A színházi életben nem vagyunk kisebbségben

„Mit jelent a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak, hogy itt kerül sor az UNITER-díjkiosztó ünnepségre?

Az az igazság, hogy a színházunknak jót tesz egy olyan esemény, amely országos hírnevű. Mi nem élhetünk elszigetelten és nem is akarunk elszigetelten élni a mi kultúránkban. A színház olyan dolog, ellentétben más művészeti ágakkal, ami abban a pillanatban, ahogy lehullt a függöny, az alkotás véget ér. Lehet egy tévéfelvételen, filmfelvételen megnézni, hanganyagon újrahallgatni, de az már csak egy reprodukció.

Az UNITER az egy olyan szervezet, amely a legerősebb művészi szervezet Romániában. A színészek szervezete. Nyugdíjakat oszt, bajban levő kollegáknak segít, gyógyszert ad, kirándulást szervez, stb.  És ez az az intézmény – hiszen magyarul beszélgetünk, és erre kell több hangsúlyt tennem –, ami soha nem nézte, hogy ki milyen nemzetiségű.

Én nem emlékszem olyan UNITER-gálára, hogy három-négy-öt, tíz magyar jelölt ne lett volna, sőt arra emlékszem, hogy egy díjra három magyar jelölt volt csak az egész román színházi szakmában. Persze voltak morgások, de sohasem annyira, hogy ez számottevő lett volna.

Tehát mi a színházi életben nem érezzük magunkat kisebbségben, és az ország bármely színházába elmegyünk, ismernek bennünket, kezet fognak velünk, megkérdezik, mi újság van. Otthon érezzük magunkat benne.

Azt kell mondanom, sajnos, valahogy otthonosabban vagyunk itt, mint a magyar színházi szakmában, ahol évente csak egy határon túli előadást lehet beválogatni a POSZT-ra.”