Azt, hogy ki hogyan emlékszik, nem lehet pusztán politikai akarattal előírni. A hétköznapi családi és közösségi emlékezet nem válaszol automatikusan a felülről jövő impulzusokra.

A legrosszabb, ami történhet, ha román-magyar nacionalista villongásba csap át a történet, hiszen Markó esete nem etnikai kérdés. Inkább annak példája, hogyan volt képtelen a román állam egyértelmű elvek szerint levezényelni a posztkommunista tulajdoni viszonyok átalakítását.

Nagy Debreczeni Hajnal esete csak egy friss példa ebben a folyamatban. Egy klientúrarendszerek által eltérített, korrekcióra képtelennek tűnő és nem hatékony intézményrendszer, egy politikai emlőkön csüggő sajtó, egy vízfejű elit tünete ez az eset.

Iohannis tökre ugyanolyan, mint bármelyik más román politikus. Kivéve, hogy teljesen véletlenül egy olyan etnikai csoportba született, amelyhez bizonyos pozitív sztereotípiák kötődnek, ezeket a sztereotípiákat pedig sikerült piacképes termékké alakítani a kampány során. De amúgy, ahogy a román mondás tartja, ugyanaz az úr, más kalapban.

A szavazati jog ellenzése tehát igen sok esetben épp a határon túli magyarok vagy épp az egész nemzet törődésből fakad.

Ezek a sztereotípiák nem a határon túli magyarokról szólnak, nem az ő érdekeiket szolgálják, nem az ő önértelmezésüket és identitásukat mutatják be, ők ugyanis csak ürügyként szolgálnak budapesti politikai közösségek megkovácsolásához.