Mint ismeretes, az Európai Parlament nemrég elfogadott egy állásfoglalást, amely támogatja Románia és Bulgária felvételét a schengeni övezetbe, vagyis azon európai (de nem csak uniós!) országok közösségébe, amelyek közt eltöröltek mindennemű belső határellenőrzést. Hollandia azonban régóta blokkolja Románia és Bulgária felvételét, az amszterdami parlament pedig két nappal az EP-állásfoglalás után elutasította a két ország schengeni csatlakozását – kérdés, hogy Hollandia az EU Tanácsában (amely a végső döntéshozatali szerv) is él-e a vétójogával.

A holland parlament döntése nem maradt visszhangtalan a román sajtóban, egyes vélemények szerint ami történik, az Románia „megalázása”. Nucu Morar a Republica portálon ezt írja: „Mint valami szigorú professzorok, a hollandok visszaküldenek a házifeladatainkhoz”, mert „felkészületlenek vagyunk”. Ez húsz évvel ezelőtt még hihető volt, ma már nem.

„Újabb kollektív megalázás, amit el kell viselnünk a nagy Nyugat kis politikusaitól”

– fogalmaz a szerző, aki számbaveszi, szerinte miért hamisak a Románia csatlakozásával szembeni, a korrupcióról, az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus (MCV) be nem tartásáról, az ország „felkészületlenségéről” szóló érvek.

Rengeteget utazott szerte Európában, írja, és azt tapasztalta, hogy a románok túlnyomó többsége civilizáltan, európai módon viselkedik. Mégis, másodosztályúként kezelnek bennünket, akár egy harmadik világbeli országot – ez ahhoz hasonlít, mintha egy multinacionális vállalat diszkriminálná vagy a többieknél durvábban szankcionálná román alkalmazottait pusztán a nemzetiségük miatt.

A cikkíró sérelmezi, hogy Romániát még más közép-kelet-európai országokkal (Csehország, Lengyelország, Magyarország stb.) sem kezelik egyenrangúan. Különösen fájó ez Magyarország esetében:

„Nézzék meg Orbán Viktor Magyarországát, mennyi mindent megengedett magának az EU-val szemben, beleértve a Putyinnal való nyílt szövetséget. Magyarország Schengen része, de mi nem. Ha mi csak gondolni mertünk volna arra, amit a magyarok megtettek, hogyan reagáltak volna a dölyfös nyugati politikusok?”

Egyes honfitársaink a nyugati elutasításból azt a következtetést vonják le, hogy mélyebben magunkba kéne néznünk, és leszámolnunk a korrupcióval, az igazságszolgáltatási rendszer visszásságaival. Természetesen léteznek ezzel kapcsolatos problémák, de nem fogadhatjuk el, hogy folyton sarokba térdepeltessenek, „csak azért, mert románok vagyunk”. A schengeni övezet tagjaként is küzdhetünk a korrupció ellen, annál is inkább, mert egyes nyugati államok problémásabbak ilyen szempontból.

Miközben nálunk a korrupció a közlekedési rendőr lefizetését, az orvosnak adott figyelmességet, az osztálypénzgyűjtést, a kormányzati szerződések utáni jutalékot és hasonlókat jelenti, addig Nyugaton olyan adóparadicsomokról beszélünk, ahonnan a szervezett bűnözést, a nemzetközi drogkereskedelmet, a pénzmosást finanszírozzák – egyszóval mindenki söprögessen a saját portája előtt.

Azt is az orrunk alá dörgölik, hogy egyes honfitársaink „rosszhírét keltik” az országnak – gondolhatunk itt a koldusokra, tolvajokra, prostituáltakra. Egyrészt ez a szegénység következménye, másrészt Nyugaton is léteznek ezek a jelenségek – ha beléphetnénk a schengeni övezetbe, az épp abban segítene bennünket, hogy ezek okait nagyobb eséllyel orvosolhatnánk.

A szerző akár jogosnak is tűnő felháborodását árnyalja, hogy cikkének zárlatába is belesző némi rosszízű magyarozást:

„Nagyszüleim, dédszüleim Erdélyben születtek, amikor az még az osztrák-magyar birodalom része volt. Hiába voltak ott ősidőktől fogva, a megtűrt nemzet státusa jutott nekik. Furcsamód, mintha megállt volna az idő, ma én is az EU megtűrt állampolgárának érzem magam.

Mi Európában élünk, mióta nemzetként megszülettünk. Senki nem rakhat ki bennünket innen. Emeljük fel a fejünket és követeljük a jogainkat, amelyek járnak nekünk. Emeljük fel a hangunkat, ne hagyjuk magunkat megalázni. Nem vagyunk holmi megtűrtek Európában.”