Most, amikor minden lehetséges változás és kihívás felmerül, a bizonytalanság és jövőféltés tengerének közepén könnyen látható, miként térnek vissza a politikusok azokhoz a válság alatti építkezési modellekhez, melyek egy egységet gyorsan megteremtő elemen alapulnak.

Amikor képtelenek kormányzati eredményeket és a gazdasági piacok kiegyensúlyozását legalábbis hihetően ígérni tudó megoldásokat felsorolni, a legkönnyebben és nagyon könnyen érvényesíthető elem egy olyan küszöbön álló veszélyre hivatkozás, mely a nemzeti egységet, a nemzetállam és alapvető értékei túlélését fenyegeti. Érvelésük szerint sürgősen

helyre kell állítani a globalizálás katasztrofális hatásai és a multik lépései által uralt civilizáció destruktív tevékenységei miatt elvesztett „nemzeti identitást”.

És a világ ezen részében az egyház, valamint a vallásos érzés politikai hasznosítása az egyik legérdekesebb kohéziós tényező. Ezt a politikusok egyre inkább ki is használják akkor, amikor Európát valóban szervezeti, demográfiai és vallási identitása elvesztése fenyegeti, amit a kontinensünket az utóbbi időszakban elárasztó óriási muzulmán migrációs hullám megjelenése exponenciálisan súlyosabbá tesz…

Ebből következik az a késztetés is, hogy egyre gyakrabban hivatkozzanak a kereszténység/iszlám szembenállásra az olyan politikai lépések megindokolásaként, mint amilyeneket nemrég, például Lengyelországban vagy Magyarországon fogadtak el.

Egyszerű véletlenekről van szó, vagy ellenkezőleg, ez egy jelentős tendencia lehet most és főleg a jövőben az európai kelet térségében?

Sok politikai elemző azt állítja, hogy a második válasz a pontos, a választ pedig egy folyamatosan erősödő és világunk e részének egyik jelentős hatalmi piacán, Oroszországban egyre nagyobb méreteket öltő jelenségre alapozzák.

Kathy Rousselot kihangsúlyozta, hogy:

„Oroszországban már a 90-es évek eleje óta vallási újjászületésről beszélnek, az elemzők pedig folyamatosan az ortodox egyháznak az ország közéletén belüli növekvő szerepét hangsúlyozzák ki. Az egyháznak a társadalmi élet előterébe történő visszatérésében van egy fontos dátum: 2007. április 25-e, Borisz Jelcin, a független Oroszország első elnökének egyházi gyászszertartása a Megváltó Krisztus-székesegyházban zajlott (a műemléket Sztálin semmisítette meg 1931-ben és a 90-es években építették újjá nagy pompával, ami önmagában Oroszország vallásos újjászületésének szimbóluma volt)… Úgy tűnt, hogy ez visszaadja az ortodoxiának a 90 éve elvesztett államvallási státuszt. Néhány héttel később, május 17-én, ugyanebben a székesegyházban került sor az Orosz Ortodox Egyház és a (forradalom nyomán bekövetkezett egyházszakadás során létrejött) Diaszpórai Orosz Egyház kiegyezésére, Vlagyimir Putyin, e közeledés nagy előmozdítója óvó tekintete által kísérve, aki valószínűleg 2003 szeptembere óta személyesen foglalkozott ezzel a kérdéssel.”

Putyint fokozatosan, de nagyon érdekesen körvonalazott módon

az ortodox egyház egységének szavatolójaként és főleg az ortodox kereszténység értékeinek hiteles képviselőjeként kezdik beállítani,

aki megnyitja a párbeszéd útját a Vatikán felé, aki közvetlen támogatást ígér az iszlám milíciák által a Közel-Keleten üldözött keresztény közösségeknek…

Nyikolaj Mitrohin, a Brémai Egyetem kelet-európai tanulmányok központjának munkatársa ezzel kapcsolatosan a következőket mondta a Religioscope-nak (2014 októbere):

„Nekem úgy tűnik, hogy Putyin nagyon szélesen értelmezve akarja használni a hagyományos értékeket, a katonai hazafiságtól az idegengyűlölet különböző formáiig. Stratégiájának része az ortodox egyházra támaszkodni, annak konzervatív filozófiájával és intézményi szervezetével együtt: valóban, az egyház minden régióban olyan struktúrákkal rendelkezik és állítja azokat a szolgálatába, melyek által Putyin terjeszteni tudja az általa hirdetni akart gondolatokat. Az orosz egyház az a szervezet, mely a modern Oroszország legnagyobb társadalmi hálózatával rendelkezik. Valójában jelenleg megállapodás van Putyin és az Egyház között a fő ideológiai elvekről, legalábbis nagy vonalakban. Tehát a két érdek konvergenciájának vagyunk a tanúi… Az orosz egyháznak világos stratégiája van a Nyugattal fenntartott kapcsolatokról, ahogy az Kirill pátriárka vagy a Moszkvai Pátriárkia külkapcsolati főosztályát vezető Hilarion volokolamszki metropolita diskurzusaiból kiderül. Az Egyház kebelében többfajta nyugatellenes ideológia létezik. Egyesek a katolikusoktól félnek, mások a protestánsokat utálják és így tovább. De mindnyájukat egyesíti a potenciálisan veszélyesnek tartott Nyugattal szembeni ellenségesség. Kirill az úgynevezett „orosz világ” koncepción is dolgozik, melybe nemcsak az oroszul beszélők tartoznak, hanem minden ortodox, akik ugyanazon civilizációs ernyő alá sorakoznak fel és az Oroszország iránti szeretet jellemzi őket… Az Orosz Ortodox Egyház pedig most

európai barátokat keres abban a kísérletében, hogy létrehozzon egy konzervatív internacionálét.

Ez az egyik oka annak, hogy nagyon is jól összeegyeztethető Putyin konzervatív diskurzusával, aki az igazi európai értékek utolsó védelmezőjének állítja be magát. Ezzel kapcsolatosan az oroszoknak az az érzésük, hogy egy folyó partján állva szemlélik az európai hajó süllyedését.”

Ez nagyon érdekes elemzés, hiszen lehetővé teszi egy rendkívül összetett és egyszerre több szinten zajló, de a vasfüggöny után elvesztett hatalom és befolyásolási képesség helyreállítása ideáljának szolgálatába állított stratégiai elképzelés megértését. Egy „konzervatív internacionálé”? Miért ne, tekintettel az orosz iskola azon gyakorlatára, hogy létrehozza, felhasználja és aztán a történelmi érdekeitől függően megsemmisítse ezt az internacionálét. Miért ne, végső soron a cél ugyanaz, nevezetesen a világ gazdagjai által elnyomottak, jogfosztottak vagy semmibe vettek egyesítése? Ezúttal, új elemként, az ortodoxizmust használva fel egyesítő ideológiai üzenetként és, nyilvánvalóan, az Ortodox Egyházat az igaz hit és a civilizációba vezető igaz út exponenseként.

Tényleg ez történik? Íme, mit mondott Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, II. Alekszej már 2003 márciusában, amikor ellátogatott az Orosz Föderáció Külügyminisztériumába:

„Egy olyan időszakban, amikor egyre nagyobb az államok és a népek közötti kölcsönhatás, hazánk nem maradhat ki az európai és világszintű folyamatokból. Ellenkezőleg, ennek a világnak az egyik pólusává, az egyik döntéshozatali központjává kell válnunk. Ugyanakkor Oroszországnak meg kell maradnia önmagának; meg kell őriznie ezeréves civilizációja értékeit. Az orosz ortodox egyháznak és az orosz diplomáciának együtt kell cselekednie egy multipoláris, multikulturális, igazságos és szabad világ felépítésében. Együtt veszünk részt olyan világnormák kidolgozásában, melyek lehetővé teszik egy harmonikus nemzetközi kapcsolati rendszer létrehozását.”

Éppen új szakasza zajlik az ortodox térség orosz egyház általi meghódításának,

Putyinnak az elvesztett dicsőség visszaszerzésére irányuló offenzív politikai-katonai lépéseivel párhuzamosan, autonomista mozgalmakat táplálva a többségükben oroszok által lakott régiókban (a kelet-ukrajnai úgynevezett köztársaságok, Transznisztria), vagy erőt sugalló/baráti jelzéseket küldve más ortodox egyházaknak, különösen a Fekete-tenger térségében? Egy tiszta és kemény ortodox nacionalizmus feltámasztására irányuló próbálkozásokat milyen mértékben táplálja – közvetlenül, vagy közvetve – az orosz nyomásgyakorlás vagy befolyás? A folyamat javában zajlik, főleg most, miután az ortodox kereszténység világa megsínyli annak a kudarcát, aminek a nagy és szent pánortodox zsinatnak lennie kellett volna, amelyet éppen azoknak az egyházaknak a képviselői bojkottáltak, melyekről azt mondják, hogy Moszkva közvetlen befolyása alatt állnak.

Nem kell sok időnek eltelnie, hogy meglássuk ennek eredményeit, amilyen közel állunk azokhoz a térségekhez, ahol ezek a lépések annyira összekeverednek a magas szintű politikákkal, hogy fegyveres erők nélkül, a nagy sakkmesterek hagyományába illő intelligens játékkal is képesek helyreállítani a hatalmi övezeteket.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: vocativ.com