Unorthodox kísérlet a szatmári haszidok zárt világának a megértésére – Feljegyzések egy sorozat margójára

Meglehet, hogy ma már többen tudják New Yorkban, hogy kik azok az ultraortodox szatmári haszidok, mint Szatmáron – az egyik legzárkózottabb zsidó vallási közösség tagjai 76 évvel ezelőtt tűntek el a történelmi Magyarországhoz tartozó Szatmár és Máramaros vidékéről. Sokminden, amit hátra hagytak, enyészetté vált (a Nagypiac felé vezető szűk utcában található ortodox zsinagóga tizenakárhány éve szó szerint összedőlt), mindaz, amit a jelenlétük az itteni társadalomban jelentett, ma már a bevándorlók tömegétől ezeregyarcú amerikai metropoliszban mutatkozik meg. Lehetetlen felbecsülni, hogy mi lett volna ha a történelem másképpen alakul, mennyivel gazdagabb és sokszínűbb lenne a vidék, ha nem hurcolják el őket, vagy nem kényszerülnek szülőföldjük elhagyására. Az viszont eléggé valószínű, hogy annyit változott azóta a Szamos-parti város, hogy a szatmári haszidok aligha találnák meg benne a helyüket, alapítójuk, Teitelbaum Joél (1887-1979) rabbi pedig már rá sem ismerne.

Szatmári születésű lévén fokozott érdeklődéssel fogadtam a Netflixen március végén megjelent Unorthodox című minisorozatot, mely a szatmári haszidok New York-i zárt közösségéből kiszabaduló Deborah Feldman önéletrajzi kötete alapján készült. Hitelességét nehéz megkérdőjelezni tekintettel arra, hogy a rendkívül konzervatív, a Tórát szó szerint értelmező vallási fanatikusok köréből csak kevesen mernek vagy akarnak kilépni, így hitükre, a modern életvitel határozott elutasításában rejlő motivációikra egy netfilexes sorozat révén csak közvetve láthatunk rá. Szóval ne legyenek illúzióink arról, hogy megérthetjük, hogyan működik egy ennyire zárt közösség.

Ez még nem jelenti azt, hogy a négy részes minisorozat ne igyekezne reális képet adni erről az elszigetelt világról (bár eleve már az is kérdőjeles, hogy mit jelent ebben az esetben az, hogy reális). Különösen izgalmas, ahogyan szembeállítja a New Yorkban önálló negyedet alkotó szatmári haszidok izolált közösségét Európa egyik legnagyobb szabad szellemiségű városával, Berlinnel. Kettős érzést kelt a nézőben a párhuzam. Egyrészt a nyugati ember „kategorikus imperatívusza” szerint mindenkit megillet az a jog, hogy megválassza, miben hisz, és ennek nincsenek feltételei. Éppen emiatt is nehéz megemészteni a vallási fanatizmus ilyen magas szintjét, és főleg a nőket ért igazságtalanságokat.

Elfogadás, vagy legalábbis a megértésre való törekvés, felháborodottság és düh egyszerre merül fel bennünk, miközben azt nézzük, hogy a 19 éves főhősnő, Esty miként lép ki az őt kizárólag gyerekszülésre alkalmasnak tartó közösségből és menekül Berlinbe, ahol megtapasztalja a szabadságjogok legmagasabb szintű megnyilvánulását . Egy olyan pezsgő városba csöppen, ahol ma már ciki a holokausztról beszélni, a más-más országokból származó, de egyformán cinikus fiatalok társasága lesajnálóan beszél a holokauszt-emlékműnél szelfiző turistákról. „Túlságosan lefoglal a jelenünk védelme, hogy a múlton rágódjunk” – mondja az izraeli származású berlini fiatal. Mindeközben főszereplőnk azt a tudatot „hozta” otthonról, hogy a zsidóirtás okozta fájdalom, egy olyan dolog, amit minden egyes nap magában hordoznak a túlélők leszármazottai. Emlékezni, kegyeletet leróni viszont nem csak rezdületlen vigyázzállásban lehet.

A szatmári haszidok a holokausztot is másként látják, mint a világ, beleértve a többi izraelita közösséget is: Isten büntetéseként értelmezik a zsidók elvilágiasodásáért. Bár az első szatmári rebbe, a már említett Teitelbaum egy cionista mentési kísérletnek köszönhette, hogy 1944-ben az úgynevezett Kasztner-vonaton elhagyhatta az akkori Magyarországot, a cionizmus egyik legnagyobb hatású ellenzője volt. Ennek megfelelően nem fogadta el a szekuláris alapokon nyugvó Izraelt, sőt, a zsidóság ellenségének tekintette.

Teitelbaum (a kép közepén) követői körében

A Máramarosszigeten született, de Szatmáron, Nagykárolyban és a ma már Ukrajnához tartozó Orsivában tevékenykedő rabbi a zsidó vallásjog legapróbb részleteihez is szigorúan ragaszkodott, így az általa alapított közösség is tartja magát a hagyományokhoz.

A szatmári haszidok többsége ma is magyarnak vallja magát, bár otthon a jiddist beszélik. Zárójelben jegyezzük meg azt az érdekességet, hogy pár évvel ezelőtt, amikor a New Yorktól 80 kilométerre található 25 ezres városuk önállósodott, új magyar város megalapításáról szóltak a sajtóbeszámolók, mivel Amerikában nincs még egy olyan település, ahol annyi magyar származású ember élne. A haszidisták egy része időnként hazajön, májusban Máramarosszigeten egy zsinagógát avattak volna fel, ha nem jön közbe a koronavírus.

A filmre visszatérve, kétség kívül az a legmegrázóbb benne, ahogyan a nők elnyomását és folyamatos megaláztatását bemutatja. A nőket nagyon fiatalon összeházasítják, semmilyen beleszólásuk nem lehet abba, hogy ki legyen a férjük. A lányokat a házasulandó fiú szülei választják ki. A legfontosabb mérce, hogy az ara minél több gyermek kihordására legyen képes. Az évszázados hagyományokat követve a nők a házasság után leborotválják a hajukat, amit kendővel vagy parókával fednek el. Semmi más dolguk nincs, mint gyermeket szülni, fenntartani a kóser háztartást, és kiszolgálni a férfit.

A tanulás, művelődés elsősorban a férfiak kiváltsága, így főhősünk az ágy alatt rejtegeti a papírból hajtogatott „zongorát”, melyen gyakorolni szokott. Talán ez a történet egyik legszebb szimbóluma, mely egyszersmind jól illusztrálja, hogy az igazi örömöktől való teljes elzárkózás mögött milyen mélyről fakadó, csillapíthatatlan vágy húzódik. A papírbillentyűk nem adnak ki hangot, a zene viszont a képzeletben is tökéletesen szólhat. Nincs az az önuralom, amely ezt elhalkítaná.

Járvány idején ez egy meglehetősen fontos tanulság volt számomra.