Legyek a szarkupacon

 „Na, most vagyok bajban.

»A legrosszabb, ami egy íróval történhet, ha ismer egy másik írót. Annál rosszabb már csak az, ha több írót ismer. Mert úgy olyanok, mint a legyek ugyanazon a szarkupacon.«

Bukowskiben, illetve regénybeli alteregójában, Henry Chinaskiban pedig épp ezt bírom ezt a nyers magabiztosságot, az életnek ezt a szelíd és élveteg gyűlöletét. Hiszen csak nőkben, állandó részegség és másnaposság között, írás közben képes úgy-ahogy elviselni. És még a lovi. Az amerikai irodalom mocskos vénembere mégis annyi vitalitást sugall, hogy öröm olvasni ezt a csupasz beszédet, saját nimbuszának (már ha érdekelte valaha is) makacs felszámolását. Hiszen Chinaski undorító, mániákus, perverz állat. És nem lehet letenni. Borzongató, hogy erről így is lehet írni. Mintha az ember legjobb barátjának, az ördögnek mesélné a kalandjait, az meg hümmögve hallgatná.

De az írók. Chinaski a fentiekből következően nem egy partiarc. Messze kerüli az irodalmi élet minden formáját, kivéve a felolvasásokat. Mármint, ahol ő olvas fel. Aztán, ha lehet, megdugja a női rajongóit. Aztán megírja. Újra felolvas. És a sor folytatódik. Van az öröklétnek egyfajta bája. Most nem akarok megint Freuddal előjönni, de Chinaski élő példája annak, hogy valamikor még lehetett az irodalommal csajozni, hogy az író versei, regényei révén Katherine Hepburn hasonmásokat vihetett az ágyába. (...)

Szóval, olvasom ezt a mogorva remetét és közben mégis barátkozom. Fecsegünk mindenről, irodalomról, nőkről, csupa olyasmiről, amit az ember nem akar megírni. Mert nem odavaló. És imádom Chinaskit, hogy ő képes volt erényt kovácsolni a gyávaságából. És még jól is hangzott.

Húsz éve halott már Bukowski. Ha a Jóistennek van egy kis humora, akkor most Villonnal és Hajnóczyval ebédelnek egy szűk kis szobában, minden nap. Talán kicsit fintorog a nektár miatt, de vedeli rendesen. És este körmöl erről valamit. Majd beles az angyalok pendelye alá.”