LARICS, avagy az új román narratíva

Ezek váltak az álhírek tenyészhelyeivé, mintegy eredményeként a kiteljesedett véleménydemokráciának: mindenki ugyanazon az alapon tehet közzé tartalmakat, amelyeket éppen helyesnek vagy alkalmasnak talál. Paradox módon, épp ez a szétterülés teszi definiálhatatlanná a „fake news” fogalmát, azt a fogalmat, amelynek elterjedéséért alighanem Donald Trump tette a legtöbbet mikroblogja révén.

A „fake news” ugyanis a „tény” és a „vélemény” azon keveredése, amely a politikában nem is annyira új: annak immár két évezrede sajátja.

A politikai viták: hitviták, tényszerűségek köntösében. És a „tények” szerepe nem az, hogy ezekben a vitákban a valóság valami „objektív”, „független” leképzését adják, hanem az, hogy a véleménypolarizációt az egyik vagy a másik fél vagy tábor előnyére alakítsák.

Felmerül a kérdés: az álhírek tömeges generálásának a korában (amelyben most már „mindenki” részt tud venni) van-e szerepe az eliteknek és a politikusoknak? Azt lehet mondani, hogy

a szétterült kommunikáció átalakította a politikusok és a közvélemény-formáló elitek szerepét.

A szerepük most már nem az, hogy a közösségi célokat megnevezzék, cselekvési irányt mutassanak, hanem inkább az, hogy a folyamatokhoz és döntéseikhez érthető „történeteket” – narratívákat – kreáljanak. Továbbá, a narratívák versenyéhez kell irányzékot adniuk, fogalmi ácsolatot teremteniük. Ez utóbbi látványosan átalakította a politikai elemzői műhelyek szerepét is, amelyek egyre többet vállalnak a politikai narratíva-teremtés segédleteinek kidolgozásában.

Honi – romániai – példája ennek a LARICS (a rövidítés a Bukarestben működő, Információs hadviselést és stratégiai kommunikációt elemző laboratórium nevet viselő elemzői műhely román nevét takarja). Az elemzőcsoport küldetésnyilatkozata szerint

eseményeket és a nemzetközi sajtót vizsgálja az „információs hadviselés” tekintetében,

elsősorban Románia és Moldova Köztársaság helyzetére vonatkoztatva. Az elemzések témái azonban már önmagukban is – megválasztásukkal – tartalmaznak egyfajta narratíva-építő irányultságot. 2019 második félévében a LARICS (honlapja szerint) 27 geopolitikai és „stratégiai” elemzést tett közzé, amelynek több mint egyharmada (9 elemzés) Magyarországgal, a román–magyar viszonnyal és Orbán Viktorral foglalkozik, majd csupán ezt követi a küldetésnyilatkozatban is felvállalt Moldova-problematika hat (6) elemzéssel. Négy (4) elemzés Oroszországgal, pontosabban a putyini propagandával foglalkozik. Mindezek mellett mindössze további nyolc (8) foglalkozik geopolitikai kérdésekkel (Trump politikája, Irán és a Közel-Kelet).

A LARICS narratívája már a puszta témaválasztásaival is körvonalazódik; az egyes elemzői szövegek pedig ezt a „történetet” díszítik fel részletekkel. A történet maga pedig az a helyzetértelmezés, amely szerint Romániának két ellenséges – és egymással szövetségre lépő – szomszéd, Oroszország és Magyarország közé szorulva kell megvédenie önmagát. E narratíva a kontinuitás jegyében született:

a hagyományos magyarellenesség folytatása új fogalmi keretben.

A LARICS a historizáló magyarellenesség fogalomkészletét egy geopolitikai szótárral próbálja felváltani, amelyet – feltehetőleg – az euroatlanti világban is kommunikálhatóbbnak vél. (Mellékesen: mindezzel az önviktimizáció reflexeit is átviszi ebbe a fogalmi világba.) A célhoz fogalmi újításokat is társít: Dan Dungaciu, a román geopolitika egyik feltörekvő szerzője szerint, a magyar törekvések rejtett célja az Erdély fölötti „társszuverenitás” megszerzése. A szó mögött természetesen a globális világ egy ismert – és tulajdonképpen szokványos – jelensége rejlik: a magyar befolyás megjelenése az integrált gazdasági, információs és szellemi tereken keresztül, ami természetesen érzékenyen érinti a román autarkiára való beállítottságot. Nos, az integrációnak ezt a természetes módon is értelmezhető folyamatát helyezi át Dungaciu új konceptuális leleménye egy geopolitikai területszerző kontextusba.

A LARICS a magyar–román viszony geopolitizált újrafogalmazásával egyrészt eladhatóbbá kívánja tenni a „vádat”, miszerint

Magyarország Erdély megszerzésére törekszik

(ugyanis a hagyományos fogalmakkal ez már nem védhető tézis a NATO-n és az Unión belül). De nem csupán erről van szó: a román geopolitikai önviktimizáció egyúttal annak jele is, hogy Románia mind a mai napig nem találja a választ történelmileg megörökölt helyzetére Délkelet-Európa többszörös peremén.

És az már csupán az újrakonceptualizálás diszkrét bája, hogy a LARICS-féle új román narratíva módszertani kiindulópontja az álhír-gyártás kritikai elemzése. Mások kíméletlen leleplezése az egyik legmegfelelőbb starthelyzet a saját „történet” felmutatására.