„»Jelen pillanatban (…) egy aszimmetrikus helyzet áll fenn, mert amíg a magyarok többé-kevésbé beszélik a román nyelvet, és ismerik a román kultúrát, addig a románok szinte semmit sem tudnak a magyarságról« – foglalta össze a lényeget Enache asszony. Ezért olyan könnyű félrevezetni, hamis információkkal felültetni, szemenszedett hazugságokkal – lásd 1990 fekete márciusa –, akár fizikai atrocitásokra késztetni a románok jelentős hányadát.

Sajnos, a ‘89-es gengszterváltás óta folyamatosan csökken azon románok száma, akik valamiféle érdeklődést mutatnak a magyar történelem, kultúra iránt. Nincs szándékomban a nacionál-kommunista éra alatti viszonyokat dicsérni, de ami most van, az messze alulmúlja mindazt, ami, mondjuk, az 1970-es években volt.

Hadd emlékeztessek a Vatra című irodalmi folyóirat szerkesztőire, munkatársaira – Romulus Guga, Andrei Fischof, Tudor Balteş, Dan Culcer –, akik élethivatásuknak tekintették a magyar irodalom románra fordítását. Ezzel szemben mi van most? Magyar vonatkozású eseményekről beszámoló újságírók szemrebbenés nélkül képesek egyazon mondatban leírni a Tekes Lazlo és Marco Bello neveket. Miközben ugyanők anno kényesen vigyáztak a hajdani NATO-főtitkár, Jaap de Hoop Scheffer nevének helyes leírására.

Ezért sem osztom Smaranda Enache optimizmusát a közös jövőt illetően.