Tudta, hogy az 1918. december 1-i egyesülési nagygyűlés vírusos fertőzési góc (is) volt? (FOTÓK)

Szokássá vált, hogy a kincses város kellős közepén, a Deák Ferenc utca sétáló részén időnként kiállításokat szerveznek, az arra szolgáló fakereteken. Ezúttal Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma a húsba vágóan aktuális tárlat gondozója, melynek címe: Divat a maszk! És természetesen Kolozsvár járványtörténetét vázolja fel az arra sétáló közönségnek. Már unjuk ismételni: egyetlen, mégpedig a megbékélés hivatalos állami nyelvén, ami a multikulturalitását állandóan és kényszeresen nagydobra verő Okos Kolozsvár részéről megint csak nagy jóemberségre vall. (Ugye, az Okos Városnak elkeresztelt Kolozsvár illetékesei annyi mindenre érzékenyek, annyi mindenre odafigyelnek, ami a 21. századi élhetőséget illeti, többek közt az ugyancsak indokolt többnyelvűséget kivéve.) Azt még értjük, hogy pandémia, részleges karantén idején az kiállítók nem vesztegették idejüket az angol nyelvű verzióra (sajnos nem nyüzsögnek a külföldi turisták, az évszakhoz mérten sem), de hogy például magyarul miért nem készültek feliratok, (nem annyira) rejtély. Annál is inkább, mert a kiállított anyag nagy része a magyar időkből származik. Bocsánat, „osztrák”.

A történelem egyik leghírhedtebb járványos betegsége az azóta kordába kerített pestis (bár a sertésváltozat gyakori vendég nálunk ma is). A fekete halál évszázadokon át baljós árnyként kísérte az emberiséget. Az első pestisjárvány 1573-ban köszöntött be Kolozsvárra. És hamarosan (mint ma a kórházak intenzív osztályai) megteltek a meglévő temetők, olyannyira, hogy újat kellett alapítani a városfalakon kívül: ez lett a Házsongárd. És biza, akkoriban is úgy volt, mint manapság. Egyesek magasról tettek a járványkezelési szavályokra. Mert megtehették. Ma a csúcspolitikusokat (a nemzet példaképeit, ugye) szokták maszk nélkül rajtacsípni iszogatás közben. Annak idején az arisztokraták hánytak fittyet például arra a rendelkezésre, hogy járvány idején tilos volt a városfalakon belüli temetőkbe, illetve templomokba temetkezni. A Bánffy család egyes tagjai például a Farkas utcai templomba temetkeztek, szokás szerint, pedig a hírek szerint pestisben haltak meg.

Ugye, a könyökünkön jön ki az a bizonyos saját felelősségű nyilatkozat, amelyet mostanság éjszaka kell lobogtatni, ha valamely nyomós ok mián elhagyjuk otthonunkat. Nos, annak idején is léteztek a maihoz hasonló nyilatkozatok. Egyet meg is nézhetünk, méghozzá magyar nyelvűt! A korabeli közszolgák mind hasonló nyilatkozatokat (esküt!) tettek, de mára csak az úgynevezett halottvivők esküjének egy példája maradt fenn. A halottvivő kísérte a pestisben elhunytakat szállító szekereket, de egyben sírásóként is működött. Na, hát ez az eskü elég kemény volt: „Én (...) esküszöm az élő Istenre, hogy mindenek előtt dicsérem az Ő nevét, kerülöm a részegséget, civódást, káromlást, meghajtom fejem a magisztrátus és az egészségügyi tanács, aztán a saját céhem mestere előtt. A halottakat emberséggel eltemetem, nem rabolom ki őket, jó és mély gödröket ások, megelégszem a kapott bérrel, nem keserítem a nyomorultakat, sem a városban, sem a hóstátban temetésen kívül más célból sehova be nem megyek (hacsak a tanács másképp nem parancsolja), mesterségem jelvényét jól látható helyen viselem, a (munka)társaimon kívül senkivel sem érintkezem, a családommal sem. Isten engem úgy segéljen!” Hát így volt.

A kiállítók derekasan sorra veszik a régi kolozsvári ispotályokat, kórházakat (Szent Erzsébet ispotály, Szentlélek ispotály, Szent Jób ispotály, Karolina kórház, egyetemi klinikák). Hadd jegyezzük meg itt, hogy azért a történészi-kiállítói diskurzusban némi változás állt be. Például használnak magyar karektereket, ahol kell (persze ők ítélik meg, hol kell és hol nem), de nem rejtegetik a régebbi korok emlékeit, dokumentumait sem. És ez a jó út, mondjuk reménykedve. Nem kell elrejteni, átírni, esetleg elhazudni a történelmet. Akkor válik a történelem mindannyiunké, ha elfogadjuk, sőt, tiszteljük az egymásét.

A pestis egyik igen hatékonynak kikiáltott és igen drága (vagyis csak a kiválasztottak számára elérhető) régi-régi ellenszere a theiraca nevű készítmény volt: a mindent gyógyító szer, az alkimista Béres-csepp. De ne tessék ám egy pontos receptre gondolni. Kinek mikor épp mi jutott eszébe (természetesen a tudomány és a hit szent nevében), azt keverte, gyúrta, őrölte bele a patikamozsárba: például hódherét, kígyóhúst, narválfogat, borseprőt és ópiumot, hogy legalább jó kedve legyen a betegnek, ha már meggyógyulni nem fog. És ne gondolják, hogy a csodaszert csak rég letűnt korokban használták, dehogy! A fent látható üvegcse egy nagybányai gyógyszertárból származik, a 19. századból. Igen, elírták a címkét. De attól még ugyanúgy (nem) hatott a szer.

A kiállítás készítői sorra vették a fertőző betegségeket, a kolerától a szifiliszig, a leprától a TBC-ig. És persze nem maradhatott ki a mostani pandémia hírhedt 20. századi megfelelője, a spanyolnátha-járvány. A mai grippavírusok őse 1918 és 1920 között rengeteg emberéletet követelt (a források 20 és 100 millió közé helyezik a halottak számát), ráadásul ott volt habként a tortán az I. világháború is. A járvány persze Magyarországot és Erdélyt is sújtotta. A hírek szerint ez volt az egyik nagy akadálya az 1918. december 1-i gyulafehérvári egyesülési nagygyűlés megszervezésének. Sokan épp a járványra hivatkozva maradtak távol a kor egyik legnagyobb hazai tömegrendezvényétől. Mert természetesen járványügyi intézkedések akkor is léteztek: iskolák, mozik bezárása, távolságtartás, köpködés betiltása (mondjuk, ez járványtől függetlenül is üdvös lenne). De az egyesülés gondolata többet nyomott a latban, ezért könnyen elképzelhető, hogy akár egy mai fesztiválon, egyházi ünnepségen, akkor is szépen fertőzték egymást az óhazával egyesülni vágyó derék román polgárok.

A spanyolnátha ellen nem volt gyógyszer, se oltás. A gyulafehérvári nagygyűlésre siető román polgárok például fokhagymafüzért viseltek a nyakukban. Butaság, hiszen a gyermek is tudja, hogy a fokhagyma a vámpírok ellen véd meg! Viszont a komoly orvosok is tehetetlenül álltak a járvánnyal szemben: sokat nem tehettek, nagy dózisú aszpirinkúrát írtak fel, pedig hamar világossá vált, hogy hiába. Ráadásul a jóból is megárt a sok. Az aszpirin valóban remek gyógyszer, de ha kilóra szedi az ember, hát jönnek a mellékhatások. Ugye, ez manapság is előfordul: egyesek két kézzel eszik a D-vitamint, C-vitamint, cinket, miegyebet, noha tudjuk, hogy egy adott dózison túl az egész fölösleges, csak a pénzünket költjük. A fenti kép későbbről származik, amikor az aszpirint már rendeltetésszerűen szedték az emberek a mioritikus hazában is.

Pápai Páriz Ferenc, az orvostudomány és filozófia doktora, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, ha tetszik, háziorvosa korának ismert és elismert tudósa volt. Igaz, hogy a kor orvostudománya többek között a miazmákat, vagyis a rossz levegőt, kigőzölgéseket okolta a betegségek kialakulásáért, és a gyógykezelés részeként felírta az imát (ez ma is hasznos azért), a böjtölést, a penitenciát és a tisztítótüzet is. Egyik népszerű, éppen Kolozsváron kiadott könyvének címe: Pax corporis, az az: az emberi testnek belsö nyavalyáinak okairól, fészkeiről, s' azoknak orvoslásának módgyáról való tracta. Mellesleg, Pápai Páriz nem volt a karantén feltétlen híve: ő megértéssel viszonyult ahhoz, hogy a lakosság elmenekült a pestis sújtotta településről, csak a városgazdák és orvosok távozását helytelenítette. Nekik, ugye, kötelességük kitartani a süllyedő hajón.

A végére hagytunk egy olyan dokumentumot, amely arról árulkodik, amit mostanság szinte naponta látunk, hallunk. Polgár! Te felfogod, milyen veszély fenyeget? Na, ismerős? Arafat államtitkár, Rafila professzor, Tătaru egészségügyi miniszter, Orban miniszterelnök, Iohannis elnök, mindenki ezt mondja. Különleges időket élünk! Meg kell őriznünk az egészségünket! Hogy hozzájáruljunk az ország felvirágoztatásához! Jó, ezt nem pont így mondják. Tudod, polgár, hogy minden tíz betegből egy meghal? A fenti képen látható szöveg 1947-ből származik, és a kiütéses tífuszjárvány veszedelmére figyelmeztet. Érzékenyít, ha tetszik. Persze, kicsit kommunisztikusan, de a lényeg ugyanaz. Az üzenet ma is érvényes. Figyeljünk hát oda, amennyire tőlünk telik.