„El akarjuk mondani a saját igazságunkat” – interjú az Álljunk meg! zenekar frontemberével

Aki egy kicsit is jártas a kortárs erdélyi magyar könnyűzenében, biztosan találkozott már a 2020 októbere óta működő Álljunk meg! zenekar nevével, s ha nem, akkor most érdemes lesz figyelni. A Dénes Magor (ének, gitár), Kisgyörgy Hunor (gitár), Novák Dávid (dobok), Dénes Dorottya (cselló) és Demeter Gergő (basszusgitár) alkotta sepsiszentgyörgyi ötösfogat feltűnt az Erdély dala című tévés vetélkedőben, a Székelyföldi Peron tehetségkutatóról elhozták a második díjat, közben két kislemezt is összehoztak, s jelenleg épp egy ötállomásos turné keretében mutatják be saját szerzeményeik legjavát. Dénes Magorral, az együttes frontemberével, dalszerzőjével beszélgettünk.

Remélem, még nem undorodtok a névválasztást firtató kérdésektől. Olvastam rólatok, hogy egy péntek esti fricskának állítottatok emléket vele. Megosztanád a sztorit?

Igen, ez a névválasztással kapcsolatos kérdés gyakran előkerül. A basszusgitárosunk, Gergő szájából hangzott el egy péntek estén, ami a tervezettnél hosszabbra sikeredett – pedig hát a péntek estéket általában hosszadalmasra tervezzük –, hogy ideje lenne megállni. Az „Álljunk meg!” először a szűk baráti körben vált amolyan szállóigévé, majd amikor a zenekari berkekben bekövetkezett a névválasztási krízis, mindannyian éreztük, hogy ezt annyira elültettük a fejekben, hogy végül ezt választottuk névnek.

Fussuk le a másik kötelező kört is, mindjárt az elején: ha műfaji besorolásról faggatnak, mit szoktál válaszolni?

Az igazság az, hogy erre sosem tudunk pontos választ adni. Egy kicsit indie rock, egy kicsit alternatív rock, pop és folk elemekkel fűszerezve – ezekből az elemekből táplálkozik a zenénk. Nem érzem úgy, hogy be lehetne minket skatulyázni.

Harmadik éve működik az Álljunk meg! Hogyan indult a projekt?

A zenekar Sepsiszentgyörgyön alakult, 2020 őszén. Egy olyan projektet szerettünk volna összerakni, amely saját dalokról szól, a saját hangunkon szólal meg. A zenekarban jelenleg öten vagyunk, de jelenleg négy különböző városban tanulunk. Én és Gergő Budapesten, Dorottya – a húgom – Sepsiszentgyörgyön, Hunor Kolozsváron és Dávid Marosvásárhelyen aktivál. Mára amolyan diaszpóra-zenekar lettünk, hiszen a Kárpát-medence különböző pontjairól indulva gyűlünk össze.

Nincs megállás: Dénes Magor akcióban, hazai pályán (Fotó: Kanyó Bernadett/Facebook)

Így végképp nem könnyű egy zenekart összefogni. Hogyan tudjátok egyeztetni a közös munkát?

Rengeteg áldozattal jár, sok időt vesz igénybe, hogy megszervezzük a zenekar működését, a próbákat, a felvételeket és persze a fellépéseket. Rengeteg kilométert és egyetemi hiányzást kell bevállalni ahhoz, hogy a zenekar is aktív maradjon a tanulás mellett. Nyilván a technika felgyorsítja és megkönnyíti a kommunikációt, az ötletelést, a közös munkát.

Fel tudod idézni azt a nagy pillanatot, amikor eldöntötted, hogy muzsikálni szeretnél, a színpadon a helyed?

Édesapám hatására kezdtem el zenélni. Gyerekkoromban mindig jelen volt a zene az otthonunkban. Mindig csodálattal hallgattam édesapámat, ahogyan játszik, aztán megkértem, tanítson meg egy-két figurát a gitáron. A dalok írása szimultán indult az első pár akkord megtanulásával. Már akkor is volt bennem egy erős önkifejezési vágy, hogy elmondhassam a történetem, az igazságom a világnak. Akkor döntöttem el, hogy én ezzel komolyabban szeretnék foglalkozni, amikor először színpadon álltam. Akkor elkapott egy érzés, amit azóta sem tudtam megunni, sőt mindig várom, hogy újból érezhessem. Amikor elkezdtem játszani, minden mást ki tudtam zárni. Érdekes, katartikus érzés embereknek zenélni.

Tudnál mondani pár előadót, aki inspirál, akikre felnézel?

Az első zenekar, amely beugrik, és szerintem minden könnyűzenében mozgó muzsikus számára inspiráció, még akkor is, ha nem tud róla: a Beatles. Kétségkívül ők azok, akik lefektették az alapjait annak, amit ma könnyűzenének nevezünk. Lehet szó hip-hopról, trapről vagy metálról, valamilyen szinten ez mind visszavezethető oda. Csodálatos életművet hoztak össze viszonylag rövid idő alatt, engem nagyon inspirál. Másodikként a Hiperkarmát nevezném meg – ez egy viszonylag friss szerelem, s bár korábban is találkoztam vele, igazán most tudtam csak megérteni. A szövegek csodálatosak, őszinték és szókimondóak, dallamos köntösben. Most jelenleg talán ez a két zenekar a kedvencem, de persze több más előadót is hallgatok, kedvelek.

Megnehezítem a dolgod. Meg tudnál nevezi három lemezt, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?

Legyen az egyik a Hiperkarma első albuma, aztán a Let It Be a Beatlestől, a harmadik pedig legyen a Dicsőség című lemez lenne a 30Y-tól.

Kanyarodjunk egyet még. Hogyan zajlik az alkotási folyamat az Álljunk meg! „műhelyében”? Nálad van a karmesteri pálca?

Rendszerint én hozom a dalvázat és a szöveget, az alapokat, de a hangszerelést együtt dolgozzuk ki, mindenki hozzáteszi a saját „hangját”. A stúdióban aztán Alin Nicuță (a 4S Street frontembere – szerk. megj.) segítségével véglegesítjük a dalokat, ő segít a felvételezésben, és producerként is hozzájárul a végeredményhez. Eddig 11 dalt publikáltunk, de folyamatosan dolgozunk újabb szerzeményeken.

Volt olyan dal, melynek az elkészülte után úgy érezted, ezzel elégedett vagy, a zenekar itt megtalálta a saját hangját?

Igen, mostanában egyre gyakrabban érezzük ezt. Hármat is mondanék: Blaha Lujza, Ég veled és Amit magaddal hoztál – ezek most a kedvenceim. Rengeteg céllal vágtunk neki a zenekarosdinak, kiadtunk már két kislemezt – a Kék teve, majd az Amit magaddal hoztál című EP-t –, és érik az első nagylemezünk is.

Hogy érzed, hogyan fogadta a közönség a dalaitokat?

Szerintünk nagyon jól. Koncerteken gyakran tapasztaljuk, hogy éneklik ezeket a dalokat, ami számunkra a lehető legpozitívabb visszajelzés. Nyilván nem lehet mindenkihez szólni, tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudunk minden ízlést kielégíteni.

Közönségkedvencként jutottatok be az Erdély dala döntőjébe. Hogyan éltétek meg ezt a vetélkedőt?

Nagyon jó élmény volt ez a zenekar számára. Először is óriási megtiszteltetés volt látni és érezni az emberek támogatását. Számunkra még mindig felfoghatatlan, mennyi ember szavazott ránk, hogy bejussunk a döntőbe. Betekintést nyerhettünk a profi háttérmunkába, a tervezésbe, a szervezésbe, a műsor is nagyon színvonalas volt. Csodálatos embereket ismertünk meg, és mindig hálásak leszünk ezért az élményért.

Beszavazóshow: Az Álljunk meg! az Erdély dala című műsorban

Egy remek lehetőség volt arra, hogy a feltörekvő zenekarok is bemutatkozhassanak egy nagyobb nyilvánosság előtt. Amúgy mit gondolsz, az említett lehetőséget leszámítva adottak a feltételek ahhoz, hogy az erdélyi prérin szárnyakat bontogató fiatal együttesek megtalálják a közönségüket?

Egyre több a bemutatkozási lehetőség – az Erdély dala is ide tartozik –, de rengeteg fesztiválunk is van. Idehaza is eléggé telített a piac feltörekvő zenekarokkal, így nyilván nehéz minden zenekarnak kitűnni a „tömegből”. Ritkán, de van példa arra is, hogy valaki itthonról indulva jelentős sikereket érjen el, de az például örvendetes, hogy egyre több zenekar tud színpadra lépni a határon túl is. Mi személy szerint igyekszünk minden lehetőséget megragadni, hogy minél több embert elérjünk. Ami igazán nehéz célkitűzés, hogy Magyarországot is meghódítsa egy zenekar, de ez legalább olyan kemény meló onnan indulva, magyarországi zenekarként is.

És mi kell hozzá szerinted?

Rengeteg munka és kitartás. Azt gondolom, hogy rengeteg módszerrel el lehet jutni az emberekhez. Ahogy hozzánk el tud jutni egy szám, úgy próbálunk mi is eljutni másokhoz, megragadva az éppen adott lehetőségeket. El akarjuk mondani a saját igazságunkat, őszinte, hiteles dolgokat akarunk közölni. Mindezt a legjobb tudásunk szerint próbáljuk „becsomagolni”, meghangszerelni, és bízunk abban, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Számos faktor közrejátszik abban, hogy valaki szintet lépjen – szerencse, internetes algoritmusok, tehetség, munkaszellem –, de ha tudnám a nagy titkát ennek, akkor lehet, hogy már nagyszínpadon játszanánk minden fesztiválon, főműsoridőben. Látjuk az organikus és lassú de folyamatos növekedést, és hiszünk abban, hogy visz az út valamerre.