„

Magyarországon azonban igen: politikáról, kampányharcról, falakról. A miniszterelnök felolvasta szokott lelkes és (ön)bátorító szövegét, a kívánt tizenkét pont mellé nagyvonalúan odasorolva a rezsicsökkentést mint a szabadságharc házmesteri dimenziójának vívmányát. Az ellenzéknek viszont rögtön politikai gondolatok jutottak eszébe, jelesen, hogy Orbán Viktor gyáva, mert nem áll ki vitára, de különben sem nagyon lenne amivel kiállnia, mert egyszerűen nincs programja, az egész amolyan „elbeszélő költészet”. (Mellesleg azért, tényleg, nem furcsa, hogy egy uniós országban kétszer is nyomasztó parlamenti többséget lehessen szerezni kampányvita és bemutatott kormányprogram nélkül? Olyan újítás ez, mondjuk, mint a futballban a középcsatár nélküli játék… Képzeljünk el hasonlót Romániában, főleg a kormányalakítás körüli legutóbbi magasröptű viták körülményei között!)

Az ünnepek felülnézetéből látszik legjobban, mint magasodnak a falak a pártok között, a kormány és a szegények között, a hivatalos kultúrpolitika és a szabad szellemű alkotók között… stb. Egyre masszívabb az a fal, amely Magyarhon megítélésének, tekintélyének, jogállami minőségének drasztikus romlása miatt emelkedik az ország és a demokratikus világ, az (Európai, nem Szovjet!) Unió között. De mondjuk, fogadjuk el, hogy mindez politika, „reálpolitika”, méghozzá olyan, amely nem kis szavazói támogatással, tehát legitimitással rendelkezik. (És a népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel.)

Csakhogy most már – 166 évvel a legszebb szabadságharcunk után – fal mered a Mit kíván a magyar nemzet és a magyar nemzet között is! Mert számomra legalábbis legmegalázóbban éppen az első, a legelső pont van megszentségtelenítve napjainkban Magyarországon. A magyar szabadság 1848-ban (Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Táncsics, Batthyány, Eötvös és megannyi igazi hazafi lelkében!) elsősorban a sajtó, a vélemény, a gondolat, a másság szabadságát jelentette.”