A film, amit meg kell(ett volna?) nézz a Tifszeredán!

Így az idei Tiffszereda vége felé írjunk arról is, amiről lényegében az egész történet szól. Vagyis filmekről. Mint mindig, ezúttal is voltak jó filmek a kalapban. Meg kevésbé jók. Meg rosszak is. Ezen szöveg meg sem próbál összegző munka lenni: mindössze három magyar filmre térünk ki részletesebben, amelyek, véleményünk szerint, érintőlegesen tükrözik az idei Tiffszereda felhozatalát. Természetesen aki nem látta, annak kötelező bepótolnia Bálint Arthur Poros öltöny című mesterművét például, vagy Fliegauf Benedek Csak a szél című dolgozatát, de a két filmtörténeti klasszikus: a Csend és kiáltás (Jancsó Miklós) és a Hetedik pecsét (Fábri Zoltán) is kihagyhatatlan alkotások. Román vonalon pedig ott van Tudor Jurgiu Japán kutya, Cristina Iacob Selfie című filmje és így tovább.

No de lássuk a kiválasztott három filmet. Az első Bodzsár Márk dolgozata, az

Isteni műszak.

A vetítés után elvártam volna, hogy a film alkotóit nyilvánosan kivégzik a Szabadság téren, majd felnégyelik és... Oké, természetesen bőven elég az is, ha zárt osztályra kerül mind, ki cinkosa a filmnek, vagy esetleg a filmbörtönben letölti megérdemelt életfogytiglanját. Nem illik így kezdeni egy filmértékelőt, a probléma csak az, hogy nem tudunk egy, akár kicsit is releváns érvet találni a film mellett. Ha valaki azt gondolja (bár filmet nem igazán látott, legalábbis soha nem járt utána, mitől is működik a mozgókép): attól válik tarantinós rendezővé, hogy megpróbál (hangsúlyozom, megpróbál) durvulni, és ezzel akarja eladni stílustalanságát, ihlettelenségét és totális alkalmatlanságát, akkor az az ember ma Magyarországon... nem téved egy szikrányit sem. Sajnos. A film "hősei" antiszociális mentősök, velejéig ostoba karakterek, gyilkosok, akik például azzal szórakoznak, hogy egy beteg nőért lejárnak egy alagsorba, majd rendre kiütik ököllel, míg egyikük, egy enerváltabb retardált egy szamurájkarddal keresztülszúrja, majd ebbe a kardba az egyik főhős is beledől, míg temetik a nőt. Tarantinóból csak a lefőzött zacc van újrahasznosítva, és újfent főszerepben a kretén, degenerált, torz magyar karakter. Hogy miért fontos megnézni? Mert ez a film nyilvános bűncselekmény, ami várja méltó büntetését.

A következő kiválasztott Szász János

A nagy füzet

című filmje. Szász János profi filmrendező, gyönyörű képeket varázsol a vászonra, a látvány ellen kifogása nem lehet senkinek. A történet szerint két ikertestvért édesanyjuk a háborús időszak brutalitása elől a húsz éve elfelejtett nagymamánál kénytelen lepakolni. A nagymama (Molnár Piroska zseniális alakításában) viszont nem véletlenül a boszorka a faluban, a gyerekekkel kegyetlenül bánik, éhezteti, olykor nem engedi be őket a lakásba, mint a mesék gonosz mostohája, vagy egy örömtelen Kurázsi mama. Az ikrek ebben a miliőben egyre fékezhetetlenebbül elfajzanak. Mint jeleztük, érdemes megnézni, mert igazán igényes alkotás, mindössze annyi róható fel neki, hogy nem tartalmas. A jó film, ha szabad így fogalmazni, egy rafináltan megszerkesztett álom, egy jó szerető, aki nyomot hagy bennünk. A nagy füzet inkább egy jól sikerült egyéjszakás kaland. A filmben nincsen feloldozás, személyesség, tartalmi, lényegi fejlődés, jó, a végét leszámítva, mondjuk, de a végére majdnem minden szereplő meghal, és minden eleve rossz, ami csak még jobban elromlik. A film ideje is távoli, világháborús, ezért is állítható, hogy Szász Jánosnak nem sikerült kiépítenie a jó viszonyt témájával, alapvetően távolságot tart, és nem találja meg a direkcióját, így aztán a katarzis is elmarad.

És eljutottunk a tényleg kihagyhatatlanig, Pálfi György

Final cut - Hölgyeim és uraim

című mestermunkájáig, amit ma semmiképp ne hagyj ki. Túlzás nélkül ez az abszolút film, egyszeri és... megismételhető, de minek. Pálfi több, mint háromszáz filmből vágott össze egy történetet, ami a létező legnagyobb filmsablont is tartalmazza, és mégis működik, de nagyon. Gigantikus sztárparádé az egész, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy mennyi gyönyörű ember került már a filmvászonra. Nem kell ismerni gyakorlatilag egy filmet sem (bár a legnépszerűbb filmek mustrája ez), mégis exponál, hiszen Pálfi bebizonyítja, a tehetségével gond egy szál se, tudna, illetve tud filmet csinálni, és simán összehozza Sylvester Stalonne-t James Deannel. Tipikus kelet-európai álom egyébként: ha ennyire esélytelen minden, akkor azonnal a legnagyobb fába vágjuk a fejszét kárpótlásul, hátha bejön. És Pálfi kivágja a fát. Hiába összgiccs az alkotás, hiába hogy a posztmodernista internetes videó-újraértelmezésekre emlékeztet, ez továbbra is szerzői mű, és igen, erőfitogtatás. Ezt csak a Pálfi György nevű filmszexista tudja csak összehozni. Pont.

További jó filmnézést, Tiffszereda!