„Nem lesz megnyugvás és józan tisztázás addig, amíg Mihai Cofariut, a félrevezetett, leitatott, de gyilkos szándéktól egyáltalán nem mentes libánfalvi nyomorultat továbbra is nemzeti hősként, mi több, ártatlan áldozatként emlegetik, s krokodilkönnyeket hullatnak érte. Az elemi jogérzet tiltakozik ellene, hogy a házadra rászabadított csürhét áldozatnak állítsa be bárki, főleg, ha azt a megsemmisítésedre, de legjobb esetben is a megfélemlítésedre toborozták. Pénzzel, itallal, hazugságokkal, sötét elemi ösztönökre és fölkorbácsolt indulatokra alapozva.

Ha a megsemmisítés nem is sikerült huszonöt évvel ezelőtt, a megfélemlítés és a remény eltiprása annál inkább, mert mi más lenne a magyarázat arra, hogy Marosvásárhelyen – most már irányított, tömeges betelepítések nélkül – megfordult az etnikai arány, s az akkor még enyhe magyar többségű városból román többségű lett, ahol most már végleges és visszavonhatatlannak tűnő folyamat tovább apasztja az egykori székely főváros magyar közösségét.

A sötét erők tehát végeredményben elérték a céljukat, s igazuk van azoknak, akik attól tartanak, hogy Székelyföld többi városai következnek most sorra, mert a nemzetállami gőg nem nyugszik az itteni »végső megoldásig«. Persze, addig még vagyunk, és itt vagyunk.”