menő!
Szerző: Lili Crăciun
2015. június 19. péntek, 22:47
Ha ilyen, akkor mi a fenéért szeressük?

Minden alkalommal, amikor megjelenik egy cikk a magyarokról, arról az óhajukról, hogy az anyanyelvükön tanulhassanak, akad valaki, aki hazafias fellengzőséggel kijelenti: Ha román állampolgár vagy, akkor erkölcsi kötelességed románul tudni, Romániát, a zászlót és a himnuszt szeretni.”

Mondjuk úgy, hogy egy bizonyos pontig egyetértek ezzel. Persze akkor,

ha a tősgyökeres románok tökéletesen tudnának románul,

hebegés nélkül el tudnák szavalni a nemzeti himnusz versszakait és legalább néhány szót tudnának mondani a zászló színeinek jelentéséről.

Plusz lenne némi történelmi ismeretük, mert mindig ezzel veregetjük a mellünket, ha a hazafiasság kerül szóba. Az ilyenfajta viták holmi üres fejű papok viselkedésére emlékeztetnek, akik nem tudják elviselni a vallási állításokkal ellentétes felvetéseket, nem képesek elismerni, hogy a vallásos szövegekben vannak egymásnak ellentmondó részek, minden kérdésedre azt válaszolva, hogy eretnek vagy és Isten a vallást azért hagyta ránk, hogy „higgyünk, ne kutassunk”, nem tisztázva a kételyeidet. Vagy a két-háromszáz évvel ezelőtti mentalitásra, amikor kötelező volt hozzámenned ahhoz a férfihez, akit a szüleid választottak ki számodra. „Szeresd, drágám, ő a választottad!”, mutatták be neked a kerítőnők. Mintha a szerelem parancsra, vagy rád kényszerített szabályok szerint jelentkezne és maradna meg.

Az olyanfajta kommentárok is kihoznak a sodromból, mint: „Egy csomó bolond van köztetek, akik szegregációt akarnak.” Vagy: „Szégyen, a Székelyföldön jártam és képtelen voltam a hazám nyelvén megértetnem magam.”

Az első típusú kommentárra azt válaszolnám, hogy igen, az erdélyi magyarok között is vannak bolondok, mint ahogy köztünk, románok között is. De ez nem jelenti azt, hogy az egész nemzet, akár a magyarról, akár a románról van szó, csak bolondokból állna.

A másodikat mulatságosnak tartom. Velem sohasem történt meg, hogy a székelyek által lakott térségekben járva ne tudtam volna megértetnem magam, pedig nem tudok magyarul. Egyetlen magyar sem nézett rám gyűlölettel vagy lenézően, minden információt megkaptam, még akkor is, ha néha nyakatekertebb módon, annak ellenére, hogy ha megszólalok, rögtön kiderül rólam, hogy moldvai vagyok. Máskor viszont a megszólított magyar tökéletes románsággal válaszolt,

jobban beszélte a nyelvemet, mint számos nemzettársam.

Lehet, hogy azért voltak udvariasak, mert én magam is az voltam?

Úgy gondolom, hogy a dolgokat a tükör másik oldaláról is meg kell nézni. Hozz létre egy virágzó Romániát, tedd lehetővé a magyarnak, hogy a saját nyelvén tanuljon, ha ezt akarja, és biztosíthatlak, hogy nem akar majd elmenekülni abból az országból, mely számtalan lehetőséget nyújt számára. Biztosíthatlak, hogy önként meg fog tanulni románul, ha ráébred, hogy az ország más gazdag térségeiben is orvos, mérnök, vagy ügyvéd lehet, ahol az emberek nem értenék a nyelvét.

Cselekedj úgy, hogy ne szégyellje románnak nevezni magát és majd meglátod, hogy büszkén fog állni a román zászló előtt, szívesen hallgatja a himnuszt, és minden alkalommal elmondja, hogy román állampolgár és Románia a hazája.

De amikor tőről metszett románok gyilkolásszák a román nyelvet, nagyon kevés tudásbázissal kerülve be a Parlamentbe vagy más köztisztségbe és -méltóságba, amelyből pont a román nyelv és nyelvtan alapvető fogalmai hiányoznak, amikor azt látod, hogy

mi, románok űzünk gúnyt abból a földből,

melyről fellengzősen azt állítjuk, hogy szeretjük, hogy csak a himnusz első versszakát ismerjük – azt is csak akadozva –, akkor hogyan követelhetjük meg a magyaroktól, hogy legyenek román hazafiak és tudjanak románul? Erőszakkal? Ahhoz, hogy valakit oktass, előbb magadat kell képezned, meg kell értened a másikat, példát kell neki mutatnod, tökéletesen kell ismerned azt, amit másoktól elvársz.

Néha, és az utóbbi időben egyre gyakrabban, nekem is vannak olyan pillanataim, amikor már nem tetszik ez az új Románia. Azokon a szépségeken túlmenően, amelyekkel a természet megáldotta, Románia az azt lakó embereket is jelenti. És évről évre, minél többet látok és hallok, egyre inkább az az érzésem, hogy az ezeken a tájakon született emberek – akiknek a többsége román, nem? – csak szóban szeretik Romániát, de még ez a szeretet is tele van helyesírási és kiejtési hibákkal.

Megjátszás, képmutatás… vagy mind egyszerre és még ennél is több. Akárcsak a látszathazafiságunk, közben pedig kihajítjuk az autónk ablakán az üres zacskót, vagy „suksükölünk”. Vagy amikor külföldön kirándulgatva nem igazán akarjuk elárulni, hogy Romániából jöttünk, inkább angolul, vagy spanyolul pöntyögünk két-három szót.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/10099
Gazdag József felvidéki újságíró, író mesélt a dunaszerdahelyi magyar csapatról és a magyar focit beborító bundáról.
Nem a nemesi családok csereberélik az ingatlanjaikat, hanem Kolozsvár feliratozza újra a műemlékeit.
De mi van ezen túl a magyar gasztronómiában? Sömmi? Cserna-Szabó András pacalkalandjai és Rózsa Sándor véres mészárlásai a Kolozsvári Magyar Napokon.
De csak egy kör erejéig a sétatéri tavon.
A pornóra kattanók azonban mehetnek is arrébb. Zenéről van szó. Blueszenéről.
Nem vitás. Hiszen Szilárd Leó mondta, aki pedig szintén elég okos ember volt.
A város központjában hajtott kisteherautó az emberek közé, több mint egy tucat embert megölve. Hasonló támadás történt egy másik, Cambrils nevű településen is, ahol a rendőrök agyonlőtték a terroristákat. Romániai sérültek is vannak.
Úttörő fényképész visz időutazásra: a monarchiabeli Kolozsvár élete és notabilitásai elevenednek meg a Történeti Múzeum falain.
Beindultak a lacikonyhák, mérik a sört, kínálják a portékát. Buli van na.
A jó törvénykezés nem elég: a helyi közösségeknek élniük kell a meglévő jogokkal – hangzott el a nyelvi jogokról szóló kolozsvári beszélgetésen.
A Korunk egykori főszerkesztőjének hamvait a Házsongárdi temetőben helyezték végső nyugalomra.
A sajátos zenei és szövegvilággal rendelkező felvidéki együttes zenéjéra nincs recept, Szarka Gyula énekes szerint. A Ghymessel indult az idei KMN főtéri koncertkínálata.
Pontosabban kosárlabdát. És nem is akármilyet. Európa-bajnokságit.
A bunkóság büdös levegője terjeng a mioritikus hazában. Andrei Pleșu írása. És közben megint kiosztja Kelemen Hunort, egyesüléstagadás okán.