„Emlékezhetünk, hogy még az 1989-es decemberi változásokat követően néhány magyar és román entellektüel összeült közös dolgainkat megtárgyalni, de alighogy elkezdődött a vita, a márciusi, vásárhelyi események be is rekesztették azt.

Negyed század elteltével román részről ma sem helyezkednének el többen az asztal körül, s az autonómia hallatán pedig ezek közül is többen otthagynák a tanácskozást. Egyszerűen, mert félnének, hogy szétesne az első világégés után ukrán módra összetákolt ország. Úgyhogy a román értelmiség elitjétől sem hallhattunk eddig egy halk szót sem az autonómia mellett, még az olyanoktól sem, mint Andrei Pleșu, Gabriel Liiceanu, hogy csak néhányat említsek.

Igaz, ők Constantin Noica păltiniși iskolájában meg Emil Cioran emlőin nevelkedtek, akik legionáriusként a túlzott nemzeti érzelmeikről, sőt, sovinizmusukról voltak híresek. A többit meg a kommunista nacionalizmus nevelte olyanoknak, amilyenek. S a román értelmiségieket illetően van még valami, amit a Romániában született, Nobel-díjas Herta Müller bukaresti látogatásakor mondott. Mivel a kommunista diktatúra alatt szinte semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, lelkiismeret-furdalásuk van, és most melldöngetően nemzeti érzelmű jobboldaliak. Ehhez pedig nehezen köthető az autonómia.”