A kis államoké a jövő?

A 21. századi Európában sokasodnak az identitárius követelések, és fennáll annak a veszélye, hogy hamarosan több állam is egy rendkívül pregnáns etnikai-területi szeparatizmussal fog szembesülni. Az európai kontinensen zajló identitárius metamorfózisokat bizonyos, nemzetközi méretű jelenségek is katalizálják, mint amilyen a muzulmán migráció és a globalizáció. Miként?

Az őshonosok körében identitárius frusztrációt kelt, hogy az európai országok jelentős muzulmán bevándorlási hullámot élnek át, akik megkapják az állampolgárságot és hivatalosan franciáknak, olaszoknak, svájciaknak, spanyoloknak stb. nevezhetik magukat. Válaszul az őshonosok újra menedéke, identitárius és kulturális megmaradási formát látnak a regionalizálási folyamatban. A következő a logika: az újonnan érkezettek megkaphatják a nemzetiséget, de

nem szerezhetik meg az etnikumot.

Egy algériai – állampolgársága révén – franciává válhat, de sohasem válhat majd bretonná, vagy burgundivá; egy török németté válhat, de nem válik majd bajorrá, vagy szásszá. Ezáltal a migrációs jelenség és a globalizáció a regionalizmus és az identitárius követelés katalizátorává válik. A regionális identitáshoz való visszatérést a nyelvi sajátossághoz való visszatérés kíséri. Franciaországban, ahol a francia állampolgárok számos nyelvet beszélnek, még a fiatal nemzedék képviselői is csatlakoznak a hagyományos nyelvek használatának tendenciájához, beleértve a városokat, ahol a „diglossziához” (a kétnyelvűségen belül a tájszóláshoz) fűződő jogukat követelik, mellyel a hagyományos francia etnikai csoporthoz tartozásukat bizonyítják.

Ami a globalizáció járulékos hatásait illeti, azt látjuk, hogy az utóbbi években egy ellentétes alternatívát, a „glokalizációt”, vagyis a regionális/helyi identitások erősítését állítják szembe. Többek között ez az oka, hogy egyre több európai etno-kulturális és nyelvi entitás igyekszik minden áron megszerezni az autonóm státuszt, vagy követeli független régióvá, gyakorlatilag különálló állammá válását, mely identitárius téren nagyobb komfortot képes nyújtani számára. Máris léteznek bizonyos forgatókönyvek Európa feldarabolására, melyeket térképen is körvonalaztak. Ezeket a forgatókönyveket ma utópisztikus, vagy feltűnősködő elképzelésnek lehet tekinteni, holnap azonban ténnyé válhatnak, legalábbis részben.

A jövő Európájának széttöredezett térképei

A továbbiakban bemutatom a „holnapi Európa” egyik térképtervét, melyen az európai országok több tíz autonóm, vagy független etno-kulturális régióra oszlanak. 73 régió van, melyek ugyanennyi etno-kulturális és nyelvi entitást tükröznek. (A tervezetet az Európai Régiók Közgyűlésének térképe ihlette.) Bár identitárius téren megközelítőleg fedi a valóságot, mégis tartalmazza a jelenleg létező követelések zömét. E térképterv készítői szerint Koszovó teremtette meg a precedenst ahhoz, hogy hasonló független struktúrákat hozzanak létre Európa egész területén.

Az Európa széttöredezésére vonatkozó forgatókönyvek közvetlen kapcsolatban állnak az osztrák származású filozófussal, Leopold Kohrral; Kohr neve nem túl ismert, de úgy tűnik, gondolatai a jövőben megkapják a megérdemelt elismerést. Kohr tézisei megfogalmazásában nem az identitárius paradigmából indult ki, de a végkövetkeztetés gyakorlatilag egybeesik azzal: következetes támogatója volt annak a gondolatnak, hogy az államok nagy mérete a gazdaságnak és a társadalomnak is rossz. 1957-ben, a civilizációs lendület kellős közepén, amikor az emberiség komolyan foglalkozott a kozmosz felfedezésével és egy világkormány létrehozásával, Kohr közzéteszi a Nemzetek bukása (The Breakdown of Nations) című könyvét, melyben egy ezzel ellentétes tézissel állt elő, mely szerint a kis államok, a kis nemzetek és a kis gazdaságok békésebbek, virágzóbbak és kreatívabbak, mint a masszív államok és a szuperhatalmak. Kohr szerint a globális gondokra nem a nagyobb egység és a bővülés a megoldás, hanem a nagyobb megosztottság; a világot több kisebb államra kell felosztani, melyek gazdaságai rugalmasabbak, ugyanakkor a vezetők polgárokkal szembeni nagyobb felelősségtudatuk miatt kevésbé lesznek alkalmasak háborúk folytatására.

Kohr gondolatait különféle geopolitikai térkép-forgatókönyvekre vetítették ki, amelyek elméleti alapot képeztek a zöld mozgalmak, decentralisták, regionalisták és antiglobalisták számára, továbbá mélyrehatóan befolyásoltak olyan híres gondolkodókat és közgazdászokat, mint Ernst F. Schumacher, aki hasonló elképzeléseket hirdetett a közgazdaságban. Egy adott időszakban Kohr gondolatai a régiók Európai Uniója építészeinek elképzeléseivel is találkoztak. Ezek közé tartozott a híres hollandiai sörmágnás, Freddy Heineken is; Heineken az Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazta, de elképzelésében az európai országokat néhány tíz államocskára osztották volna fel (régiósítással), melyek 5-10 millió lakossal rendelkeztek volna, mert a monoetnikus államok működőképesebbek (ld. az alábbi ábrát). Az Amerikai Egyesült Államok helyzetét hozta fel példaként, ahol a szövetségi államok rendszere miatt lehetséges az AEÁ fennmaradása és fejlődése.

Elválik, hogy az európai szeparatista tendenciák mikor fognak átlépni a követelési szakaszból a megvalósításiba. Ez a kontinensen zajló migrációs folyamatok fordulószámától függ, melyek végső hatása nehezen előrelátható. Egyrészt a muzulmánok beáramlása katalizálni fogja a fentebb említett „glokalizálást”, másrészt a muzulmánok egyre fojtogatóbb jelenléte az ultranacionalista ideológia megerősödéséhez fog vezetni Európában, mely ideológia – bizonyos körülmények között – egy időre megmenthetné a nemzetállamokat.

Az új nemzetek és a jelképeik

Ami az elszakadási tendenciákat és az államok széttöredezését illeti, fontos megjegyezni, hogy a jelenség globális szintű. Nézzük a tényeket. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1950-ben 50 tagországa volt; számuk ma meghaladja a 190-et. Nemcsak arról van szó, hogy több ország csatlakozott az ENSZ-hez, hanem időközben több ország is megjelent. És ez a trend nem gyengül, hanem erősödik. Míg 1900-tól 1950-ig a világon átlagosan 1,2 új állam jelent meg évente, 1950-től 1990-ig 2,2 új állam, 1990-től mostanáig viszont az a tendencia, hogy évente 3 új állam jelenik meg! 1991-ben hozták létre a Képviselet Nélküli Népek és Nemzetek Egyesületét (Unrepresented Nations and Peoples Organization – UNPO), melynek célja a megszállt vagy vitatott területeken élő őshonos népességek, etnikai kisebbségek jogainak védelme és érdekeinek érvényesítése. Míg 1991-es alapításakor az UNPO-nak 15 tagja volt, 2011-ben a szervezet már 50 tagból állt.

James Minahan, aki Az állam nélküli nemzetek enciklopédiája: a világ etnikai és nemzeti csoportjai (Encyclopedia of the Stateless Nations: Ethnic and National Groups Around the World) kötetet szerkesztette, több mint 300 etnikai népességet számolt össze, melyeknek formálisan joguk van saját állam létrehozását követelni. E népességek nagy többsége körülhatárolható területet foglal el, saját identitárius markerekkel, saját ideológiai és politikai jelképrendszerrel rendelkezik, megpróbál közigazgatási, vagy nem konvencionális határokat létrehozni, melyekkel elhatárolhatják magát a többi etno-kulturális csoporttól. Ezen identitárius csoportok közül sok a saját zászlóit jeleníti meg a kompakt módon benépesített területen belül. Márpedig ezek a markerek a függetlenség egyfajta pótlékai.

Michel Pastoureau francia kutató a jelvényeknek, címereknek és zászlóknak a nemzetfogalom kialakulásában játszott szerepét tanulmányozva kiemeli ezen markerek önmeghatározási és érvényesítési jelentőségét az etnikai kisebbségek számára, amely – akárcsak a múltban – szimbolikus identitárius konfrontációkhoz vezet. Pastoureau megjegyzi: „A jelenkori példák számosak és gyakran fájdalmasak: korzikai zászló kontra francia zászló, csecsen zászló kontra orosz zászló, tibeti zászló kontra kínai zászló, baszk zászló kontra több más állam zászlója. Az állami függetlenségüket ki nem vívott népekhez tartozó zászlók minden másnál jobban utalnak a nemzetfogalomra.” [„nemzet–etnikum” értelemben – a szerz.].

Civilizációk, identitások és vallás

Nem kellene tehát csodálkoznunk azon, hogy a XX. század második felében az államokon belüli konfliktusok váltak dominánssá. Gyakorlatilag a világ országainak harmadában zajlott valamilyen belső konfliktus. Ezen konfliktusok többségére az etnikai törésvonalak miatt került sor. Következésképpen bizonyos etnikai megosztottságok létezése az egyik fő indikátor az államszintű konfliktusok előrejelzésében. A társadalmi polarizáltság és töredezettség típusú jelenségek közvetlen kapcsolatban állnak a belső konfliktusok genezisével, és ezeket a konfliktusokat könnyű kirobbantani. A XXI. században, mely az identitárius követelések évszázada lesz, jelentősen megnő majd ezeknek a belső konfliktusoknak a száma. Ilyen körülmények között, az ugyanazon határokon belül meglévő népek nagyszámú etno-kulturális követeléseinek közepette hajlamosak lehetünk igazat adni Thierry Camous-nak, aki a huntingtoni „civilizációk sokkja” (vagy „civilizációk ütközése”) fogalom alternatívájaként az „identitások sokkját” tartja időszerűbbnek. Egy potenciálisan konfliktusgerjesztő sokkról van szó, melynek – mint láttuk – „az identitások, a kommunitarizmusok és a kulturális, vagy fizikai különbségek túlpörgetése” képezik az alapját.

Apropó, Samuel Huntington elméletének egyik kritikusa (bár más szempontból, mint Camous), a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen indiai közgazdász is. Identitás és erőszak: a sors illúziója (Identity and Violence: The Illusion of Destiny) című könyvében Sen azt állítja, hogy helytelen a világ „nyugati civilizációra”, „iszlám civilizációra”, „hindu civilizációra”, „buddhista civilizációra” stb. való felosztása, mert ezen „civilizációkon” belül rendkívül változatos különbségek vannak, különböző dimenziók – rasszi, etnikai, osztály-, regionális, nyelvi, nemi, felekezeti, ideológiai stb. – mentén. Ezért a világ néhány „vallási civilizációra” történő felosztása a sokkal bonyolultabb valóság leegyszerűsítő és korlátozó szemlélete; a világ leegyszerűsítő felosztása „miniatürizálja” az emberiséget, és ez az egyik út, mely eltávolodáshoz, sztereotip gondolkodáshoz, gyűlölethez és erőszakhoz vezet. Sennek az identitások közötti barátság hirdetése a célja, a következő logika mentén: tekintettel arra, hogy mindnyájunknak számos identitása van, minden egyes más személlyel megtalálhatunk érintkezési pontokat és affinitásokat, ha nem a rasszi dimenzióban, akkor a felekezetiben, vagy a státusz, a szakma, a hobbi stb. terén. Megválaszthatjuk azt az identitásunkat, akarja Sen mondani, mely megkönnyíti kapcsolatunkat a másik személlyel. Identitásunk nem egy megváltozhatatlan és elkerülhetetlen sors, hanem választás, és tőlünk függ, hogy ki és mi vagyunk. Létezik egy identitárius pluralizmus, melyet hasznosítanunk kell.

Érthető a Sen által megfogalmazott emberarcú idealizmus és optimizmus. Nem ő az első és az utolsó sem a nagy filozófusok és moralisták közül, akik felsőbbrendű emberi értékekre hivatkozik, amikor azt kérik az emberektől, hogy próbáljanak meg jobbak, intelligensebbek és egymással türelmesebbek lenni. A pacifista gondolatok mindig is üdvözlendők voltak, de csak akkor volt valódi hatásuk, amikor mentesek voltak a naivitástól, ami az igazi emberi természetet illeti. Ahogy azt Amartya Sen könyvének egyik recenzense állítja, az a fő hibája – akárcsak más liberális filozófusoké –, hogy az emberi konfliktusokat emberi intellektuális hibának tartja. Úgy tűnik azonban, hogy hiba van ezeknek a filozófusoknak az elemzésében. Az identitárius konfliktusok motivációi sokkal mélyebbek, mint ahogy azt gondolni szokták. A konfliktusokban, erőszakos tettekben és atrocitásokban érintett személyek motivációi nem racionális jellegűek, azokat archaikus érzelmi átélések – gyűlölet, kétségbeesés, kegyetlenség – generálják. Az archaikus érzelmeket pedig nem lehet „konceptuális terápiákkal” és az identitárius affinitások megkeresésére szóló felhívásokkal csillapítani. Olyan nagy politikai tervek, mint a Szovjetunió, az AEÁ, vagy az EU példái azt bizonyítják, milyen kis hatásuk van az „identitárius affinitások” megkeresésére szóló felhívások, és milyen nehéz felépíteni egy közös nemzetfeletti tudatot; főleg az új tömeges migrációk korszakában.