Második fejezet: A Négylábú Róza

Emlékszem, ez még azelőtt történt, hogy az egyetem munkatársai kiszállították volna a házamhoz a formalinos borkánokat az emberi szervekkel. Nyár volt és nagyon meleg, nem sokkal azelőtt hagyott el Lotta Júlia. Nem voltam tehát a legjobb formában, de – talán éppen emiatt – mindent beleadtam a munkába. Meg is voltam elégedve a végeredménnyel nagyon. Emlékszem, a Négylábú Róza három férje nagyon türelmetlenül várta a festményt. Már kora hajnalban ott szobroztak minden nap a házam előtt, nem ritkán hosszú órákig ácsorogtak, mire fölkeltem, felöltözködtem, komótosan elfogyasztottam a különféle magvakból, zsenge galambhúsból és bivalytejből álló reggelimet, majd intettem Theodornak, vezesse be őket. A rabszolgám ilyenkor kelletlenül tuszkolta be a félénk pacákokat: nem szerette, ha nem csak kettesben vagyunk, szerelmes volt belém, azt hiszem. Kész a kép? – kérdezték a férjek ilyenkor, hol az egyik, hol a másik-harmadik. Én azonban különféle mondvacsinált ürügyekkel sokáig halogattam a dolgot, tudtam én jól, hogy miért. Ilyenkor megkértek, hadd vessenek rá legalább egy pillantást, kitettem hát eléjük a festőállványomra a vásznat, amire igen büszke voltam. Kérésükre úgy festettem meg a Négylábú Rózát, hogy mind a négy lába és közöttük mindhárom nemi szerve jól látsszon. Kívánatos látvány volt, azt meg kell hagyni, a három férfi sóvár tekintettel nézte egy darabig, majd csalódottan, hogy ismét csak üres kézzel kénytelenek távozni, eliszkoltak. Kutyám, Kelta Seneca, a kerítésig kísérte őket. A reggeli derengésben ilyenkor távolabb, a Drágosrét irányából a Klopjáner Zorán szamara, szokása szerint, biztosan gregorián énekeket dúdolt, bár én süket voltam, mint az ágyú. Említettem, hogy akkorra már elhagyott a feleségem. Amíg három egymást követő júniusi napon át modellt állt nekem, a Négylábú Róza elmesélte, hogy bal mellbimbóját a körzeti orvossal, Odelupka Fechetével operáltatta le két évvel azelőtt. Egy asszony nem sokáig lehet szerelmes egyszerre három férfiba – magyarázta –, úgy gondoltam, az kapja meg a férjeim közül a csecsecskémet, akit a legjobban szeretek. Amíg beszélt, félbe kellett hagynom a festést, hogy leolvashassam szájáról a szavakat. Ajkai akkorák voltak, mint két hízott hernyó, szája sarkában összegyűlt mézszerű nyála. Össze volt törve a szívem, de így is nagyon kellett koncentrálnom, hogy a bájai nehogy elvegyék az eszemet. Nem csodáltam, hogy egyetlen férfi sem tudott neki ellenállni. Egy hónappal később, július derekán apró pörsenések jelentek meg a jobb karomon, majd pár nap alatt a foltocskák továbbterjedtek a vállamra, hátamra is. Ekkor már erős láz gyötört, néha órákra elvesztettem az eszméletemet, de ha ébren voltam, akkor sem mindig tudtam eldönteni, mi az, ami valóságos, és mi az, amit csak elkínzott idegeim vetítenek elém. Theodor fűzfakéreg főzetével, zsályával és modrikgyökérrel próbált gyógyítgatni, de nem sokat használt a kúra – úgy nézett ki, hamarosan feldobom a virgácsaim. Barátom, Odelupka Fechete, a körzeti orvos is tanácstalan volt. Tanakodott ugyan egy ideig, hogy amputálja-e a jobb kezemet, ahol a pörsenések először jelentkeztek, de végül arra jutott, nem sok értelme lenne. Különben is, mihez kezdene egy festő a karja nélkül. Annyit mondott, ha a következő hetet átvészelem, talán felépülök. Minden esetre arra kértem őt is és Theodort is, tartsák titokban, hogy megbetegedtem: ha meghalok, úgyis kiderül, ha nem, jobb, ha nem megy híre a dolognak. Tudtam: vagy a karmutlázat kaptam el vagy Rovlaszka Nikolett átkozott meg, mert valamiért megharagudott rám. Egyik változat sem kecsegtetett sok reménnyel. Odelupka Fechetének igaza lett: a következő egy hétben egészen közelről hallottam a halál angyalának szárnysuhogását. Ahogy feküdtem ott a verejtéktől átnedvesedett ágyneműben, különös álmok és hallucinációk egész sorát éltem át, agyam ködös volt, testem fáradt, holt tűzforró, hol jéghideg. Egyik pillanatban Lotta Júliát láttam, ahogy nedves kendővel törölgeti a homlokomat, a másikban egykori szeretőim kínálták fel a testüket, egyik pillanatban Odelupka Fechete fűrészelte le a végtagjaimat, a másikban a Comandante sütötte el a nekem szegezett fegyverét. Mind közül a legélesebben az az álomkép maradt meg, ahogy egy este a Négylábú Róza mászik be a nyitott ablakon, majd hajnalban távozik ugyancsak az ablakon keresztül, miután velem töltötte az éjszakát. Olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy felépülésem után még Theodort is megkérdeztem, nem látta-e beosonni hozzám a Négylábú Rózát amíg a halálomon voltam, de a fiú csak a fejét ingatta. Már túl voltam az életveszélyen, de még lábadoztam, amikor egy este a Négylábú Róza valóban eljött hozzám. Könnyű selyem felöltőt viselt, amely az egész testét eltakarta, arcát is csuklya fedte el félig, máskor oly büszke tartásán mégis látni lehetett: nincs egészen jól. Be sem jött, az ajtóban állva nyomott a kezembe egy rózsás dobozkát. Nem tudtam választani közülük, inkább neked adom – mondta, majd megfordult és távozott. Ki se kellett nyitnom a szelencét, tudtam jól, hogy mi van benne.