Alapfokú ítéletig jutott Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője állítólagos összeférhetetlenségi ügye miatti eljárás: a legfelsőbb bíróság nem jogerősen hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a honatyát, amiért az közel egy éven keresztül saját feleségét alkalmazta képviselői irodájában, összesen 5500 lejes fizetésért.

Máté ügye nem az egyetlen: számos honatya ellen indított hasonló okokból eljárást a közszereplők vagyonosodását vizsgáló Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), amely a közalkalmazottakra vonatkozó jogszabály alapján tett feljelentést az érintettek ellen. Az említett jogszabály valóban kimondja, hogy a közalkalmazottak nem hozhatnak olyan döntéseket, amelyek valamely családtagjuk, illetve egy olyan személy számára anyagi hasznot hajt, akivel az elmúlt öt évben üzleti kapcsolatban állt.

Az ANI eddig csak azon honatyák ellen tett panaszt, akik rokonaikat alkalmazták képviselői irodájukban. Máté András és a többi érintett viszont azzal védekezik, hogy a képviselők és szenátorok nem közalkalmazottak, vagyis nem esnek a közalkalmazotti törvény hatálya alá, hiszen ők nem meghatározatlan idejű munkaszerződéssel, havi fizetésért, alkalmazotti munkaviszonyban tevékenykednek, hanem választott képviselőként, meghatározott ideig – négy évig – képviselői illetményért.

A jelek szerint az ANI, illetve ennek nyomán az igazságszolgáltatás egy meglehetősen képlékeny jogszabályt saját szája íze szerint értelmezve kezdeményezett futószalagon eljárást a honatyák ellen.

Ebben is azt a hozzáállást lehet fölfedezni, miszerint amit nem rögzít tételesen jogszabály, amiről nincs törvényben leírva, hogy szabad, azt – ellentétben a nyugati jogértelmezési hagyománnyal, miszerint amit nem tilos, azt szabad – tilosként értelmezik. Ez a hozzáállás jogszabálydömpinget és túlszabályozottságot eredményez, de mindenek előtt a bíróságokat fölöslegesen túlterhelő eljárások garmadáját. Ugyanakkor valóban tisztázni kellene, hogy valamely családtag nyílt alkalmazása a képviselői irodában összeférhetetlenségnek minősül-e, hiszen más országokban ez elfogadott gyakorlat. (A szintén emiatt az ANI, majd a bíróság célkeresztjébe került Kerekes Károly képviselő Franciaországot hozta fel példaként).

Az egész eljárássorozat mögött azt érezni, hogy az ANI és az igazságszolgáltatás többi illetékes szerve nagyon bizonyítani akarja létjogosultságát, ezért a mennyiséget a minőség rovására előnyben részesítve ilyen csip-csup ügyekkel próbálja azt mutatni: keményen dolgozik, és senki sem menekülhet előle.

Amíg nem tisztázzák egyértelműen, hogy közalkalmazottnak tekinthető-e egy képviselő, és amíg nem pontosítják, hogy kiket áll jogukban alkalmazni, addig – mindamellett, hogy a politikusoknak oda kell figyelniük arra, hogy a gyanú árnyéka se vetődjön rájuk azzal kapcsolatosan, hogy jogtalan előnyben részesítik a rokonaikat, ezért kijelenthető: már eleve nem volt szerencsés azok alkalmazása – az ANI eljárása inkább csak olyan pótcselekvésnek tűnik, amely révén minél több politikus skalpját az asztalra téve akarja igazolni, hogy nem hiába fordítanak jelentős összegeket a működésére.