Kézdiszentlélek

„A Kolozsvári Magyar Napok vállalta, hogy más kolozsvári kisebbségekkel is törődik, többek között azért, hogy példát mutasson a román közösségnek. Nem helyes, ha felfelé sírunk, lefelé rúgunk.

Hiába magyarázom, hogy a magyarságnak nincs több joga panaszra, mint másoknak. Mind emberek vagyunk, és – visszatérve az erdélyi társadalom által állítólag fontosnak tartott kereszténységre – isten szeme előtt egyenlők. Ha nekem jár a boldogság, akkor jár neked is, a szomszédnak is, annak is, aki elém tolakodik a buszon, aki átver a kasszánál, aki rálép a tyúkszememre. Aki pedig bűnt követ el, azt a hűvös, objektív törvény tegye a helyére.

Hiába magyarázom, hogy legalább az önző érveket meg kellene fontolni. Tudom, hogy a kocsmai beszélgetésekben és az internetes kommentekben a hitleri megoldások népszerűek (már ha a „megfelelő” közösségekkel szemben alkalmaznák őket), de ezek nem fognak megvalósulni. Együtt kell élni azokkal, akikbe most mindenki belerúg, pedig úgy kellene eljárni, mint az említett Mikóújfaluban is. Sokkal kellemesebb társaság az, amelyik nem éhes, amelyikkel el lehet társalogni az út mellett, amelyiktől nem kell félni.

De a halászbot a mi kezünkben van. Nem igaz, hogy „nem akarnak”, csak nem tudják, hogy amit mi akarunk tőlük, az miért volna jó nekik is. A magyarságot is meg kellett szelídíteni. Mindenkit meg kell és meg lehet.”