Az előrejelzések szerint az utolsókat rúgta a többhetes kánikula, így okkal reménykedtem abban, hogy az óradnai látogatásommal egy nappal megkurtítom a lassan elviselhetetlenné váló kolozsvári hőhullámot. A Radnai-havasok déli, a Borgói-hegység északi lábánál található nagyközség fekvése rendes esetben biztosítékot jelenthetett volna a hűvösebb nappalokra és éjszakákra, de hamar kiderült, hogy a rendkívüli idők ezt a nagy múltú hegyvidéki települést sem kímélik.  

Piacnap volt szombaton, de mintha búcsú lett volna. A központ tele emberrel, akik annyira körbeállták az autót, hogy csak a Google Mapsen láttam, merre kanyarodik az út. Sok mindenre számítottam, de a pezsgés, még ha vásárnapi is volt, meglepett. A vendéglátóim portája előtti részre is árusok telepedtek, akik készségesen odébb pakolták portékáikat, hogy beállhassak az udvarra. Jókedv, energia, élet áradt a tikkasztó hőségben is, amit önkéntelenül átvesz az ember.

Szőke Kálmán nyugdíjas bányamérnököt és Strâmbu (lánykori nevén Osztrovszki) Erzsébet nyugdíjas könyvelőt korábbról ismerem, évekkel ezelőtt folytattunk tartalmas eszmecserét a radnai szórványmagyar közösség múltjáról és jelenéről. Néhány hónapja kerestem meg őket ismét azzal a kéréssel, hogy szeretnék egy útiriporttal egybekötött interjút készíteni velük. Arra voltam kíváncsi, miként emlékeznek a korábban életerős radnai magyar közösségre, milyen körülmények között élhető meg helyben a magyar identitás, és van-e magyar jövő a Nagy-Szamos két partján.  

A bőséges ebédet követően javasoltam a házigazdáimnak, hogy akár bele is vághatunk a beszélgetésbe, de a nagy hőség és a jóllakottság mindenkivel azt mondatta, hogy halasszuk estére a társalgást. A fennmaradó időben bejártam a központot, az egyik helyi kocsmát is útba ejtve, ahol roppant barátságos helyiek fogadtak.

Néhány órát eltöltve a központban, az utcákat járva, feltűnt, hogy egymást érik a BMW-k, nagy a forgalom, mindenki sürög-forog. Az üzletekben mosolygós, segítőkész a kiszolgálás, önbizalom és tettrekészség sugárzik a szembejövőkről. Mint megtudtam, a hatezer lakosú község férfi lakosainak tekintélyes hányada Spanyolországban, Olaszországban dolgozik, az itthon maradtak a faiparban találták meg a számításaikat. 

Rendhagyó történelemóra 

Óradna (románul: Rodna) neve az ősszláv ruda (érc) főnévből származik, és az egykor itt működő ezüstbányára utal. Első említése egy 1235-ös óorosz krónika kétszáz évvel későbbi másolatában található. A 12. században betelepített német bányászok által lakott Radna az Árpád-kori Magyarország legjelentősebb ezüstlelőhelye volt, és Erdély legnépesebb, legfontosabb települései között tartották számon. Az 1241-es tatárjárás, vagy pontosabban szólva: a mongoljárás során az első nagy település volt, amit a földdel tettek egyenlővé.  

A tatárjárással kapcsolatos történetek gyerekkorom óta lenyűgöztek. Az 1991-ben bemutatott Julianus barát tévéfilmsorozatot többször megnéztem a kilencvenes évek közepén, majd Rogerius mester Siralmas Énekét lapoztam nagy érdeklődéssel. Idővel a korszakról szóló regények és történeti munkák is sorra kerültek, különösen az erdélyi vonatkozásokat kerestem nagy buzgalommal. Radna neve rendre előfordul a feljegyzésekben.  

Ahogy Rogerius írta:  

„Kadan király Oroszország és Kunország között az erdőkben háromnapi utat megtéve, elérkezett a gazdag Radnához, a németeknek magas hegyek között épült városához, a király ezüstbányájához, amelyben a nép megszámlálhatatlan sokasága tartózkodott. De mivel ezek harcos emberek voltak, és fegyverekben sem szenvedtek hiányt, miután meghallották azok megérkezését, a városon kívül, az erdők és hegyek között kimentek eléjük. 

Kadan pedig, meglátva a fegyveresek sokaságát, hátat fordított nekik, megfutamodást színlelve. A győzelemmel visszatérő népek ekkor letéve fegyverüket kezdtek a bortól lerészegedni, ahogyan a németek dühe ezt megköveteli. De a tatárok, hirtelen visszatérve, mindenfelől bevonultak a városba, mert annak sem árkai, sem falai, sem semmiféle erődítményei nem voltak. És noha innen is, onnan is nagy öldöklés támadt, amikor a nép látta, hogy nem tud nekik ellenállni, kegyelemre megadta magát mindenestül. De Kadan, miután a várost védelme alá vette, Aristaldot, a város ispánját, hatszáz válogatott német fegyveressel együtt besorozta saját katonái közé, és megindult velük az Erdőn inneni vidékre.” 

A feljegyzések szerint a mongolok négyezer lakossal végeztek. Ez a szám önmagában is jelentős méretű településre utal, és erről tanúskodik az ortodox templom mögötti középkori szerzetesi templomrom is, amely impozáns méretű egykori épületet feltételez.

A feltárások alapján a középkorban egy kéttornyos, háromhajós bazilika állt Radnán. A jobboldali torony keleti fala áll, valamint a nyugati kapu ma is áll. Az egykori templomszentélyt a tatárjárást követő évtizedekben építették újjá a romokból. Mivel a templomrom alatt II. István korabeli pénzérméket találtak, így biztosra vehető, hogy az épület az uralkodó 1172-es halála előtt épült. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet előbb a domonkosok, később a ferencesek birtokoltak. A jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. Az óradnai plébános a radnaborbereki és a naszódi híveket is szolgálja.    

A tatárjárás követően épült fel a közelben Radna vára, majd a kivéreztetett település egy rövid időre visszanyerte korábbi jelentőségét, de a 14. században végleg a háttérbe szorult Körmöcbányával szemben.  A következő században lakatlan településként is számon tartották, majd az ólomércbányászat elindulása újabb telepítéshullámmal járt. Az 1700-as évek derekán osztrák, lengyel és magyar bányászok érkeztek, akikhez később szlovák és cipszer munkások csatlakoztak. 

A határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét, így a kolostortemplom melletti területen építették fel a görögkatolikus templomot is. A román határőrök megjelenésével vált Naszód vidéke román többségűvé. A források számos konfliktusról tesznek említést a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Ekkor több magyar család hagyta el a települést, Máramarosban és Moldvában telepedtek le.  

1966-ban majdnem kétszer annyian vallották magukat magyar nemzetiségűnek, mint magyar anyanyelvűnek, és ez a tendencia máig tetten érhető az egyre sorvadó magyar közösségben.  

Enyhült valamelyest a kánikula, a hegyekkel körülölelt Óradnán korábban megy le és később kel fel a nap.  

Osztrovszki Erzsébet 1947-ben született Radnán, akárcsak a nagyszülei. Édesanyja Borbereken, édesapja Radnán született. 1953-ban iratták be magyar elemi iskolába, amit körülbelül tizenötön kezdtek el, de a hetedik osztály már csak tízen fejeztek be. A bátyja még magyarul végezte az iskolát, de az öccse csak az első négy osztályban tanulhatott magyarul, mivel 1965-ben megszűnt a magyar oktatás. Az osztályok létszáma akkor már csak tizenöt fő volt. 

„Édesanyám sírva jött haza, hogy az öcsém már nem járhat magyar iskolába, csak románba. 1965-től 2000-ig nem sikerült visszaállítani a magyar oktatást. Nem volt elég diák, nem volt akarat sem. 2000-ben óvodával kezdtük újra. Nehezen találtunk óvónőt és tanítót, akik Radnára jöttek volna, mert messze van a magyar közösségektől. 2005-ben, amikor RMDSZ-es tanácsos és egyháztanácsos is voltam, sikerült beindítani az első két osztályt. Az igazgató magyarul is beszélt, jól tudtunk együttműködni. Az első két évben nehezen ment, de sikerült biztosítani a szükséges gyereklétszámot. Az első tanító a kolozsvári Szekerán István volt, őt hamarosan követte Bauer-Madarász Ilona.” 

A biztató kezdetet nem követte hasonló folytatás, mivel 2010 után csökkent a gyereklétszám, ami odavezetett, hogy 2015-ben megszűnt a magyar óvoda, és 2017-ben a magyar iskola ajtajára is végleg lakat került.  

„Amikor összeírtam a leendő első osztályosokat, sikerült 12 gyereket találni és a szüleiket meggyőzni, hogy írassák be őket a magyar iskolába. Kérvényt írtam az igazgatónak, amelyhez csatoltam a szülők aláírását és a gyerekek adatait. 2017 nyarán még reménykedtünk, de ősszel, az iskola megkezdése előtt, a szülők azt mondták, hogy nem mehetnek magyar iskolába a gyerekek, mert a román tanítók közölték, hogy nincs magyar oktató, így a gyerekek kötelesek román iskolába menni. Az igazgató minden szülőhöz elküldte a román tanítót, hogy közölje velük: nincs más lehetőség, mint a román iskola. Ez nagy csalódás volt, sírtam is eleget.” 

Elmondása szerint a magyar iskola ügyén az sem segített, hogy a templomban 2012 óta csak románul folyik a prédikáció, a miséken is háttérbe szorult a magyar nyelv.  

Erzsébet 2005-ben hozta létre az Óradnai Magyar Közművelődési Egyesületet, hogy támogassák a helyi magyar kultúrát és megszervezzék a radnai magyar napokat. Kezdetben nagy volt a lelkesedés a magyar napok iránt. Sokan érkeztek Besztercéről és Salgótarjánból is, akikkel közösen emlékeztek évente az 1944. január 13-i Nagy-Pietroszon történt lavinaomlásban elhunyt salgótarjáni síjárőrcsapat tagjaira.

Azonban az idő múlásával egyre kevesebben vettek részt a rendezvényen, és a salgótarjáni kapcsolat is meggyengült. 2017-ben, a 13. magyar napokat már csak egy maroknyi ember szervezte, főleg azok a fiatalok, akik 2005-ben kezdték a magyar iskolát. Ők már középiskolát végeztek, sőt voltak köztük egyetemisták is. Annak ellenére, hogy mindenkit meghívtak, már alig volt érdeklődő, így nem volt értelme folytatni. Erzsébet ekkor döntött úgy, hogy megszünteti az egyesületet.   

Kérdésemre, hogy körülbelül hányra tehető a magyarul beszélő radnaiak száma, azt válaszolja, hogy a 75 év felettiek, akik 1965-ig magyar iskolába jártak, beszélnek magyarul. A mai generációk tagjai közül csak nagyon kevesen, talán öt-hat gyermek beszéli a magyar nyelvet.   

„Összesen húsz-huszonöt magyarul beszélő maradt a településen, és csak a templomban találkozunk vasárnaponként. Ott is kevesen vagyunk, körülbelül negyvenöt-ötven ember jár rendszeresen misére. Ünnepekkor többen vagyunk, de a többség már nem beszéli a nyelvet.

A családomban mindig büszkék voltunk a magyar gyökereinkre. Édesapám büszke magyar ember volt, azt akarta, hogy tanuljunk, beszéljünk magyarul. Sajnos sok magyar tanító és tanár sem támogatta a magyar iskolát, és ez nagyban hozzájárult a helyzet romlásához.” 

Az itteni magyarság néhány tucat ember, aki magyarnak tartja magát, de a magyarsága tulajdonképpen sehol, még otthon sem nyilvánul meg, hisz ott sem beszélnek magyarul – veszi át a szót Szőke Kálmán, aki szerint rajtuk kívül egy családban van magyar szó, és néhány özvegyasszony, ha összefut az utcán, szólítja meg egymást magyarul.  

A bányamérnök hangsúlyozza, hogy Óradnára mindig is jellemző volt a többnemzetiségű lakosság.  

„Az Osztrák-Magyar Monarchia minden szegletéből érkező bányászok és mesteremberek idővel elmagyarosodtak. Ők három ár telket kaptak, ezek mind a mai napi megvannak. A román határőrök már hektár földeket kaptak, érkezésükkel két párhuzamos társadalom alakult ki. Az ő birtokaik is léteznek mind a mai napig. Az idők folyamán aztán ez a két társadalom fokozatosan összeolvadt.” 

Szőke Kálmánt az egyetem után 1969-ben helyezték ki Óradnára, ahonnan 1975-ben Tordára került, majd közvetlenül a rendszerváltás után tért vissza. A földtani kutató és feltáró vállalatnál (román rövidítése IPEG) dolgozott, az alkalmazottak száma a hetvenes évek elején elérte a háromezret. A 2006-ban bezárt bánya fénykora a nyolcvanas évekre esett, már nem tudták fenntartani azt a kitermelési hozamot, amivel versenyezni tudtak volna a világpiacon. Nemesércekből, aranyból, ezüstből, rézből, valamint lítiumból, ólomból, cinkből bányászták a legtöbbet.  

Amikor Strâmbu Erzsébet az óradnai bányánál kezdett el dolgozni könyvelőként, a kollégái hozzá fordultak segítségért, ha az 1954 előtti alkalmazott nyilvántartásokat kellett böngészni. Ezek az űrlapok magyar nyelvűek voltak, több magyar nevet is tartalmaztak.  

„A Debreczeni vagy a Szabó vezetéknevek mellett, gyakran előfordult a Tankovics és a Stecz vezetéknév is. Ezeket nem tudták kiolvasni a kollégák, és a régiségi bizonylatok kiállításakor engem hívtak. 1955-től tértek át a román nyelvű formanyomtatványokra, holott a magyar bánya már 1933-ban bezárt. A bányászokat elvitték Nagybányára.” 

Mennyire hiányzik a magyar közösség, hogyan tudják megélni a magyar identitást a mindennapokban?  

Idős korára az ember elszigetelődik, az idősek már ilyen szempontból igénytelenek – mondják. Korábban gyakran jártak Besztercére a magyar ismerősökhöz, manapság már sokkal kevesebbet utaznak, akkor is inkább a mezőségi, aranyosszéki rokonokhoz. Többnyire telefonon tartják az ismerősökkel a kapcsolatot.  

„Ha most lennék negyvenéves, nem maradnék itt. Elköltöznék mondjuk Vistába, ott mindenki magyarul beszél velem”

– mosolyog Strâmbu Erzsébet.  

Vége a radnai magyar világnak? – kérdezem.  

„A lényeg, hogy elvesztünk”

– zárja rövidre Szőke Kálmán.