Ezért bomlott fel az Osztrák-Magyar Monarchia

És került Erdély elkerülhetetlenül Romániához. Centenáriumi minisorozat az impériumváltásról.
Hirdetés
Rázoomol a centenáriumra idén ősszel a Korunk Akadémia is, és Összeomlás és impériumváltás Erdélyben (1918–1920) címmel hirdetett négyrészes előadássorozatot. Az összeomlásról, pontosabban a katonai összeomlásról és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról Szakály Sándor történész, az MTA doktora, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója adott elő hétfő délután az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székházában.
 
Bár hadtörténész, és időnként erősen vitatott és felháborító kijelentéseket tesz, Szakály most az adatok (helyszínek, időpontok, csaták, döntések) részletezése helyett azokra az összefüggésekre koncentrált, amelyeket fontosnak tartott a Monarchia első világháború végi felbomlásában. Arra a kiinduló kérdésre kereste a választ, hogy a Monarchia és társországként Magyarország miként veszíthetett hatalmas területeket és népességet úgy, hogy 1918-ban még nem állomásoztak idegen katonák a területén (legfeljebb hadifoglyokként).
 
A birodalom felbomlását a történész három alapvető oknak tudja be:
  1. 1918-ra egyértelművé vált, hogy a Monarchia hátországként nem képes ellátni megfelelő fegyverzettel, élelemmel, ruházattal saját katonaságát, amely meg kellene nyerje a háborút, vagy meg kellene védje az országot;
  2. naív elképzelésnek bizonyult a háborús célkitűzés, Szerbia gyors legyőzése, valamint az ellenfelek és lehetséges ellenfelek háborúzási szándékának és kapacitásának előrelátása;
  3. a nemzetiségek lojalitása számottevően csökkent a birodalom iránt a háború során.

1. Európa közepéből háborút nyerni 

tengeri nagyhatalmakkal szemben lehetetlen, idézte Szakály Sándor az első világháborúban hadakozó, a második világháborúban pedig vezérkari főnökként szolgált Szombathelyi Ferencet. Ausztria-Magyarországgal pedig épp ez volt a helyzet ráadásul úgy, hogy 1916-ban már látszottak a birodalom gazdasági nehézségei.
 
A Monarchia hadereje 
  • a közös katonaságból állt haditengerészeti és szárazföldi egységekkel, ez számított a valódi haderőnek; 
  • a kiegyezés után magyar követelésre létrehozott magyar királyi honvédségből, amely kiegészítő eleme volt a birodalom haderejének, annál jóval kevesebb fegyvernemmel (1913-ban még tüzérsége sem volt), és nem is volt olyan jól felszerelve;
  • és a duális párjából, az osztrák császári-királyi honvédségből.
A katonák egyéni teljesítményétől függetlenül ez a haderő már 1914-ben Szerbiában sem teljesített nagyszerűen: csak 1916 elejére sikerült megszállni Szerbia és Montenegró teljes területét. A sikeres és sikertelen hadműveletek közben a Monarchia számos alkalommal volt kénytelen Németország segítségét kérni. Erdélyben például a román hadsereg betörésekor nem is állomásoztak katonai alakulatok sem a magyar honvédségből, sem a közös haderőből, ezek épp az orosz és az olasz hadszíntéren harcoltak.
 
Szakály Sándor Kolozsváron
Szakály Sándor magyaráz az EME kolozsvári előadótermében | Fotók: Szabó Tünde
 
1918 végén, a sokadik, hatalmas emberveszteséggel járó isonzói csata után IV. Károly arra a belátásra jutott, hogy a birodalom nem tud tovább harcolni. A háború leállítása nem kizárólag osztrák-magyar döntés volt Szakály szerint, hanem addigra az is kiderült, hogy a nyugati hadszíntéren a németek nem tudják legyőzni a brit, francia, amerikai erőket. A német császári haderő főparancsnoka, Paul von Hindenburg és a vezérkari főnök Ludendorff bejelentette az uralkodónak, hogy a háborút nem lehet folytatni, mert nincs megfelelő utánpótlás se ember-, se hadianyagból.
 
1918 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverszünetet kért az antant-hatalmaktól, amit alá is írt Olaszországgal november 3-án Padova mellett. Ez a fegyverszünet kedvező lett volna a Monarchia számára: nem változtatott a határokon, nem szerepelt benne, hogy mindenkit le kell fegyverezni. De azóta is vitatéma Szakály szerint, ki hogy értelmezte a fegyverszünetet: a Monarchia úgy, hogy az aláírásától számítva már nem lőnek, az olaszok pedig úgy, hogy 24 óra múlva lép életbe, így mintegy 250-300 hadifoglyot ejtettek.
 

2. Számítások és érdekek

A Monarchia katonai és politikai vezetése a háború kirobbantásakor arra számított, hogy Szerbia gyors lerohanása miatt a szerbeket kedvelő Oroszország és a vele szövetséges antant-hatalmak nem lépnek be a háborúba, azzal pedig végképp nem számolt, hogy Németország és a Monarchia fegyvertársnál szorosabb szövetségesének tekintett Olaszország (1915-ben) majd Románia is (1916-ban) a központi hatalmak ellen fog fegyvert.
 
Orosz mozgósítás esetén a Monarchia számított a németek ígéretére, hogy visszafogják az oroszokat, az pedig, hogy az olaszok és a románok bizonytalan tényezőt jelentenek, szintén gyorsan kiderült, amikor a háború elején bejelentették a semlegességüket.
 
1917 áprilisában pedig, a korábban európai háborúkba be nem avatkozó Amerikai Egyesült Államok belépésével gyakorlatilag eldőlt az addig teljesen döntetlen hadi helyzet. Az Egyesült Államok kimeríthetetlennek tűnő forrásai ellensúlyozták az orosz területeken elért hadi sikereket, a bolsevik Oroszország kiiktatása és a breszt-litovszki béke jelentette fellélegzést.  (A főleg a mai Ukrajna területéről szállítható élelem rendkívül fontossá vált az addigra a kiéhezés szélére került német birodalmi és az osztrák-magyar haderőknek.)
 
Szakály Sándor kolozsvári közönsége
A kolozsvári hallgatóság
 
Innentől már az a kérdés, ki tud-e jönni úgy a háborúból a Monarchia, hogy ne omoljon össze, ez pedig a hadviselő felek szándékaitól függött. A történész szerint kezdetben nem merült fel a megszüntetése, mert létezése európai érdek volt: főleg a britek látták úgy, hogy szükség esetén ellensúlyt képezhet a cári Oroszországgal vagy akár Németországgal szemben is. (A krími háborúban például Ferencz József nem állt az oroszok mellé annak ellenére, hogy pár évvel korábban, 1849-ben a cári sereg beavatkozásának köszönhette a Habsburg Birodalom megmaradását.)
 
A polgárháborúba bonyolódott, széteső Oroszország mellett viszont már senkinek nem volt érdeke fenntartani egy közép-európai birodalmat, az antant-hatalmak pedig akkorra már területi ígéreteket is tettek a Monarchia népei számára, ami Szakály Sándor szerint a frontokon is érződött.
 

3. A nemzetiségek lojalitása

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az akkori Magyar Királyság lakosságának 54 százalékát alkották a magyarok, 46 százalékát nem magyar nemzetiségűek és nem magyar anyanyelvűek. A közjogi értelemben önálló Horvátország lakosságának beszámításával a magyarság aránya már akkor 50 százalék alatti volt.
 
Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály későbbi parancsnoka visszaemlékezéseiben azt írta, hogy a háború elején és később is a nagyváradiaknál harcoló románokkal neki nem volt baja, teljesítették katonai kötelességüket, idézte fel a történész. Kérdés Szakály szerint, mennyiben változott meg a hozzáállásuk 1916-ban, amikor Románia is hadba lépett, hogyan alakult a Monarchia iránti lojalitása annak a nem túl sok olasz katonának, aki az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgált, és miként reagáltak a cseh katonák, akik a visszaemlékezések szerint nem harcoltak az elvárt szinten, és elsőként álltak át az ellenséghez az önálló állam ígéretére.
 
Szakály Sándor kultúrhéroszok között
Kultúrhéroszok között az EME előadótermében
 
Bár a közös haderő tisztikara is soknemzetiségű volt, de egyértelműen császár- és királyhű maradt, amit Szakály szerint az bizonyít, hogy a feltételezhetően nem magyar tisztek közül is számosan Magyarországon maradtak, és nem léptek át a birodalom rovására megnövekedett új államok hadseregébe. Példaként Szakály a szerb származású, horvát tannyelvű tengerészeti iskolát végzett Sztójay Dömét említette, aki az első világháború végén megszervezte az osztrák-magyar katonai hírszerzést és kémelhárítást. (A második világháború alatt Magyarország berlini nagykövete volt, a német megszállás után felállított magyar kormánynak pedig a miniszterelnöke).
 
Az viszont nagyon komoly hatással volt a hadseregre, amelyben színmagyar alakulatok alig voltak, hogy 1918 októberében a birodalom különböző nemzetiségei nemzeti tanácsokat hozhattak létre, és elindulhattak a nemzeti önállósodás útján. 
 

Mindeközben Budapesten 1918 októberében mai fogalmaink szerinti rendszerváltás zajlott:

az uralkodó kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké, de Károlyi felmentését kérte, és inkább a népakaratra hivatkozva fogadta el a tisztséget 31-én, és lett a polgári-demokratikusnak nevezett forradalom központi figurája. 
 
Kormányában Linder Béla vezérkari ezredesből lett hirtelen és mindössze kilenc napra hadügyminiszter, aki fegyverletételre és a frontról hazatérésre szólította fel a tábornokokat, de csak szóban, mondta Szakály, aki szerint a tábornokok írásos parancs hiányában nem vették komolyan. Az viszont szerinte jelzésértékű, hogy miután az uralkodó átadta a katonaság feletti rendelkezést is a magyar kormánynak, a frissen hatalomra került vezetés inkább lemond az önállóság és függetlenség egyik alapjáról, a saját haderőről.
 
Szakály Sándor és házigazdája, Kovács Kiss Gyöngy
Szakály Sándor és házigazdája, Kovács Kiss Gyöngy
 
A hazatérő alakulatok egy része az ott szolgálók visszaemlékezései szerint még harcképes lett volna, mesélte Szakály, de Budapesten azzal fogadták őket, hogy vége a háborúnak, nincs szükség katonákra, menjenek haza, sőt földet is ígértek nekik. 3,5 – 4 évnyi hadviselés után nem csoda, ha a katona inkább hazamegy újabb fegyverfogás helyett, főleg hogy 1918-ra a katonaság elveszítette az 1915-ben még magas társadalmi megbecsültségét, a tiszteket még üldözték is, mondta a történész. Ebben a kaotikus helyzetben
 

nem volt olyan erőskezű katonai vezető, aki rendet teremtett volna, 

Szakály szerint valószínűleg nem is ment volna vérontás nélkül, miközben a fegyverek már hallgattak a frontokon, a haderő pedig felbomlóban volt a Monarchiával együtt: Ausztria önállóvá vált, megindult a csehszlovák állam szervezése, Tisza István korábbi miniszterelnök hiába próbálta meggyőzni a délszláv vagy a szlovák politikusokat, hogy szerveződő államuk maradjon Magyarországon belül azzal a perspektívával, hogy társállammá váljon, mint korábban Ausztria-Magyarország.
 
Az antant vezetői, elsősorban Clemenceau úgy értelmezte a padovai fegyverszünetet, hogy az nem vonatkozik Magyarországra, mert megkötésekor ilyen ország még nem létezett – szembesült a problémával a Károlyi-kormány, amely november 13-án kénytelen volt megkötni a belgrádi fegyverszüneti egyezményt. Ez csak minimális, hat gyalogos és két lovashadosztályt engedélyezett Magyarországnak, valamivel több mint százezer fős hadsereget.
 
A Monarchia hadereje viszont annyira szétesett fizikailag és morálisan is, hogy még ezt a keretet sem tudták feltölteni a frontokról hazatérő 1,5 – 2 milliós embertömegből. Az önként jelentkezőknek földet ígértek volna, de olyan nem akadt, aki erre a célra földet ajánlott volna fel. A teljes hadiflottát a délszláv nemzeti tanácsnak kellett átadni, egy része maradt a délszláv államnak, a többit elsüllyesztették.
 
Linder november 9-i lemondása után kinevezett Bartha Albert megpróbált ugyan haderőt szervezni, de a katonatanácsokat kezükben tartó szociáldemokraták katonai tüntetést szerveztek a miniszter ellen a budai várban, őt pedig egy hónap után kitették a kormányból. Szakály úgy látja, mindent megtettek azért, hogy a haderőt ne is lehessen újjászervezni: a Károlyi-kormány megszüntette a vezérkart, a hadmérnökkart, a tüzértörzskart, és minden ezredest és tábornokot nyugállományba küldtek.
 
Szakály Sándor közönsége
 
Szakály úgy véli, a haderő és így a Monarchia elkerülhetetlenül omlott össze, de ügyesebb politikával és a katonai erő jelentős részének megtartásával a későbbi helyzeteket előnyösebben lehetett volna kezelni például 1919-ben. A politika felelőssége, hogy nem volt képes a katonákat a szülőföld védelmére motiválni, az új magyar állam vezetői részéről pedig naivitás volt azt hinni, hogy hozzáállásuk a háborúhoz és a későbbi győztesekhez pozitív hozadékkal bír majd a béketárgyalások során. Nem, szögezte le Szakály, a háború közepén és végén is az érdekek domináltak, azok alapján születtek meg a döntések.
 
A mi lett volna ha területére kalandozó történész azt valószínűsítette, hogy ha megmarad egy jelentősebb magyar haderő, és megpróbálja a lehetetlent, harcol talán még egy évig, akkor a későbbi győztesek is hajlamosabbak lehettek volna kompromisszumos megoldásra, mert az ő katonáik is ki lehettek fáradva.
 

Az összeomlás közepette Tisza István sem tehetett volna sokkal többet, 

válaszolt Szakály Sándor a hallgatóság kérdésére. Hiába lett volna ő erősebb kezű, ha nem volt olyan politikai erő, amely az ő kezébe adja a hatalmat, bár a történész szerint később, 1920 után komoly politikai szerepe lehetett volna, ha nem lövik le az őszirózsás forradalom utolsó napján, 1918. október 31-én.
 
Tisza alapgondolata már a háború előtti időszakban is az volt, vázolta Szakály, hogy a birodalomra a nemzetiségek jelentik a legnagyobb veszélyt, ezért nem pártolta, hogy a birodalomhoz 1908-ban csatolt Bosznia-Hercegovina a magyar királysághoz kerüljön, mert rontotta volna a magyar lakosság százalékos arányát. Azzal is tisztában volt, hogy a háború jobban előhozza a birodalmat szétfeszítő erőket.
 
A szűk döntéshozói körben, a közös osztrák-magyar minisztertanácsban Tisza egyedül maradt 1914-ben a háborút ellenző álláspontjával, bár az uralkodó is hezitált egy darabig, hogy Szerbia lerohanásával torolja-e meg a trónörökös Ferenc Ferdinánd lelövését. A döntés meghozatala után viszont Tisza is beadta úgymond a derekát, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy az ország a háborúból ne vesztesen kerüljön ki, ami miatt Szakály Tiszát nem egyszerű politikusnak, hanem államférfinak tekinti.
 

Mit reméltek a háborúpárti magyar politikusok 1914-ben, 

hogy Magyarország mit nyer egy esetleges háborúval Szerbia ellen? – kérdeztük a történészt, aki szerint a Monarchiára nem volt jellemző a területszerzési vágy, gyors és fegyelmező célú hadjáratot tervezett Szerbia ellen. A magyar közvéleményből, bár egyáltalán nem rajongott Ferenc Ferdinándért, a trónörökös lelövése mérhetetlen sértettséget váltott ki, a történész szerint emiatt pártolta lelkesen a háborút, és sokan önként jelentkeztek katonának. 
 
1915-ben Károlyi Mihály is önként kiment a frontra, Szakály még kapott kölcsön és közölt az Új tükörben olyan fotót, amelyen Károlyi, Kossuth Lajos (csak névrokon, Bethlen István titkára lett a húszas évek elején), Bethlen István és még valaki tartalékos huszártisztként üldögél egy szénaboglya oldalában a keleti fronton. Maga Tisza is bevonult 1917 nyarán, miután az uralkodó felszólítására benyújtotta lemondását a miniszterelnöki tisztségről, bár kora miatt mentesült volna a frontszolgálattól.
 
A kor lelkes háborúpártiságáról, Tisza és politikustársai felelősségéről, a hátországban zajló gazdasági és társadalmi folyamatokról ifjabb Bertényi Iván tartott remek előadást három éve ugyancsak a Korunk Akadémia meghívására.  Tőkéczki László azt mutatta be, hogyan emlékeztek Tiszára az őt követő korszakokban, míg a Monarchia felbomlásának hogyanját Romsics Ignác részletezte ugyanitt. 
A Károlyi-kormány békekötési kísérleteiről és ezek kudarcairól, valamint a román katonai előrenyomulásról és az erre adott erdélyi magyar válaszokról, a marosvásárhelyi és a kolozsvári magyar nagygyűlésekről Fodor János fiatal történész beszél majd október 10-én. Az erdélyi magyar fegyveres erők, elsősorban a Székely Hadosztály működéséről, majd fegyverletételéről Gottfried Barna nyíregyházi történész, levéltáros ad elő, vázolta a most indult sorozatot a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy. A játszma végéről pedig Romsics Ignác akadémikustól értesülhetünk, ő ismerteti majd december elején a román hatalomátvétel fázisait Erdélyben, illetve a párizsi békekonferencia vitáit és döntéseit az új román-magyar határról.

Hirdetés