A Képviselőházban 10 nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Az az érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több PNL-s (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.), PMP-s (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) és USR-s (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) képviselő óvást nyújtott be az Alkotmánybíróságnak (CCR), lényegében arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségtételeket tesz. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „A PNL, az USR és a PMP alkotmánybírósági óvása a kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel. Érthetetlen a PNL, az USR és a PMP viselkedésének hirtelen megváltozása és következetlensége”.

Ha belemegyünk a jogi részletekbe, akkor a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert

éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár,

melynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe.

Ez a megközelítés azonban odavezet, hogy teljesen értelmezhetetlennek tűnik a város kulturális öröksége. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, melyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk, szerencsére, lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis tovább folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, melyet a magyarok a város felépítésében betöltöttek. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetemen) sem lehet feliratot találni alapítói nyelvén. Ez furcsa és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel, éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de

a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat.

Végül szigorúan a törvény témájára visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül a legalább 5.000 főnyi magyar lakos meglétét is előírja. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazták a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, melynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más olyan területeken is elkezdene a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozni, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok fokozatosan megkezdték az elvándorolást. Gyakorlatilag kerülőúton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz.

Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, abban az értelemben, hogy nem tudjuk megtapasztalni azt a történelmi érzést, mely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Ezzel szemben javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva

mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük.

Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu a visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha a románok egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, mely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is.

Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.