, valaki meghallotta a tiszta lelkekből érkező imádságot. A műtét sikerült és még az orvosok is elsírták magukat, amikor először el tudott indulni a saját lábán.

Visszatért az iskolába, ahol elárasztották virágokkal és szeretettel. Amikor pedig az igazgató, az iskola lelke meglátta, hogy talpon állva ír a táblára, ki kellett menjen az osztályteremből, hogy szabad utat engedhessen az öröm és a teljesített erkölcsi kötelesség legőszintébb könnyeinek.

Sok év óta ma újra beszéltem telefonon a tanárnővel. Szívem újra tele lett az iránta és a hely, az ottani emberek iránt érzett szeretettel, akiket több ezer kilométerről is véglegesen a lelkembe zártam.

Nem fogok neveket írni, de bárki, aki megfordul a szentegyházai középiskolában, vagy a településen ismerni fogja egy olyan ember történetét, aki elhozza a magyar gyermekek közé a román nyelv szépségét, a költészet érzékenységét és az őt végleg örökbe fogadók iránti szeretetből és hálából született mosolyt.

És arra gondolok, hogy egy adott pillanatban mindannyian megtaláljuk a magunk célját és helyét. Az igazi emberek névtelenek, csak lélekkel és az emberiesség azokkal az íratlan szabályaival rendelkeznek, melyek a politikai irányzattól, az évtizedek során elültetett sztereotípiáktól, vagy előítéletektől függetlenül működnek.