Tévedett, aki azt hitte, hogy Skócia függetlenségének a népszavazáson történt elutasítása megoldja majd az Egyesült Királyság alkotmányos gondját.

Az unionisták eufóriája alig néhány órával az eredmények – 55 százalék nem a 45 igennel szemben – bejelentése után szertefoszlott, amikor a Skóciának átadott további hatáskörökre vonatkozó ígéretekkel és az Egyesült Királyság – elkerülhetetlen –

teljes körű föderalizálására

vonatkozó tervekkel szembesültek.

A Skócia Egyesült Királyságban maradását támogató három párt – a konzervatív, a laburista és a liberális-demokrata – vezetői a kampány utolsó hetében további decentralizálásokra tettek ígéretet. A volt munkáspárti kormányfő, a skót Gordon Brown pedig egy ultragyors menetrendet is előterjesztett, mellyel bevezetnék a Skóciára vonatkozó „Devo Max” (Devolution Maximum) törvényeket, látszólag a három párt vezetői – David Cameron kormányfő, az ellenzék vezetője, Ed Miliband és Nick Clegg kormányfő-helyettes – áldásával.

A Devo Max adóügyi, továbbá szociális kiadásokkal és közadósságok felvételével kapcsolatos hatáskörök átadását jelenti az edinburghi-i parlamentnek.

Skócia törvényhozásának jelenleg az egészségüggyel, oktatással, igazságüggyel, közlekedésüggyel, környezetvédelemmel stb. kapcsolatos kérdések tartoznak a kizárólagos hatáskörébe, valamint az Egyesült Királyság szintjén a 20 százalékos adózási alapráta +/- 3 százalékos módosítása.

A westminsteri parlament (az Egyesült Királyság törvényhozása) által 2012-ben elfogadott egyik törvény már most is megengedi az edinburgh-i parlamentnek, hogy 2016-tól kezdve meghatározhassa a skóciai állandó lakosok jövedelmeire kivetett adó mértékét.

De a Devo Max nemcsak azt engedné meg Skóciának, hogy begyűjtse és visszatartsa az adókból és járulékokból származó pénzek zömét, hanem azt is, hogy a saját belátása szerint költse el a szociális területen, a szociális segélyezés terén, ami jelenleg a westminsteri parlament hatásköre.

Ez gyakorlatilag már

csak a kül- és védelmi politikát hagyná meg

a westminsteri parlament hatáskörében, ami Skóciát illeti.

Cameron kormányfő alig néhány perccel a skóciai népszavazás végeredményeinek bejelentése után megjelent a nyilvánosság előtt és megerősítette az általa vezetett kormány azon szándékát, hogy benyújtja a parlamentnek a Devo Max-szal kapcsolatosan megígért törvényeket, de ugyanakkor azt is mondta, hogy ezzel párhuzamosan hasonló hatásköröket fognak biztosítani Walesnek, Észak-Írországnak és Angliának is, más szóval megkezdik Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának teljes körű föderalizálását, az azt alkotó négy tartománnyal.

Anglia és Skócia

A skóciai népszavazási kampány idején az unionista pártok konszenzusát kimondottan az „angol törvényekre angol szavazatokat” kijelentés röpítette a levegőbe.

Jelenleg alkotmányos anomália alakult ki azzal, hogy a westminsteri parlamentben skót képviselők is vannak: az angliai képviselőknek nincs joguk olyan ügyekről szavazni, melyek Skócia kizárólagos hatáskörébe tartoznak, míg a Westminsterben ülő skót képviselők szavazhatnak olyan ügyekben, melyek csak Angliára vonatkoznak.

Ennek a paradoxonnak „The Weslothian Question” a neve és Tam Dalyell, az azonos nevű választókörzet laburista képviselője tette ismertté, aki arra figyelmeztetett, hogy egy parlament létrehozása Edinburgh-ben (melyre egy 1997-ben tartott skóciai népszavazás nyomán tettek javaslatot) ehhez az anomáliához fog vezetni.

Míg ez a dolog az angliai képviselők számára mindaddig elfogadható volt, amíg az edinburgh-i parlament hatáskörei viszonylag korlátozottak voltak, most már nem az.

Az „angol törvényekre angol szavazatokat” azt jelenti, hogy a westminsteri parlamentben a csak Angliára vonatkozó ügyekben megvonják a szavazati jogot a skót, walesi és észak-írországi, vagyis azon tartományok (vagy országok) képviselőitől, melyek már rendelkeznek bizonyos ügyekben kizárólagos hatáskörökkel rendelkező törvényhozásokkal.

Cameron kormányfő, aki ugyanakkor a Konzervatív Párt, a fő kormánypárt vezetője is, folyamatos nyomásnak volt kitéve a saját képviselői részéről, hogy a „Westlothian Ügy”-ben ragadja meg a szarvánál fogva a bikát.

Ez nemcsak elvi kérdés, hanem politikai pártérdek is fűződik hozzá. A Konzervatív Pártnak Anglia a hatalmi központja. A 2010-es választáson a megválasztott 306 konzervatív képviselőből 297 Angliából származott (az összesen 534-ből), nyolc Walesből (az összesen 40-ből) és csak egy Skóciából (az összesen 59-ből). Észak-Írországban 18 képviselőt választanak, de a három nagy párt vagy nem indít ott jelöltet, vagy elhanyagolható eredményeket érnek el.

Ezen kívül a Konzervatív Pártban egyre többet vitatják az úgynevezett „Barnett-képlet”-et, mellyel Skócia egy főre vetítve 1.600 fonttal több finanszírozást kap a központi költségvetésből, mint Anglia, amit a „Barnett-képlet” biztosít, melyet arról a laburista politikusról neveztek el, aki 1979-ben kidolgozta a szociális kiadások tartományok szerinti elosztásának kiszámítási módját.

Egy ilyenfajta finanszírozás, mondják az említettek – és ami az angliai közvéleményben is visszhangra talál –, már nem indokolt, tekintettel arra, hogy Skócia többlethatásköröket kap az adózás területén.

De a Munkáspárt ellenez egy ilyenfajta megoldást, vagy legalábbis annak a skóciai alkotmányreformhoz való kapcsolását. És könnyen belátható, hogy miért.

2005-ben, amikor a Laburista Párt abszolút többséget szerzett Westminsterben (355 mandátum a 646-ból), Skóciában 41 képviselője volt az 59-ből. Egyszerű számítással kiderül, hogy a Munkáspárt a skóciai képviselők nélkül nem tett volna szert abszolút többségre a képviselőházban.

Még relevánsabb lenne az az eset, ha a Munkáspárt megszerezné a parlamentben az abszolút többséget, de nem kapná meg az angliai mandátumok többségét, ahol a Konzervatív Párt a legerősebb.

És akkor kialakulhat az a helyzet, hogy az „angol törvényekre angol szavazatokat” ahhoz a helyzethez vezethet, amikor az Egyesült Királyság nem rendelkezik többséggel Angliában, hogy végrehajthassa a kormányprogramját az Egyesült Királyság legnagyobb tartományában (Angliának 53 millió lakosa van, szemben Skócia 5,3 milliójával, Wales 3,1 milliójával és Észak-Írország 1,8 milliójával).

Emellett a Munkáspárt arra az elvi kérdésre is hivatkozik, hogy ez a rendszer kétfajta képviselői típust hozna létre, akik közül egyesek teljes jogokkal, mások korlátozott jogokkal rendelkeznének.

A Konzervatív Pártra az Egyesült Királyság Függetlenségének Pártja (UKIP) is nyomást gyakorol, mely az utóbbi időben Anglia lakossága egyetlen legitim képviselőjének tartja magát, akiket szerinte méltánytalanságok érik az Egyesült Királyság többi tartományához képest.

Föderalista alternatívák

De mi lenne az „angol törvényekre angol szavazatokat” elv alternatívája? A legegyértelműbb megoldás egy különálló parlament létrehozása lenne Anglia számára, de egy ilyenfajta, rendkívül költséges megoldásnak nincs támogatottsága a közvéleményben, tekintettel az Anglia és a többi tartomány közötti viszony kiegyensúlyozatlanságára.

A Munkáspárt a múltban támogatta a regionális gyűlések létrehozásával végrehajtott decentralizálást (egyes régiók lakossága nagyobb lévén, mint a többieké, Londonnak, például, több lakosa van, mint Skóciának és Walesnek együttvéve).

De ez sem népszerű gondolat. Egy 2004-es népszavazás 78 százalékkal utasított el egy északkelet-angliai regionális gyűlés létrehozását.

A Munkáspárt egy széleskörű politikai részvételű alkotmányozó konvenció létrehozását javasolja, mely megvitatná az alkotmányos reform jövőjét az Egyesült Királyság többi részében, és azt szorgalmazza, hogy a skóciai Devo Max-ra vonatkozó törvényeket jövőre, a 2015 májusára tervezett parlamenti választás előtt fogadják el.

Az viszont egyértelmű, hogy Ed Miliband munkáspárti vezetőt felkészületlenül érte Cameron kormányfő gyors lépése.

Időközben a walesi kormányfő, (a szintén munkáspárti) Carwyn Jones kijelentette, tartománya nem fogadja el, hogy Skócia mögött másodhegedűs legyen ebben az alkotmányreformi folyamatban.

Észak-Írország regionális kormányának helyettes vezetője, a Sinn Fein szeparatista párt második számú vezetője, Martin McGuinness népszavazás kiírását kérte a „határról”, melyben arról döntenének, hogy a tartomány egyesüljön-e az Ír Köztársasággal. A javaslatot a regionális kormány vezetője, az unionista Peter Robinson elutasította.

Ami az Alex Salmond kormányfő pártjához, a SNP-hez tartozó skót szeparatistákat illeti, gyorsan újabb offenzívát indítottak.

Salmond bejelentette azon szándékát, hogy novemberben lemond a skót kormány és a SNP éléről, de azzal vádolta az unionista pártokat, hogy olyan ígéretekkel verték át a skóciai választókat, melyeket most már nem akarnak betartani.

A lemondását bejelentő szeparatista vezető elismerte, hogy egy nemzedéknyi ideig már nem vetődik fel újra Skócia függetlenségének kérdése, de Skócia függetlensége újra napirendre kerülhet, ha az Egyesült Királyság – jelenleg háttérbe szorult – EU-tagsága megkérdőjeleződik azon népszavazás nyomán, melyet Cameron kormányfő 2017-re ígért, amennyiben a konzervatívok abszolút többséget szereznek a 2015. májusi parlamenti választáson. Skóciában erősebb az Európa-párti érzés, mint Angliában.

Akárhogy is lesz, egy dolog biztos: gyakorlatilag konszenzus van arról, hogy nem maradhat változatlan az Egyesült Királyság jelenlegi alkotmányos státusza.

Az Egyesült Királyság a nyugati világ egyik legcentralizáltabb állama. A skóciai népszavazás után elkerülhetetlennek tűnik a föderalizmusra való áttérés. De a konszenzus itt véget is ér, és a következő időszak, az azzal járó alkotmányos vitával együtt, az ország politikai történelmének egyik legzaklatottabb korszakának ígérkezik.