Jelen szöveg a Contributors oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A címben szereplő kérdés sok kelet-európai számára felkavaró lehet, akik megérték a kommunista korszakot. De nem feltétlenül a millenniális kategóriába tartozó fiatalok számára, akiknek csak absztrakt dolognak tűnik fel azoknak az időknek a tapasztalata. A történelem tankönyvekből megtudhattak ezt-azt ugyanúgy, mint a világháborúkról vagy az 1848-as forradalomról. És még kevesebbet jelent a nyugati millenniálisok számára, akiknek a tankönyveiben a kapitalizmust gyakran a hatalom és a társadalmi elnyomás egyik formájaként írják le, a rasszizmus vagy a „fehérek felsőbbrendűsége” mellett (ez a leíás a Kalifornia Állam Oktatási Minisztériuma által az etnikai tanulmányokra vonatkozó tanterv-mintában jelenik meg). Ez termékeny talaj. Az ehhez a nemzedékhez tartozó fiatalok számos nyugati országban,

40-50 százalékos arányban kedvezően tekintenek a szocializmusra

és ezt a lehetőséget sikeresen használja ki Bernie Sanders (aki novembertől akár az Egyesült Államok új elnöke is lehet) és az amerikai szocialista demokraták, vagy a nagy-britanniai Munkáspárt feletti ellenőrzést nagyrészt átvevő balos radikális szárny által képviselt új szocialista populista hullám.

Niall Ferguson brit történész 2019 májusában, egy híres konferencia keretében, amelynek Sankt Gallen svájci város a házigazdája 1970 óta, előadást tartott Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia címmel, Joseph Schumpeter 1942-ben írt azonos című könyve alapján. Ez a téma a mai körülmények között meglepően időszerűnek bizonyul. Az 1932 és 1950 között a Harvardon oktató, valamint rövid időre, 1919 és 1921 között osztrák pénzügyminiszter, az utóbbi száz év egyik legnagyobb hatású közgazdászának tartott Schumpeter találta fel az időközben híressé vált „kreatív rombolás” fogalmát a kapitalizmus fő jellemzőjének leírására. Bár személy szerint konzervatív meggyőződései voltak, Schumpeter szkeptikusnak mutatkozott a kapitalizmus túlélési esélyeit illetően. Mert – állította ő – bomlasztó, ez a jellemzője pedig jelentős terheket ró rá társadalmi és politikai téren. Meglepő módon osztotta Marx tézisét a kapitalizmus összeomlásáról és a szocializmus végső győzelméről, de teljesen más okokból, mint ő. Véleménye szerint a kapitalizmus saját maga hozza létre és gondozza lerombolása csíráit, méghozzá saját magán belül, kitűnően ért a létezését vitató intellektuális áramlatok létrehozásához és támogatásához. Ahogy azt Niall Ferguson kihangsúlyozta, Schumpeter ezzel elsősorban az akadémiai és médiatereket és újabban az üzleti életet is uraló értelmiségi elitekre utalt, bármennyire is meglepőnek tűnhetne első látásra ez utóbbi megjegyzés.

Ráadásul, hangsúlyozza még Schumpeter,

a szocializmus „ellenállhatatlan vonzerővel bír” a bürokraták és a demokratikus társadalmakban versengő politikusok számára.

A politikusoknak azért, mert nyilvánvalóan igyekeznek csábító populista ígéretekkel megszerezni a választók támogatását, még akkor is, ha azok kontraproduktívak, sőt, közép- és hosszú távon akár károsak is. Így ment csődbe Görögország, például. Ezt látjuk nálunk is, a nyugdíjak és közalkalmazottak bérének növelésére vonatkozóan nagyon nagylelkű, de gazdaságilag fenntarthatatlan kezdeményezések esetében. A bürokratikus struktúrák számára pedig azért, mert az azokat benépesítők számára óriási befolyásolási eszközöket biztosítanak a társadalomban, ahogy az állam egyre több területre terjeszti ki a szerepét. Ennek egyik tipikus példája a brüsszeli európai struktúrák rendszere, ahol több tízezer tisztviselő dolgoz ki szabályozásokat, ír elő kötelező tevékenységi normákat az üzleti világ és az EU több százmillió polgára számára. Az ilyenfajta beavatkozás maximalista kifejeződését a nagy „zöld projektek” képviselik. A radikális baloldal által Bernie Sanders és Alexandria Ocasio Cortez vezetésével javasolt amerikai „Green New Deal” és az Ursula von der Leyen által vezetett új Európai Bizottság által hirdetett „Green Deal”. Mindkettő teljesen irreális és gazdasági téren destruktív jellegű. Mintha visszamennénk az időben, a második világháború előtti időszakig, amikor erőteljes pacifista áramlatok, melyek soraiban olyan meghatározó értelmiségi személyiségeket is megjelentek, mint Bertrand Russell, egyoldalú leszerelésért küzdöttek, abból a meggyőződésből – állították ők –, hogy ennek láttán a németek, az olaszok és a japánok hasonlóképpen fognak cselekedni. Íme, most is hasonló gazdasági önmegsemmisítési kezdeményezéseket láthatunk, melyeket sokkal inkább olyan ideologikus természetű motivációk alapján hajtanak végre, mint amilyenek a „klímaváltozásokkal” kapcsolatos domináns megközelítések alapját képezik, de melyek elsősorban Kínának adnak esélyt arra, hogy a geoökonómia terén világuralomra törjön. Miközben Greta és társai és, íme, Brüsszel is arra biztat, hogy minél gyorsabban mondjunk le a fosszilis üzemanyagokon alapuló energiaforrásokról és a nukleáris energiáról, mondjunk le a húsról is és utazzunk minél kevesebbet repülővel, az évente több tucatnyi szénerőművet beindító Kína és India bejelentették, hogy újabb 320 repülőteret terveznek megépíteni 2035-ig (Kína 216-ot).

A szocializmus győzelmének gondolata a hidegháború egész időszakában népszerű maradt.

A Harvardon és más egyetemi körökben is, mondja Niall Ferguson, aki elsősorban egy másik nagyon ismert közgazdászt említ, a Nobel-díjas Paul Samuelsont, aki Shumpeter diákja volt a Harvardon. 1961-es jóslata, hogy a szovjet gazdaság a 80-as évek közepére megelőzi majd az Egyesült Államokét, amelyet a valóság megcáfolt (hiszen az a csúcspontján sem haladta meg az amerikai gazdaság 40 százalékát), mutatja, hogy számos esetben mennyire hibásak lehetnek olyan személyiségek jóslatai is, akik amúgy óriási szakmai tekintéllyel rendelkeznek. Az ilyen szempontból a Paul Samuelson nyomdokain haladók között később további híres nevek is megjelentek:Jeffrey Sachs, Paul Krugman vagy Joseph Stiglitz. Utóbbi kettő közgazdasági Nobel-díjat is kapott. Például akkor, amikor Hugo Chavez venezuelai politikáiért lelkesedtek, amelyek csődbe vitték az országot. Igaz, Samuelson jóslatainak minden esélyük megvan arra, hogy Kína esetében beteljesüljenek, melynek gazdasága méretét illetően a 2020-as évek végére valószínűleg megelőzi majd az Egyesült Államokét. Csakhogy a Peking által alkalmazott gazdasági modell nagyon eltér a Szovjetunió hajdani gyakorlatától. Olyan államkapitalizmusról van szó, melynek elég sok gyakorlata inkább a vadkapitalista időszakra emlékeztet.

A kommunizmus bukását követő első két évtized a szabad piac és a kapitalizmus végleges győzelmét tűntek igazolni.

Ám az utóbbi időben mégis radikálisan megváltoztak a dolgok. A Bernie Sanders, a nagy-britanniai munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn, a franciaországi Jean-Luc Melenchon, vagy a spanyolországi Podemost vezető, a Sanchez-kabinetben kormányfő-helyettesi tisztséget betöltő és a venezuelai Maduro-rezsimmel szimpatizáló Pablo Iglesias által képviselt radikális baloldali áramlatok népszerűsége robbanásszerűen megnőtt. Ezek képviselői többé nem átallják szocialistáknak, sőt, akár kommunistáknak is nevezni magukat, miközben a múltban gondosan kerülték ezeket a címkéket. Miközben a mérsékeltebbek egy általuk „woke capitalism”-nak nevezett valamiről beszélnek. A „woke” kifejezést egy olyan ideológia progresszista hirdetőitől vették át, melynek központjában egy – szerintük – minden más megfontolás elé helyezendő „társadalmi igazságosságért” folytatott harc áll. A „woke capitalism”-nak az Egyesült Államokban adott – eléggé ködös – meghatározás, nevezetesen az, hogy a korporációk küldetése „olyan gazdaságot elősegíteni, amely minden amerikait kiszolgál”, termékeny talajt biztosít a kisiklásoknak és a különféle radikalizált csoportosulások által hirdetett ideológiai napirendnek, melyek szinte mindent, ami a társadalomban történik, az „elnyomók” (őket alapvető módon a fehér homoszexuálisok, különösen a fehér férfiak) és szinte mindenki más, az „elnyomottak” közötti konfrontáció szemüvegén keresztül néznek. Így merülnek fel olyan követelések, hogy bojkottáljanak bizonyos termékeket vagy szolgáltatásokat, ha nem tetszenek az azokat előállító vagy biztosító korporációk vezetősége által kifejtett politikai vélemények vagy meghozott döntések. Egy Google-alkalmazottak által kezdeményezett tiltakozás például rábírta a korporációt, hogy visszalépjen egy olyan együttműködéstől, melyet Pentagonnal folytatott a mesterséges intelligenciával kapcsolatosan. Felesleges megjegyezni, hogy ez elképzelhetetlen lenne Kínában, ahol a digitális technológia területén tevékenykedő nagy korporációk hasonló ügyben segítik a pekingi kormányt. Ez meggyőző példa az egyre elterjedtebb ideológiai vakságra, mely

súlyosan gyengíti a nyugati demokráciák képességét arra, hogy a jövőben ellen tudjanak állni az autokrata rezsimek rohamának.

A RealClearPolitics megrendelésére nemrég készített egyik szociológiai felmérés feltárta, hogy az amerikaiak több mint harmada (a demokratapártiaknál viszont 64 százalék ez az arány) kedvezőtlen véleménnyel van egy kereskedelmi márkáról, ha a cég vezetőségéből valaki kifejezte Donald Trump iránti támogatását. Miközben az amerikaiaknak csak 19 százaléka viselkedik ugyanígy, ha az idei elnökválasztás egyik demokratapárti jelöltjéről van szó. Az utóbbi számok azt mutatják, hogy összességében milyen nagy mértékben uralja a közéletet a baloldal diskurzusa és magyarázza egy olyan politikus látványos felemelkedését, mint Bernie Sanders, aki masszívan ki akarja terjeszteni a kormány szerepét az energia és az egészségügy területén, be akarja vezetni a lakbérek országos ellenőrzését, jelentősen növelni akarja az adókat. És az egyik – túlságosan meg nem vitatott – javaslata szerint arra köteleznék a cégeket, hogy adják át részvényeik 20 százalékát az alkalmazottaknak. Ez az ügy önmagában véve nem feltétlenül lenne újdonság, mert ezt már több cég megteszi, de szelektív módon, teljesítménytől függően, és semmi esetre sem egy törvényi kötelezettség alapján.

Sanders folyamatosan egy „tetőtől talpig rasszista” társadalomként írja le Amerikát és azt mondja, hogy kizárólag az ENSZ-en keresztül kezel majd minden világválságot. Mely szervezet Biztonsági Tanácsát már jó ideje teljesen megbénítja a Moszkva és Peking, illetve a nyugati hatalmak közötti blokád. Jeremy Corbinhoz, a nagy-britanniai munkáspárti vezetőhöz hasonlóan Bernie Sanders is nagy szimpatizánsa a totalitárius rezsimeknek. Azzal a feltétellel, hogy Amerika-ellenesek legyenek. Az idők folyamán sikeresen teljesítették már ezt a tesztet Daniel Ortega szandinistái Nicaraguában, Fidel Castro Kubája, Irán, Hugo Chavez és Nicolas Maduro Venezuelája és nemcsak a Szovjetunió, ahol a szenátor a mézesheteit töltötte, de Putyin Oroszországa is. A Kongresszusban ellene szavazott például egy Magnitsky Act-nek nevezett törvénynek, melyet a börtönben megkínzott és ott 2009-ben meg is halt ügyvédről, Szergej Magnickijről neveztek el, mely törvény azokat az oroszországi személyeket bünteti, akik visszaélésekben és az emberi jogok súlyos megsértésében bűnösök. A Washington Post újságírója, Jennifer Rubin szerint 1985-ben, miután találkozott a politikai gyilkosságokban és erőszakos lakosság-áttelepítésekben érintett Daniel Ortegával, Sanders kijelentette, hogy a nicaraguai vezetőt azért nem látják szívesen Amerikában, mert a Reagan-adminisztráció „a médiamanipulálásban jól képzett szakembereket” használt.

Az egyik amerikai szatirikus honlap, a BabylonBee, a mi Times New Roman-unk megfelelője egy Vlagyimir Putyin „idézettel” illusztrálta ezt a tragikomikus helyzetet, aki azt mondta, hogy „ránk már nincs is szükség; még a legnagyobb ambícióink sem terjedtek odáig, hogy megpróbáljunk egy tősgyökeres kommunistát hozzásegíteni az egyik egyesült államokbeli nagy párt elnökjelöltségéhez; így aztán

nem tudom, milyen további hasznot húzhatnánk abból, ha beavatkoznánk a választásba”.

Csakhogy ez, sajnos, egyáltalán nem vicc. Bernie Sanders-szel a Fehér Házban elég sok kellemetlen meglepetésre számíthatnánk még akkor is, ha az erős amerikai intézményi gépezet valószínűleg el tudná kerülni a jelentős kisiklásokat. Bár Bret Stephens más véleményen volt a The New York Times-ban: „Sanders választási győzelme csak egy olyan hullám hatására lesz lehetséges, mint amilyen Reagant segítette 1980-ban és Obamát 2008-ban, ami azt jelenti, lesz mandátuma megvalósítani választási ígéretei jelentős részét.”

Hogyan jutottunk idáig? A Wall Street Journal egyik nemrég megjelent vezércikke által is áttekintett jelentős okok között van a szabad piac és a kapitalizmus hiteltelenítése. Mert, állítják az olyan közgazdászok, mint Thomas Piketty, ez egyenlőtlenséget generál, az ennek leküzdésére irányuló igyekezetnek pedig abszolút előnyt kellene élveznie az összes többivel szemben, mint amilyen a hatékonyság és a nyereségesség. Egy másik ok az egyetemi campusokban megnyilvánuló radikálisan progresszista (nem ritkán erőszakos) intolerancia növekedése bármilyen állásponttal szemben, mely nem illeszkedik be a „helyes” ideológiai irányvonalba. Ami miatt mára az „új megközelítéseket” az összes tudományterületen az identitárius politikának alárendelt hozzáállás itat át. Az egyenlőtlenség elleni harc, melynek méretét a „kreatív értelmezés” segítségével vagy éppenséggel a statisztikai adatok eltorzításával növelik meg, valamint a „társadalmi igazságosság” nevében folytatott identitárius háborúk együttesen jelentik azt a két fő ideológiai pillért, amelyeken a jelenlegi radikális baloldali populista mozgalmak alapulnak. Amelyeknek az egyik eszköze az a lehengerlő offenzíva, mely valójában inkább vallássá vált, mint tudománnyá: a mélyen antikapitalista jelleggel rendelkező Klímaváltozási Kultusz. Ez az egész általánossá vált igyekezet a média legnagyobb részének jelentős támogatását élvezi.

Sokan igyekeznek csillapítani ezeket a félelmeket azt mondva, hogy valójában szociáldemokrata típusú megközelítésekkel van dolgunk. Ráadásul, mondják még nekünk, nem a szovjet totalitárius szocializmusról van szó, hanem egy demokratikus jellegűről. Csakhogy nem a címke a gond.

Az ilyenfajta politikák súlyosan ártanak a gazdasági kreativitásnak és dinamizmusnak.

Amikor alkalmazták őket, még demokratikusnak megmaradt országokban is, mint például Nagy-Britannia a 60-as és 70-es években, vagy India (melynek első alkotmánya szocialista köztársaságként határozta meg az államformát), hogy Venezueláról vagy Zimbabwéről ne is beszéljünk, mind kudarcosaknak bizonyultak. Amikor drámaian megnövelik az adókat, akkor nehezen hihető, hogy nem fog jelentősen csökkenni a kockázat és áldozatok iránti vágy, miközben ezeken az elemeken alapulnak a mostani nagy amerikai korporációk többségének létrejöttéhez vezető kezdeményezések. Bernie Sanders, aki egyáltalán nem szegény, van néhány háza és dollármilliója a számláján, folyamatosan azt hangoztatja, hogy erkölcstelen dolog milliárdosnak lenni. Annak ellenére, hogy egy friss elemzés szerint tíz amerikai milliárdosból kilenc a saját erőfeszítése révén érte el ezt a státuszt, általában az új digitális technológiák területén indított vállalkozások révén, mint például Jeff Bezos, Mark Zuckerberg vagy a Google alapítói. A vagyont nem ajándékba kapták és nem is klientúrarendszer részeként, mint az orosz oligarchák. Másrészről, amikor bevezetik az államot egész gazdasági ágazatok kezelésébe, akkor ennek kevesebb hatékonyság, kevesebb dinamizmus és több korrupció lesz az eredménye.

Amiről ez a zömmel a hidegháborúval semmilyen kapcsolattal nem rendelkező korcsoportban támogatottsággal rendelkező széles radikális front megfeledkezik vagy amit figyelmen kívül hagy: már nem élünk egypólusú világban, amelyben az ilyenfajta gazdasági és társadalmi vagy biztonsági területen végrehajtott kísérleteknek vagy jelentős kisiklásoknak a következményei végső soron nem lennének katasztrofálisak, utólag kijavíthatóak lennének. Az olyan versenytársak, mint Kína vagy Oroszország készek kihasználni az összes ilyen jellegű fejleményt és a javukra eldönteni a globális szintű politikai, gazdasági és katonai szupremáciáért folytatott csatát, így egyáltalán nem biztos, hogy az okozott károkat – legalább részben – utólag vissza lehetne fordítani.

A cikk a Revista 22-ben megjelent szöveg kibővített változata.