„Bár a Funar-korszakhoz képest számtalan téren történt előrelépés, és az együttélést teljesen más hangulat lengi be, az elnyomásról szólva sajnos indokolt a jelen idő használata. A román politikum, a román többségű városvezetés számára elsősorban a többnyelvű helységnévtábla az a neuralgikus pont, amelyen képtelen túltenni magát, és időről időre ürügyként bújik a közigazgatási törvény szabta húsz százalék mögé. Holott jól tudjuk, hogy a jogszabályban nem tiltásként szerepel ez a kisebbségarány, és a helységnévtáblákat akár kétszázalékos magyarság esetén is ki lehetne függeszteni.

Ha lenne hozzá jóérzés és akarat, utóbbiból főleg politikai. De nincs, mivel a román politikusok – élen Emil Boc polgármesterrel – támogatottságuk elveszítésétől tartva még a látszatát is elkerülnék annak, hogy engednek a magyarok követelésének. Ebből is látszik, hogy a táblaügy egyáltalán nem jogi kérdés.

De mivel a politikai lépések rendre kudarcot vallottak, üdvözlendő, hogy a civilek figyelemfelkeltő akciókkal, megapereskedéssel próbálják tematizálni a kérdést. Jogorvoslat terén sajnos az igazságszolgáltatáshoz nem szabad túlzott reményeket fűzni, már csak a korábbi bírósági ítéletek alapján sem, mindenképpen hasznos azonban, hogy neves közéleti személyiségeket sikerült megnyerni az ügy számára.

Közöttük Horváth Anna alpolgármestert, aki abba a sajátos helyzetbe került, hogy felperesként a saját munkaadóját citálja bíróság elé. Tudathasadásos állapot, ahhoz hasonló, amelyet tavaly Kelemen Hunor a kormányfő-helyettesi tisztségről való lemondással oldott fel a Minority SafePack kapcsán Strasbourgban indított per miatt, és amelybe Bukarest is beavatkozott. De hát a kisebbségi létforma nem először kényszeríti ellentmondásos helyzetbe a magyarokat Erdélyben.”