Szerek és szenvedélyek

Nyolc éve jelent meg a Drognapló első kiadása. Amikor írtam a könyvet, és először megjelent, fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok az olvasóktól. Nem is volt szempont, igyekeztem az akkori állapotomhoz képest a lehető legőszintébben fogalmazni. Nem éreztem se különösebben durvának, se szókimondónak, se nyersnek a könyvet, ám az olvasók igen. Nem sokkal rehab után terápiás lendülettel készült a könyv. A függőségről való nyílt kommunikáció mindennapos tapasztalat volt a rehabon. Őszintén, nyitottan kellett beszélnünk magunkról és szembenézni önmagunkkal, mert enélkül esélyünk sem volt a változásra. A képmutatás, önáltatás, önigazolás, a saját tükörképünk elhazudása mindennapos élmény mindannyiunknak, legyünk akár függők, akár nem. Függőként viszont élet-halál kérdés, hogy kibújjunk ebből a hazugsághálóból. Részben erre volt kísérlet a Drognapló is. A könyv őszintesége nem saját találmány és nem saját érdem: ez egy terápiás eszköz volt. Lassan tíz éve nem használok kábítószereket. Már nem az vagyok, aki a Drognaplót írta. Sokat változtam ahhoz az emberhez képest, aki a könyv jelenidejében beszél. Ugyanakkor mindig az is maradok, ugyanúgy, ahogy a drogos személyiségem nyomai is megvannak. [embed]

[/embed] A felépülés folyamatos változás – ha meg rekedek és stagnálok, csak idő kérdése a visszaesés. Az elmúlt nyolc évben több száz beszélgetésen vettem részt. Jártam iskolákban, kollégiumokban, fesztiválokon, börtönökben, irodalmi felolvasáson és lelkigyakorlaton, foglaltházban és templomban. Nem feltétlenül a könyvről volt szó ezeken a beszélgetéseken, hanem a könyv kapcsán sokkal fontosabb dolgokról: a szerfogyasztásról, az örömről, a függőségről, illúziókról és hazugságokról, a boldogságkeresésről és az ürességről, életről és halálról. A Drognaplót nyolc év után is keresik, olvassák, egy olyan generáció tagjai is, akik az eredeti megjelenéskor még gyerekek voltak. Az elmúlt években Magyarországon jórészt lecserélődtek a drogok, a mai tizenévesek jórésze már nem fűvel, hanem herbállal/bióval kezdi, és kristállyal, kiismerhetetlen hatású és következményű (és legális) porokkal folytatja – a drogok részben lecserélődtek, de az emberek nem. Mi egy drogkarrier? Buli van. Baj van. Végem van. Amíg buli van, amíg jó, amíg zseninek érzem magam tőle, amíg laza vagyok, amíg békés, amíg feldob, amíg satöbbi, addig minek változtassak? Én se akartam leállni, amíg úgy éreztem, hogy bármit ad az adott szer. Sok minden lehet a háttérben, boldogságra való vágy, szorongásoldás, póz, megfelelési kényszer. Minden sors egyéni. Amikor baj volt már a cuccozásból, akkor hazudtam a legtöbbet. A környezetemnek is és magamnak is. Nem, nem, semmi gond azzal, ahogy én használok. Én uralom, nem a szer engem. Amikor végem volt, akkor sem akartam változtatni, vergődtem, egészen addig, amíg már nem volt más választás: vagy belehalok, vagy leállok. A józanságot a saját életemben nem tartom különlegesnek és személyes teljesítménynek: nem lettem jobb tőle, mint bárki más. Sokszor cuccoznék, beállnék, betépnék, ha stressz van, ha para van, ha meghalt az apám, ha hülye a világ, ha hülyék az emberek, vagy épp én vagyok hülye és azt nem tudom elviselni – betépnék, de eddig nem tettem. Mindig van más választás, csak meg kell találni, és ez jó. Néha olyan mint egy játék, önismereti orosz rulett. Mindenkinek van egy története, amit csak ő tud elmondani. Írni jó, alkotni jó, kreatívnak lenni jó. Hatalmas fless. Számomra sok mindent ad az a flow, ami az írás aktusa közben kap el. Megtisztít, megkönnyebbít. Az élményközpontú írás mellett a szövegközpontú írás az, ami a Drognapló óta még állandóvá vált az életemben: két regényem jelent meg hasonló témában, mert ez a téma kimeríthetetlen, és fontos róla beszélni. Erősebb lettem a Drognapló megírása óta? Nem. A gyengeségem nem szűnt meg azzal, hogy nem anyagozom. Nem vagyok bátor, nem vagyok erős, nem vagyok különleges. De kaptam egy ajándékot, egy emberen túli élményt, ami segít, ami belső függetlenséget és autonómiát ad mindentől, ami külső, mindentől ami elgyengít – ez az a boldogság és az a szabadság, ami az Isten. „Az Istenbe kapaszkodsz? Ez egy kapaszkodó a drog helyett nem? Pótlék, vagy ilyesmi.” Először próbáltam elmagyarázni, hogy nem, nem összehasonlítható a két dolog, az egyik kiüresít, a másik betölt, az egyik felzabál, a másik békét ad, és így tovább, de sokszor láttam, hogy nem megy át a dolog. Mindenki a saját előíteleteinek foglya, és sok esetben csak úgy tudok kommunikálni a másikkal, ha belépek az előítéleteinek körébe, bár se gusztusom, se kedvem hozzá – de a kommunikáció fontosabb. Szóval igen, Isten egy pótlék, egy kapaszkodó, és ragaszkodom hozzá, és igen, egy másik drog, másik függőség, akkor mondom így, hogy megértsd, ja, naponta belövöm magam az evangéliummal és kannás-Jézust iszom elvonásra. Úgy érzem, szabad vagyok, úgy érzem boldog vagyok, a külső körülményektől függetlenül, és tudok hálás is lenni, főleg az Istennek, de mindenkinek és mindenért, azért is, hogy most előszót írok. A hála gyógyít és megtart, de leginkább az a tudat és érzés és bizonyosság, hogy van egy tiszta, gyógyító és kimeríthetetlen forrás, amiből minden ered és ahova minden visszatér. Köszönöm, Kubiszyn Viktor