Se Isten, se Bruce Willis

„A hatvanéves Krasznahorkai Lászlót ünnepeltük múlt héten a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Szóval sem a kritikusok, sem maga a szerző, de valahogy az olvasók és az ország sem találja a helyét a szövegek mélyén. Nem tud mit kezdeni azzal a hurráoptimizmussal és misztikus katasztrofizmussal, amely a művek hangütését, alapját adja. Emiatt támadják és dicsőítik. 

Az otthontalanság számomra legszebb példáját, furcsa nyugtalanságát mégsem a regényei adják, hanem egy novella. 

Az utolsó hajó, amit mindenkivel elolvastatnék, akit békemenetbe kényszerít a saját elvakultsága, aki gondolkodás helyett a felvonulást választja. Aki úgy hiszi, a haza ő maga, és senki más. Aki csakrákról álmodik, és álmában országot alapít a Kárpát-medencében.

Bár ebben a novellában szó sincs a hazafiságról, inkább a hazafiság és az otthonosságon túli pillanatokról szól, amikor már minden ilyen egykori cafrangnak és luxusnak már nincs és nem is lehet többé értelme. 

Az az állapot, amikor már nincs Megmentő, se Isten, se Bruce Willis, amikor csak mi maradunk és a gyötrő emlékeink, a kissé már hihetetlennek tűnő múlt. Amikor csak ez a dermedt jelen van, ami mégis maga a megmenekülés, holott a túlélésnek már semmi vonzereje nincs, csak az ösztönt kell kielégíteni valahogy, amely újabb és újabb napot parancsol. Ha már megszülettél, akkor élj, te nyomorult. Azt hiszem, erről a kényszerről tud a legtöbbet Krasznahorkai.”