Kontraszelekció mint magyarság - Péter Tünde ügyéről

„A romániai magyar közélet eremdéeszestül, empépéstül, eementéstül, nem-tudom-mi-van-mégestül mindenkor úgy viselkedett, s ha nem mondta, akkor is tudta, mint Oszkár az Álarcosbálból: egy magyar gazembersége mégiscsak más, mint egy románé. Nyomorultak vagyunk, belénktrianonoztak, szegény lelkünket még Mohács is húzza, maroknyian porlunk, mint a kőszáli sas, hát persze, hogy ahová csak lehet, magyar embert kell juttatni, mindegy, kit, mindegy, miért, mindegy, hogyan.

Nem mondom, hogy nincs ennek a látásmódnak oka, hiszen olyan országban élünk, ahol minden nyilvánvaló identitásbillenés ellenére még mindig túl sokan gondolják, hogy kizárólag etnikai határok léteznek, s kizárólag azok alapján lehet elképzelni bármit — az RMDSZ-nek magának is ez a legfőbb tévedése és kényszerpályája, kényszerpályája és tévedése (nem tudom, mi a helyes sorrend).

Ez az etnikai rögeszme súlyosan kontraszelekcióhoz vezethet, és olykor, lám, vezet is. Mert ha "mindegy, csak magyar legyen", akkor már nem is a választás a lényeg. Magyar még mindig van elég, bár persze pusztulva veszünk, és ha az etnikai jegy "mindent visz", akkor nem kell csodálkozni, hogy viszi a tisztességet, az okosságot, a műveltséget, a karizmát — tényleg mindent. Mert akkor már a magyarok között sem a verseny számít, hanem a magyarság, ami viszont ömlik, akár a zakuszka. Ha magyar vagy, ide gyere.

A magyar besúgók másként bűnösök, mint a románok: az ő helyzetük nehezebb volt, s csak a pálmák alatt nyögdécselők tudják, mennyire. A magyar párttitkár szenvedései mások voltak, s csak a kagylóba fúródó homok tudja, mennyire. A magyar cenzor úgy szenvedett, de viszont hősiesen, csak a Tamás Gábor hangján zúgó Olt tudja, mennyire.

Keserű vagyok, de magyar.”