Fa Nándor, aki többször járt a Horn-fokon, mint Erdélyben

Fa Nándor már megjelenésével is erősíti a természet erőivel dacoló, viharvert utazóról bennünk élő képet: szikár termetével, cserzett arcával az idős Clint Eastwoodra emlékeztet, bár az ő „fegyvere” a vitorla, a szextáns és a térkép – legalábbis volt valamikor, mert elmondása szerint ma már a legprofibb technikai felszerelés segíti a hajósember dolgát, ellentétben pályája kezdetével (64 éves), amikor – még a GPS feltalálása előtt – pont olyan módszerekkel tájékozódtak, mint annak idején Kolumbusz.

A leghíresebb magyar vitorlázó, aki ötször kerülte meg a Földet, ebből háromszor egyedül, láthatóan meghatódott a tusnádfürdői fellépésen iránta megnyilvánuló szeretetteljes érdeklődéstől. „Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek, hiszen többször jártam a Horn-fokon, mint Erdélyben” – mondja. Az előadása előtt levetített kisfilmből az is kiderül, hogy Fa nemcsak szenvedélyes hajós, hanem magyar hazafi is: 2016 szilveszterén ugyanúgy énekli a himnuszt, mint mások – csak a jeges, szeles óceánon, egyedül a Spirit of Hungary nevű saját építésű vitorlásának fedélzetén.

Nyereményjáték: a szerencsés nyertesek egy földkörüli utat megjárt csokoládét vehettek át a legendás vitorlázótól

Fa Nándor pályája egyébként birkózóként és kenusként indult, és egy sérülés után, „kiöregedett sportemberként” fordult a vitorlázás felé, de akkor nagyon. Legtöbben talán a legutóbbi, 2016-17-es  Vendée Globe-futama alapján ismerhetik – a VG-ról tudni kell, hogy nem egy a földkörüli vitorlásversenyek közül, hanem „A” legnehezebb mind közül. „Mindösszesen” 50 ezer kilométernyi hajóút: ezt tette ő meg 93 nap alatt. De ez volt az utolsó, vallja be, mert ez „nem a nyugdíjasok sportja”.

„Nagy kár, hogy nincs az örömnek mértékegysége” – válaszolja arra a kérdésre, hogy mit érzett, amikor végre befutott a kikötőbe. Megejtő érzékenységgel beszél mindarról, ami ehhez a többség által titokzatosnak tartott, embert próbáló sporthoz tartozik: hogy bármennyire is imádja az ember a vizet és bármilyen kalandosnak tűnik az óceáni vitorlázás, a déltengereken hajózni tömény életveszély; hogy milyen, amikor a célvonal előtt, az utolsó éjszaka, hét-nyolc alkalommal törnek rá a legyőzhetetlennek tűnő viharok; hogy milyen élmény („jó, hogy részem volt benne, de nem kívánom soha többé”) utolsó pillanatban elrántani a kormányt egy jéghegy előtt; hetekig ugyanabban a vízhatlan ruhában élni, és egy műanyagvödörbe végezni a napi szükségleteket, hosszas előkészületeket követően; bálnával ütközni, amely elviszi a tőkesúly egy részét; húszperces turnusokat aludni; elbúcsúzni a „régi ismerősöktől”, a Jóreménység- és a Horn-foktól, az óceántól, a bálnáktól és a szelektől; partra lépve pedig megtapasztalni a „szárazföldi betegséget”, amely tüneteiben is pont olyan, mint a tengeribetegség.

Fa Nándor és a jövő hajósa

Fa Nándor azonban, a mitológia és a történelem nagy hajósaihoz hasonlóan, sosem adta fel, a legviszontagságosabb körülmények között sem, így sikerült leköröznie ifjabb és kényelmesebb versenytársait. „Elhatároztam, hogy építek egy új hajót” – visszatérő mondat ez a hajóépítő mester részéről, utalva saját készítésű vízi járműveire, a Szent Jupáttól a Budapesten át a Spirit of Hungaryig.

A mellettem ülő délvidéki kolléga egy idő után bekapcsolja a hangfelvevőt, mert, mint mondja, ez az ember nem a vitorlázásról beszél, hanem valami sokkal elemibb dologról. Arról beszél Fa Nándor, hogy azért indult útnak, mert meg akarta keresni a választ a „nagy kérdésekre”, odakint az óceánon, a szabad ég alatt, melynek minden csillagát ismeri. Nem találta meg, pedig „sehol másutt nem lehet ennyire szoros kapcsolatba lépni a Teremtővel”, mondja, és ezt ha valakinek, hát neki el is hisszük.