Európa, a bevándorlók és az emberi jogok

Azok közé tartozol, akiket jóval a mostani menekülthullám előtt foglalkoztatott Európa és az iszlám viszonya. Egy tanulmányodnak, esszédnek azt a címet adtad, hogy Muszlim Európa. Tényleg ott tartunk, hogy indokolt ez a szókapcsolat vagy csak a provokatív, figyelemfelkeltő szándéknak tudható be?

Valóban elég régen foglalkoztat ez a probléma, mégpedig egészen pontosan 2008 óta. Az érdeklődésemet egyébként véletlenszerűen terelte ebbe az irányba a brit konzervatív napilap, a The Times egyik cikke. Akkoriban, vagyis 2008-ban a sajtó a bankok csődjétől és a közelgő gazdasági válsággal kapcsolatos hírektől volt hangos. A cikk írója ennek ellenére azt állította, hogy létezik Európában egy olyan probléma, amiről a közvélemény makacsul nem akar tudomást venni, de amihez képest a jelenlegi gazdasági válság – ahogyan ő fogalmazott – „kismiska”: ez pedig, mondta ő, a bevándorló, elsősorban muszlim hitű közösségek problémája. Gazdasági válságok, írta, eddig is voltak, ezután is lesznek: a jelenlegi gazdasági válságból is kilábalunk négy-öt év alatt. A bevándorló közösségek problémája viszont velünk marad akkor is, amikor a jelenlegi gazdasági válság emléke már feledésbe merült.

Demeter M. Attila

Amúgy, hogy a kérdésre is válaszoljak: az esszém címét természetesen provokatívnak szántam, s egyáltalán nem gondolom azt, hogy muszlim lenne Európa. A muzulmán lakosság aránya Európában a becslések szerint ma valahol 6-7 százalék körül mozog – ennél pontosabbat már csak azért sem tudunk mondani, mert a nyugat európai országokban a népszámlálások alkalmával ritkán kérdeznek rá a válaszadók felekezeti vagy vallási hovatartozására. Így vagy úgy, de ez a lakosságnak akkor is csupán egy töredéke. Megvallom őszintén egyébként, hogy a címválasztás pillanatában Timothy Garton Ash egyik esszéjének, az Eurábiának a címe muzsikált a fejemben – szerettem volna magam is valami hasonló címet adni.

Több írásodban is említed, hogy mennyire döntő módon meghatározta viszonyulásodat a bevándorláshoz az, hogy sétáltál egyet Manchester egyik bevándorló-negyedében. Ennyire fontos lenne a tisztán látáshoz a személyes tapasztalat, a fizikális kapcsolat ezzel a világgal, hogy megérthessük, miről is van szó? Azért kérdezem, mert láthatjuk, hogy rengeteg olyan álláspont jelenik meg, amely inkább teoretikus alapon fogalmaz meg sommás következtetéseket a kérdésben.

Bár elvileg filozófus lennék, nem szeretek az engem érdeklő problémák fölött csupán in abstracto töprengeni. Amióta csak foglalkoztatni kezdett a bevándorlás kérdése, azon vagyok, hogy lehetőleg minél több információt szerezzek ezzel kapcsolatosan. Bár az egész kérdéskör korántsem foglalkoztat mindig ugyanolyan intenzitással, de azért időről időre elolvasom a brit napilapokat, s igyekszem tájékozódni a bevándorlók helyzetével, s a brit bevándorlási politika újabb és újabb fejleményeivel kapcsolatosan. (Egyébként ilyen téren mindenevő vagyok: egyaránt olvasom a jobb- és baloldali lapokat, hogy minél árnyaltabb képet kaphassak az egyes eseményekről.) Az is igaz, hogy igyekeztem néha a helyszínen is tájékozódni az ottani bevándorlók életével és helyzetével kapcsolatosan, de ennek nem tulajdonítanék különösebb teoretikus jelentőséget. Inkább amolyan egyéni beidegződés ez nálam. (Amikor például a romániai közvéleményt a verespataki aranybányászat ügye osztotta meg, felkerekedtünk a családdal, elutaztunk Verespatakra, és eltöltöttünk ott négy napot. Beszélgettünk az RMGC alkalmazottaival, olyan helybéliekkel, akik hasznot húztak a bányavállalatból, s olyanokkal, akik ellenezték a kitermelést. Mindettől ugyan nem lettünk sokkal okosabbak, de segített átlátni, s ami fontosabb: átérezni a probléma súlyát.) Itt is inkább a személyes tapasztalat élményszerűségét hangsúlyoznám. Bár azóta több európai bevándorlónegyedben is jártam, mindmáig meghatározó számomra a manchesteri Moss Side-on tett séta, mert egyszerűen ez volt az első ilyen élményem. Látni, ahogyan több tízezer, de valószínűleg több százezer bevándorló él egymás mellett, látni mindenütt az arab feliratokat, a halal húsüzleteket, ruha- és gyerekjátékboltokat – nos, ez valami olyasmi, amit a kelet-európai ember szinte el sem tud képzelni. Úgy van ez, hogy ha az ember sosem látott elefántot, nehezen hiszi el, hogy ilyen állat, aminek elől-hátul farka van, egyáltalán létezik.

Tulajdonképpen mi a probléma azzal, hogy olyan közösségek is megjelennek Európában, amelyek nem az európai társadalom-berendezkedési hagyományok szerint működnek?

Én azt hiszem, hogy nem egy probléma van itt, hanem több, és érdemes ezeket külön-külön, a saját súlyuknak megfelelően kezelni. Merkel asszony a napokban többször nyilatkozta azt, hogy a bevándorlóknak el kell fogadniuk a német társadalom értékeit és a német emberek életformáját. Nos, valóban az a helyzet, hogy a nyugati, befogadó társadalmakban léteznek bizonyos, többé-kevésbé általánosan elfogadott értékek, még ha ezeket nehéz is a maguk során tetten érni. De többnyire megjelennek az alkotmányokban, a tételes törvényekben, írott szabályzatokban, és olyan íratlan konvenciókban, amelyek az emberek társas életét, egymáshoz való viszonyát a mindennapokban szabályozzák. (Például szinte minden európai állam alkotmánya tartalmaz egy ún. „egyenlőség-klauzulát”, ami kimondja, hogy az adott állam polgárai egyenlőek egymással nemre, fajra, felekezetre stb. való tekintet nélkül. Ez többek között azt jelenti, hogy az európai társadalmakban a nemek közötti egyenlőség egy alapvető érték, s hogy a nők mindenféle negatív diszkriminációja tilos.)

Menekültek Magyarországon (fotó: MTI)

Ugyanide tartozik, hogy az egymással való békés együttélés érdekében ezek a társadalmak különféle intézményes megoldásokat hívtak életre, ilyen például Európában az egyház és az állam többé-kevésbé következetes elválasztása, aminek egyik eredménye a felekezeti vagy vallási pluralizmus lett ezekben az államokban. A vitás kérdések mindig akkor merülnek fel, ha az egyes bevándorló csoportok olyan követeléseket fogalmaznak meg, vagy olyan hagyományokat kívánnak Európában is követni – legyenek ezek vallásiak, nemzetiek vagy egyéb természetűek –, amelyek összeütközésbe kerülnek a befogadó társadalmak írott vagy íratlan szabályaival.

Mondanék néhány konkrét példát is, csak azért, hogy láttassam: ezek a problémák fölöttébb eltérő súlyúak lehetnek. A legismertebb talán a franciaországi „kendő-vita”. 1989-ben egy creil-i iskolából kitiltottak három muszlim diáklányt, mert órákon fejkendőt, azaz hidzsábot kívántak viselni. Ezt viszont a laïcité (vagyis a laicitás) elve Franciaországban nem teszi lehetővé. Itt nem egyszerűen egyház és állam elválasztására kell gondolni, hanem sokkal inkább a köztársaság radikális vallástalanításának igényére: Franciaországban a közszféra intézményeiben vallási szimbólumok viselése tilos.

Ennek megfelelően 2004 óta Franciaországban törvény tiltja a hidzsáb viselését, 2011-ben pedig az egész arcot elfedő fátyol (a nikáb) viselését is betiltották. Azt gondolhatnánk, hogy a ’89 óta eltelt bő negyed évszázad elegendő kellett volna legyen arra, hogy ezeket a vitás kérdéseket a francia társadalomban megnyugtatóan rendezzék, de éppen ellenkező a helyzet. Idén tavasszal megtiltották egy kendőt viselő muszlim nőnek, hogy gyerekével belépjen egy ideiglenesen kialakított, felfújható játékokkal üzemelő vidámparkba. A szervezők arra hivatkoztak, hogy a szabályzat értelmében a parkból „a kutyák, az alkoholos italok és a vallási szimbólumok” ki vannak tiltva.

A francia sajtó ugyan nem verte nagydobra az ügyet, de májusban a New York Times kétszer is cikkezett róla. Ezzel szemben például Britanniában lehetővé teszik a szikh férfiak számára, hogy építkezésen dolgozva, motorbiciklin vagy rendőrként is a hagyományos turbánt viseljék, noha ez ellentmond a munkavédelmi szabályzatnak, a közlekedési rendszabályoknak, illetve a szolgálati rendszabályzatnak. (Magam is láttam egyébként londoni építőtelepeken turbános férfiakat dolgozni.)

Ezek viszonylag egyszerű kérdések – vagy elvben azok kellene legyenek –, amennyiben ti. csupán az öltözködési szokásokat érintik. Nehezebb a helyzet ott, ahol az egyes, a bevándorlók által követett előírások közélelmezési vagy egyenesen közegészségügyi normákat érintenek. 2014 elején például Dániában betiltották az állatoknak zsidó és muszlim előírások szerinti, rituális levágását. Az indoklás részint az volt, hogy ezek ellentmondanak a vonatkozó EU-s normatíváknak (az állatokat el kell kábítani, mielőtt levágnánk őket), részint viszont az, hogy – miként a mezőgazdasági miniszter, Dan Jørgensen nyilatkozta – „az állati jogok elsőbbséget élveznek a vallással szemben”.

Őrtorony Röszkénél (fotó: MTI)

A rendelkezés éles vitát váltott ki Dániában, különösen azután, hogy utóbb a koppenhágai állatkert igazgatósága az egyik „fölösleges” zsiráfkölyköt gyerekek szeme láttára élve, oroszlánokkal felfalatta.

Régebbi példa, de talán ugyanide tartozik a Britanniában élő hindu közösség arra irányuló követelése, hogy halottaikat hagyományos temetésben részesíthessék: ez azt jelentené, hogy a holttesteket halotti máglyákon égetnék el és a hamvakat a folyóba (ebben a konkrét esetben a Temzébe) szórnák, ritkább esetben pedig egyenesen azt, hogy a halottakat hamvasztás nélkül dobják a folyóba. Végül ez utóbbi kérelemnek is helyet adtak a brit hatóságok, azzal a megszorítással, hogy a holttesteket a Temze torkolatától minimum húsz mérföldre, a nyílt tengeren kell elsüllyeszteni. Azóta ún. taxi-boat-ok állnak a gyászoló rokonság rendelkezésére.

A közegészségügyi normákkal ellentétes szokásokra talán a legfontosabb példa az ún. „női körülmetélés” gyakorlata, azaz a külső női genitáliák részleges vagy teljes, sebészi úton történő eltávolítása. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) álláspontja szerint ez a beavatkozás közvetlen következményeit tekintve jelentős vérveszteséggel jár és a bakteriális fertőzések kockázatát hordozza, hosszabb távon pedig terméketlenséget okozhat, továbbá komplikációkat a gyerekszülés idején. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos formáiban a nőket egy életre megfosztja a szexuális élvezet hagyományos formáitól. Az UNICEF adatai szerint világszerte ezidáig 130 millió nőn végzeték el ezt a beavatkozást, zömmel a Közel-Kelet és Közép-, valamint Észak-Afrika országaiban. (Nigériában éppen az idén májusban tiltották be – ez volt a leköszönő elnök, Goodluck Jonathan által jóváhagyott egyik utolsó törvény.)

A gyakorlat muszlim többségű és nem muszlim többségű országokban is létezik, s bár nehéz az iszlám vallás valamilyen előírására visszavezetni (csupán az egyik hadíth utal rá futólag és meglehetősen homályosan), nem hivatalos információk szerint meglehetősen népszerű a Franciaországba betelepülő muszlimok körében. Hivatalos információkhoz viszont annál is nehezebb jutni, mert Franciaországban – és minden más európai országban – törvény tiltja. Éppen ezért a beavatkozást rendszerint a származási országokban, családi körben végzik el a lányokon, többnyire a nyári szünidő idején, késsel vagy üvegdarabbal, ami a maga során további higiéniai problémákat vet fel.

Mindemellett persze az ilyen beavatkozások híveinek megvannak a maguk érvei a hagyomány fenntartása mellett, s nem mindig egyszerű ezekkel vitába szállni, különösen olyankor, ha egy felnőtt nő önként veti alá magát a beavatkozásnak.

A fenti példák ellenére én úgy látom, hogy a legnehezebb mégsem annyira a bevándorlók társadalmi integrációjának, hanem inkább a politikai integrációjának a kérdése.

Merkel asszony az utóbbi időben többször nyilatkozta, hogy integrálnunk kell őket és integrálni fogjuk őket. Kétségkívül bátor ez a kiállás, és nem kétséges számomra az sem, hogy a német társadalom tiszteletreméltó erőfeszítéseket fog tenni ennek érdekében. Másfelől viszont a Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung egyik, 2013-as felmérése szerint az Európában élő muszlimok többsége számára a vallásos előírásoknak nagyobb a jelentősége, mint a világi törvénynek, és háromnegyedük elutasítja a vallásos pluralizmus eszméjét magán az iszlám valláson belül.

Angela Merkel egy menekülttel szelfizik (fotó: Reuters)

Kérdés tehát, hogy miként fogja Németország (vagy bármelyik más európai ország) politikai értelemben integrálni olyan emberek tömegeit, akiknek a szemében a világi törvény a vallási előírásoknál csekélyebb jelentőséggel bír. Hiszen mi Európában megszoktuk, hogy a törvényt a közakarat, nem pedig valamilyen vallási előírás igazolja: a törvényt azok beleegyezése legitimálja, akiknek kötelességük engedelmeskedni neki.

Egy ideje hallani, hogy a multikulturalizmus gyakorlatilag halott. Mi ölte meg?

Akkor hadd pontosítsunk: a multikulturalizmus nem lehet halott, amennyiben a multikulturalizmus (mint minden más izmus: például liberalizmus, szocializmus stb.) önmagában egy ideológia. Mint minden más ideológia esetében,a multikulturalizmus esetében is létezik egy központi jelentőségű politikai követelés, ami a multikulturalizmus esetében az „elismerésre” vonatkozik. Vagyis a társadalmainkban élő kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok (legyenek azok bevándorlók vagy egyéb csoportok) identitásának az elismerése, értve ez alatt ennek az identitásnak a jogi megerősítését és a politikai elismerését.

Vagyis ha a multikulturalizmus halott, akkor az alapvetően két dolgot jelenthet: vagy eltűnt társadalmainkból ez a követelés, mert az ilyen vagy olyan kisebbségek nem követelik többé ezt az elismerést, vagy pedig maradéktalanul megvalósult minden hátrányos helyzetű csoport társadalmi, jogi és politikai integrációja. Szerintem sem egyik, sem másik eset nem áll fenn.

Amikor Merkel asszony bejelentette, hogy a multikulturalizmus halott, akkor arra gondolhatott (bár hogy pontosan mire gondolt, azt nyilván csak ő maga tudná megmondani), hogy a bevándorlók (elsősorban a törökök) integrációjának az a modellje, amivel Németország gyakorlatilag a múlt század ’60-as évei óta kísérletezik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Merkel után egyébként sietett ugyanezt bejelenteni a francia államfő, François Holland, és a brit kormányfő, David Cameron is. Ez azért fontos, mert az említett országokban az integrációnak nagyon különböző modelljei működtek, amint az talán a fenti példákból is kiviláglott. Nincs értelme itt részletesebben belemenni a különbségekbe, annál is inkább, mert éppen az érintett országok vezetői nyilatkoztak arról, hogy ezek a modellek nem bizonyultak hatékonyaknak.

Ilyen értelemben Merkel valóban nehéz helyzetben van ma: ha az az álláspontja, hogy a bevándorlókat integrálni kell, akkor a németeknek ki kell gondolniuk az integrációnak egy, az eddigitől eltérő, hatékonyabb modelljét. De azt, hogy ez működőképes lesz-e vagy sem, újabb évtizedek után tudjuk majd csak megmondani.

(fotó: MTI)

Tény, hogy a demokrácia és az emberi jogok nem mindenhol számítanak a politikai kultúra részének, akkor sem, ha a Nyugat megpróbálja meghonosítani ezeket a határain túl is. Hogyan nézhet szembe az univerzalista Nyugat éppen azzal, hogy a tapasztalat szerint az univerzalizmus útja járhatatlan? Létezhet-e nyugati, európai gondolkodás az univerzalizmus igénye nélkül? Konkrét példával: létezhet-e nem egyetemes, hanem nyugati vagy európai emberi jogok nyilatkozata?

Kétségtelen, hogy az európai civilizációnak mindig is voltak olyan elemei, amelyek az egyetemesség igényét, vagy legalábbis annak a szellemiségét hordozták. Ilyen volt a a filozófia, a matematika vagy a katolicizmus – amint azt egyébként az utóbbinak a neve is mutatja. Másfelől viszont azt is tény, hogy az európai emberek politikai gondolkodása meglehetősen későn, bő kétszáz évvel ezelőtt lépett az egyetemességnek erre az útjára. Mégpedig egészen pontosan a francia forradalommal, s annak híres kiáltványával, az Ember és polgár jogainak nyilatkozatával. Ez radikális fordulatot hozott abban a módban, ahogyan az emberek Európában a szabadságról gondolkodtak. Ezt követően ugyanis egyre inkább terjedt az a felfogás, miszerint a szabadság nem egy adott, fennálló politikai rendszer velejárója, hanem az Ember (minden ember) sajátja, aki azt elidegeníthetetlen módon, születésénél fogva birtokolja.

De éppen az a tény, hogy ez – történelmi léptékkel mérve – egy viszonylag kései fejlemény volt, mutatja a leginkább, hogy se nem szükségszerű, se nem természetes az, hogy a szabadságról így, vagyis univerzalista módon gondolkodjunk. Mint ahogyan, tegyük hozzá, a francia forradalom kortársai számára, különösképpen a forradalom ellenzői számára nem is tűnt különösebben logikusnak ez a fajta gondolkodásmód.

Így például Edmund Burke, a modern konzervativizmus szellemi atyja 1790-ben azt vetette az emberi és polgári jogok megalkotóinak szemére, hogy ő, bár ismeri az angolok jogait, mit sem tud az Ember jogairól. Burke-öt emiatt utóbb többször is hírbe hozták a nácizmussal, ami – azon túl, hogy eszmetörténeti képtelenség – alapvetően téves. Burke ugyanis csupán azt állította, hogy a jogok, ha egy adott politikai közösség nem kezeskedik értük, nem egyebek, mint papírra vetett szavak.

Különös módon Burke-nek ezeket az eredeti ideáit a XX. században az a Hannah Arendt karolta fel, aki semmiféle értelemben nem volt konzervatív, s még véletlenül sem hozható hírbe a nácizmussal. Éppen ellenkezőleg: zsidóként a második világháború idején menekülnie kellett Németországból, Franciaországban pedig internálótáborba került. Ennek ellenére azt írja, hogy a francia forradalom óta eltelt századok „kései, keserű és gunyoros igazolásul szolgálnak Burke híres érveinek, amelyekkel a francia forradalom kiáltványát, az emberi jogok nyilatkozatát cáfolta”.

Arendt elemi, emberi tapasztalata az volt, hogy ott, ahol az embereket megfosztják az állampolgárságuktól (ez történt vele is), ott egycsapásra elveszítik minden állítólagos emberi jogukat. Következésképpen, mondta ő, léteznie kell egy olyan jognak, ami megelőzi az összes emberi jogunkat, de amiről a nagy emberjogi nyilatkozatok nem tesznek semmiféle említést: a jog ahhoz, hogy jogaink legyenek, hogy az embert elfogadják, mint egy szervezett politikai közösség tagját. Ennek a jognak viszont, mondta Arendt, nem lehet jó filozófiai megalapozást adni, és nem is gondolható el univerzálisként. Azt, hogy valakit befogad-e az adott közösség vagy sem, azt mindig maga a közösség dönti el, annak alapján, hogy az illető mit tesz, mond, vagy gondol. Ez politikai (partikuláris), nem pedig filozófiai (univerzális) megoldás, de Arendt azt gondolta, hogy sajnos ennél nincs jobb.

(fotó: a román kormány bevándorlási stratégiája)

Hozzá kell még tenni, hogy Arendt feltűnő ellenszenvvel viseltetett a nemzetállamok európai rendszerével, s általában a nemzetállami logikával szemben. Így tehát nála a befogadás aktusának leírásánál sem volt meghatározó az, hogy valaki éppen milyen nemzet tagja. A második világháború idején, mondja, embereket fosztottak meg állampolgárságuktól csak azért, mert zsidók voltak, vagyis születésük miatt. De ha felháborító valakit kizárni az állampolgárok köréből, mert történetesen zsidónak született, legalább ennyire visszatetsző valakit csak azért befogadni, mert történetesen zsidónak született. Nem is telepedett meg maga sem Izraelben (noha megtehette volna), hanem inkább az Egyesült Államokba vándorolt, mert számára a befogadás aktusát – ismétlem – nem az egyes ember származása döntötte el, hanem az, hogy az illető mit tesz, mond vagy gondol.

Summa summarum: Arendt álláspontja az volt, szemben a francia forradalmárokkal s az európai politikai gondolkodásnak az ő szellemiségüket megöröklő hagyományaival, hogy nem születünk egyenlőknek, és még kevésbé születünk szabadoknak. A szabadság egy politikai rendszer velejárója, következésképpen szabadokká akkor válunk, ha befogad bennünket egy szabad emberekből álló politikai közösség.

Egyenlőkké pedig akkor válunk, ha a közösség tagjaiban él az akarat, hogy kölcsönösen egyenlő jogokat biztosítsanak egymásnak. Ha ez az akarat eltűnik, az egyenlőség is megszűnik létezni. Mindez egyébként egybevág a politikai közösség egyik legklasszikusabb definíciójával, hiszen már Cicerónál is azt olvassuk, hogy „a nép (...) csak azzal a feltétellel létezik, hogy a jogok kölcsönös elismerése tartja össze”.

Ha tehát az volt a kérdés, hogy létezhet-e európai politikai gondolkodás az univerzalizmus igénye nélkül, akkor a válasz természetesen igen: létezhet, mert létezett. Még a XX. században is. Éppen az imént mondtam egy példát erre. Ráadásul nem is akármilyent, hiszen Arendt egyike volt a XX. század legnagyobb politikai gondolkodóinak, bármennyire is zavaró legyen ma számunkra az intellektuális hagyatéka.

Ami a kérdésben említett példát illeti: az európai emberi jogok nyilatkozata pont olyan kétértelmű, mint az ember és polgár jogainak eredeti nyilatkozata. Magyarán: el kell tudnunk dönteni, hogy polgári (európai) vagy pedig emberi jogokról van szó, mert miként azt már Burke észrevette, „az emberek nem élvezhetik egyszerre a polgári és nem polgári állapotok jogait”. (Mondom ezt annak tudatában, hogy létezik Az Emberi Jogok Európai Egyezménye.) Az európai jogok szintagmája akkor nyerhet értelmet, ha Európa polgárai valóságos politikai közösséget alkotnak majd, és kölcsönösen szavatolják ezeket a jogokat.

A bevándorlás kapcsán kialakult két gondolkodási irány egyaránt Európa végével riogat: az egyik szerint mindenáron meg kell őrizni mindazt, ami jelenleg Európát jelenti, különben nem lesz többé Európa, a másik pedig amellett áll ki, hogy minden körülmények között alkalmazni kell az európai elveket, különben megtagadjuk mindazt, ami Európa. Van-e valamilyen középút, hogy Európa identitásában, értékeiben is megmaradjon Európának, de biztonságát is képes legyen megőrizni?

Sajnos nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy Európa képes lesz-e megőrizni a biztonságát, és szerintem jelen órában senki más nem képes erre. Úgy gondolom viszont, hogy ahelyett, hogy makacsul ragaszkodnának valamiféle vélt európai értékekhez és elvekhez, az egyes európai országoknak inkább párbeszédbe kellene elegyedniük a bevándorló közösségeikkel. Azt remélni, hogy a jelenlegi bevándorlási hullám hamarosan elapad, s hogy a menekülteket Európa – vagy legalábbis az EU – határain kívül tudjuk tartani, nagyobbrészt illúzió. Azt remélni másfelől, amit Merkel asszony is láthatóan remél, hogy a bevándorlók maradéktalanul elfogadják majd Németország alapvető értékeit s a német emberek életformáját, valószínűleg megint csak illúzió. Ebben a helyzetben pedig nem látok más politikai alternatívát, mint a párbeszéd útját, noha ez az alternatíva sem kecsegtet túl sok reménnyel.

Tüntető menekültek (fotó: MTI)

Ennek egyik (de nem az egyetlen) oka, hogy ezek a viták – ellentétben a filozófiai vitákkal – nem a légüres gondolati térben zajlanak, hanem konkrét társadalmakban, amelyek megszilárdult politikai hagyományokkal és intézményi struktúrákkal rendelkeznek. Franciaországban például a kendő-vitában nem lehetett, és ma sem lehet megkerülni a laicitás jellegzetesen francia elvét, noha ez a kompromisszumos megoldást eleve lehetetlenné tette és teszi. Hasonló példákat lehetne sorolni más európai országokból is.

Ez számomra azt mutatja meg, amit egyébként enélkül is tudtam: hogy ezek a viták, mint általában a viták, csak akkor lehetnek értelmesek, ha mindkét fél hajlandó engedni az álláspontjából. Nyilvánvaló, hogy léteznek az európai demokráciákban is olyan alapvető értékek, amelyek fölött ezek az államok nem alkudozhatnak, gondolok itt főleg azokra, melyekből az egyes európai demokratikus rendszerek a legitimitásukat nyerik. De az is teljesen nyilvánvaló számomra, hogy nem minden demokratikus érték ilyen természetű, hogy tehát némelyikük természetesen vitatható és vita tárgyává tehető. Mint ahogyan abban is többé-kevésbé biztos vagyok, hogy éppen azok a demokratikus értékek a leginkább vitathatóak (ilyen például az emberi jogok eszméje), amelyekről ezt a legkevésbé lennénk hajlamosak feltételezni, azaz amelyekről azt gondoljuk, hogy elválaszthatatlanul összefonódnak a demokráciáinkkal.

Egyáltalán beszélhetünk-e olyan egységes civilizációs-kulturális-politikai entitásról, hogy Európa?

Ez borzalmasan nehéz kérdés. Bármennyire is szeretnék, sajnos nem tudok hasonló rövidséggel válaszolni rá. Általában ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy az európai civilizáció keresztény, vagy legalábbis keresztény eredetű. De ha ez igaz, akkor is csupán egy fél lábon álló igazság.

Az európai civilizáció legalább olyan mértékben örököse az antik görög és római civilizációknak, mint a zsidó-keresztény tradíciónak. Nekem azonban mindig az volt a bajom ezzel az állítással, hogy meglehetősen semmitmondónak találtam, főként akkor, ha ezt a mai európai ember politikai kultúrájára próbáltam lefordítani. Mondhatjuk persze, hogy a demokrácia görög találmány, de közben tudatában kell lennünk annak, hogy a mi demokráciáink ma már csupán a nevükben hasonlítanak az antikvitás demokráciáira (és itt csak sokadik, bár persze nem lényegtelen szempont, hogy ezek rabszolgatartó demokráciák voltak).

Ugyanígy, kérdés számomra, hogy egészen pontosan mi lehet a kereszténységnek és a keresztény tanításnak a relevanciája a mai európai ember politikai létezésére nézvést. És itt nem csak arra gondolok, hogy Európa társadalmai egyre inkább szekularizálódnak, s ezzel párhuzamosan egyre csökken az egyházak közvetlen vagy közvetett befolyása a politikai életre. Hanem arra is gondolok, hogy egyáltalán mi lehet a politikai relevanciája egy olyan vallásnak, amely eredetileg egyszerre volt apokaliptikus és – következésképpen – apolitikus. Jézus, ellentétben például Mohameddel, nem alapított birodalmat, és nem is látta el a híveit a mindennapokra szóló útmutatásokkal. Ehelyett viszont nyíltan hangoztatta, hogy az ő országa nem evilágból való.

(fotó: Reuters)

Szóval én azt gondolom, hogy ahelyett, hogy az olyan általánosságokkal ütnénk agyon a kérdést, mint a keresztény Európa eszméje, inkább az európai társadalomfejlődést lenne érdemes szorosabban is nyomon követni, és azonosítani azokat a politikai elveket, eszméket vagy intézményeket, amelyek ennek a sajátos történelmi evolúciónak az eredményei – következésképpen bízvást nevezhetők európaiaknak, vagy legalábbis európai eredetűeknek. Én azt gondolom, hogy az európai történelem, részint görög és keresztény hatásra, részint viszont egyszerűen csak sajátos fejlemények eredményeként kimunkált néhány olyan elvet vagy eszmét, amelyek fellelhetők szinte minden európai állam demokratikus gyakorlatában. Olyan elvek ezek, amelyekből az egyes államok a maguk demokratikus legitimitását nyerik, következésképpen beszélhetünk – ha nagyon tág keretek között is – egy egységes európai politikai kultúráról.

Az egyik ilyen elv nyilván a tolerancia elve, ami azonban se nem keresztény, se nem görög, hanem egyszerűen az európai vallásháborúk produktuma. Vagy egy másik elv lehetne, amit Giovanni Sartori a demokráciáról szóló, méltán híres könyvében egyenesen úgy említ, mint minden demokratikus állam végső legitimációs elvét: a szabad és nyilvános vita lehetősége. A demokrácia megkülönböztető jegye, s egyben legitimitásának forrása, állítja Sartori, hogy minden szabadon vitatható benne, s hogy ebben a szabad vitában elvben bárki megszólalhat. (Hadd tegyem hozzá, itt most a Charlie Hebdo elleni merényletre is gondolva, hogy a szabad vita elve a vallásos meggyőződésekre is kiterjed egy demokratikus államban. Ezt csak azért említem, mert úgy tűnik, manapság hovatovább hajlamosak vagyunk megfeledkezni a vallási türelem eszméjének eredeti értelméről.

Arról tudniillik, hogy a tolerancia eredetileg korántsem kötelezett bennünket mások hiteinek kritikátlan elfogadására és helyeslésére. Amire kötelezett, az csupán mások lelkiismereti szabadságának a tiszteletben tartása volt, és a két dolog messze nem ugyanaz.)

Épp a menekültválság mutatta meg, hogy Európa egysége – már ha Európán az EU-t értjük – milyen törékeny alapokon nyugszik. Világossá váltak a törésvonalak az EU nyugati és keleti tagjai között. Van-e esélye a túlélésre (vagy horribile dictu a megerősödésre) az európai projektnek, vagy lassan megbarátkozhatunk a Unió összeomlásának gondolatával?

Ha Európa egysége nem is, az EU egysége valóban törékeny alapokon nyugszik, s ez eddig minden nagyobb válsághelyzetben ugyanúgy megmutatkozott.

Valamikor, ha nem tévedek 2004-ben összeültek Alain Finkielkraut rádióstúdiójában a francia politikai filozófia doyenjei, Pierre Manent és Marcel Gauchet, hogy a bevándorlókról, a multikulturalizmusról, Európáról és általában az európai politikáról beszélgessenek. Pierre Manent adott ponton azt a retorikainak szánt kérdést tette fel a többieknek, hogy vajon mi történt volna, ha a szeptember 11. támadások valamelyik EU tagállam területén következtek volna be. Véleménye szerint ugyanis semmi. Szerinte az EU sem a kellő közös politikai akarattal, sem pedig a megfelelő hadászati eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy egy ilyen támadásra érdemben bármit is válaszolni tudjon.

(fotó: MTI)

Magam is úgy gondolom, egyébként nem függetlenül Manent egyebütt kifejtett gondolataitól, hogy az EU gyengesége többek között éppen abban rejlik, hogy intézményesülése során nem öltötte fel az államiság egyértelműbb jellemzőit: sem egységes külpolitikája, sem hadserege nincs. A jelenlegi menekültválság pedig azt is megmutatta, hogy még a határait sem képes hatékonyan védeni, ami pedig Machiavelli óta az állami szuverenitás legelső és legbiztosabb ismérve.

Ez a helyzet többféle okra vezethető vissza. Egyfelől arra, hogy az EU politikai intézményesülését mindvégig meghatározta az unionisták és a föderalisták állandó párharca, így az Unió intézményesülése hol a szorosabb integráció (és ennek megfelelően a föderális államszerkezet), hol a pedig a lazább integráció (és valamiféle, a tagállamok szuverenitását jelentősen nem csorbító konföderális szerkezet) irányába mozdult el. Az eredmény az a felemás politikai struktúra lett, aminek az EU-t ma ismerjük.

A másik ok az ún. „funkcionalista teória” dominanciája volt mindvégig az integráció folyamán. Eszerint egyszer meg kell teremteni először a gazdasági, s ha lehet, fokozatosan a monetáris unió feltételeit, s ezek mintegy automatikusan maguk után vonják majd Európa szorosabb politikai integrációját. Erről a teóriáról véleményem szerint ma már bátran kijelenthetjük, hogy hamisnak bizonyult: Európa gazdaságilag egységes, egy része pedig már monetárisan is az: a politikai egységesülés terén azonban mindezek ellenére nem sokat lépett előre.

Ez mindenekelőtt arra kellene emlékeztessen minket, legalábbis véleményem szerint, hogy egy politikai entitás mindig csupán politikailag határozhatja meg magát: nem pedig gazdaságilag vagy monetárisan.

Ha az európai integráció mai projektjét nézzük, akkor azt látjuk, hogy Európa továbbra sem akarja politikailag meghatározni magát.

Inkább egy olyan civilizációs térség kíván lenni, ami mindenki számára szabadságot és a jólétet biztosít. Mindeközben láthatóan nem törekszik különösebben arra, hogy polgárait valamilyen politikai közösségbe fogja össze. Így a teljes társadalmi felszabadulás reményén túl annak az ígéretet is hordozza, hogy az egyének, talán először az európai emberiség történetében, végre megszabadulnak az önként vállalt politikai kényszereik nyűgétől – vagyis az állampolgárság nyűgeitől. Bár a politikamentes emberi együttélésnek, az emberi jogok szakadatlan érvényesítésének ez a víziója egyelőre elegendő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy még hosszú ideig népszerű maradjon, én azt gondolom, csakúgy mint Manent, hogy ez nem más, mint utópia – még ha az utópiák szelídebb fajtájából is való.

De mindezzel együtt sem temetném ma még az EU-t. Úgy gondolom viszont, hogy jelen pillanatban az EU választás, mégpedig kétségkívül egy nehéz választás előtt áll: el kell döntenie ti., hogy pusztán egy civilizációs térség kíván-e maradni, vagy pedig elindul a szorosabb politikai integráció – kétségkívül rögös – útján. Dönthet így is és úgy is, de ha nem dönt, akkor ez könnyen a végét jelentheti.

dr. Demeter M. Attila (sz. 1972) - filozófus, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem docense, a Magyar Filozófiai Intézet vezetője.