Az egyszerű nagyszerűségünk időnként a kollektív hülyeségünk – ezzel magyarázta Vida Gábor legújabb könyvének, az Egy dadogás történetének sikerét. Meg persze a Magvető Kiadó marketingjével, de az korántsem olyan izgalmas, mint a közös, de magunk és egymás elől is titkolt traumáink.
Miközben ő csak a saját dadogásának mélyen személyes történetét írta meg, mióta ez napvilágot látott, sokan számoltak be neki hasonló traumákról vagy családi konfigurációról. És a problémák szőnyeg alá söprésének nagy erdélyi hagyományáról – derült ki a regény múlt heti könyvbemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban, ahol még nem derültünk ennyit a magunk vagy a más baján. Vida Gábor egyáltalán nem keseredett bele abba, amit a szőnyeg alatt talált, sőt: felszabadította a takarítás, kedvvel és sok iróniával mesélt róla.
Addig jártunk a szőnyegen, amíg az elkopott, és ott maradt az, amit alá söpörtünk
– válaszolta az író beszélgetőtársának, Márton Evelinnek arra a kérdésére, hova kellett eljutnia ahhoz, hogy megírja a besöpört dolgait.
A személyes fordulat negyven éves kora után következett be, mesélte. Egy „nyűgösebb korszakában” pszichológust keresett fel, aki rámutatott, hogy Vida nem hónapok óta – ahogy ő érzékelte –, hanem évek óta nem alszik normálisan. A pszichoterápia első szakaszában jött rá, „mennyi minden van itt elásva” azon kívül, amit eleve sejtett – úgy, hogy messze nem ő Erdély legtraumatizáltabb személye.
Vida Gábor író, a Látó irodalmi folyóirat szerkesztője | Fotók: Szabó Tünde
Hasonló határátlépésnek tartja Kincses Réka 2006-os dokumentumfilmjét, amelyet édesapjáról, Kincses Elődről forgatott Balkán bajnok címmel. Ez is azt vizsgálja, hogy ha adott egy balhé, egy család, egy énkép és egy nyilvánosság, akkor mit és hogyan tud ebből elmesélni egy családtag.
Saját dadogását eleinte nem is érzékelte,
illetve nem azt érezte, hogy valami baj lenne vele, mesélte Vida. Arra emlékszik, hogy négy éves kora körül vitte el az édesanyja először orvoshoz, onnantól alakult ki benne egyféle betegtudat. Később úgy mondták neki, hogy gyengék az idegei, és gyakran jártak be vele orvoshoz, pszichológushoz vagy gyógyszerekért Aradra.
Dadogása tulajdonképpen az állandó szekatúra miatt tudatosult benne: beszéd közben megállították, rászóltak, ismételni kényszerítették, vagyis szankcionáló módszerekkel próbálták korrigálni, megtanítani a „helyes” beszédre.
Felolvasás, versmondás akár a templomban is flottul ment, mesélte, de ha például fagyit akart venni, akkor egy idő után megvárta a román eladónénit a boltban, mert gyorsan rájött, hogy románul nem dadog. (Mert az anyanyelvi és az idegen nyelvi központ nem ugyanott található az agyban – tanulta meg később.)
A dadogással járó frusztrációk vele együtt nőttek. Zavarta az iskolában, ha nem tudott elmondani valamit (de nem voltak rossz jegyei, a tanárai írásban is elfogadták a válaszokat), aztán jött a kamaszkor, amikor egy szál pattanás is kész tragédia, ha oda kell menni egy lányhoz, nem hogy a dadogás.
A világ olyan kell legyen, mint nálunk otthon
– foglalta össze az író nagyapja, majd édesapja örökölt/tanult életérzését egy zárt, paraszti vagy kisvárosi világban, ami megakadályozta, hogy elfogadják a nagyobb változásokat, és folyamatos frusztrációkat okozott.
Amikor a szülei Arad mellől átköltöztek a Nyárád mentére, 20 km-re attól, ahol ő felnőtt fejjel letelepedett, édesapja az összes diszkomfort érzését belevetítette a szépséges tájba, és arra a következtetésre jutott, hogy itt mindenki hülye – fogalmazott a lehető legegyenesebben Vida. Aki elég sok helyzetben megtapasztalta, milyen nehezen viseljük a másságot: amikor gyerekként a baróti nagyszüleinél nyaralt, a bihari í-zést és az alföldi diftongusokat röhögték ki, amelyekkel odaérkezett, majd otthon a székely kiejtését, ami ott ragadt rá.
Márton Evelin és Vida Gábor a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban
Ez egy light-os családtörténet Erdélyben, értékelte a sajátját, ahhoz képest mindenképp, hogy a könyv megírása óta hányan jöttek oda hozzá elmesélni a családi szőnyeg alá sepert erőszaktörténeteket. El se tudjuk képzelni, mondta, milyen gyakori az a Székelyföldön, hogy 8-10 éves kislányokat a szomszéd vagy a nagybácsi vagy a nagypapa megerőszakolja. Hagyomány ez, amelyről tudomása és tapasztalata van az anyáknak és a nagymamáknak is.
„A szava parancs bivalynak, asszonynak, gyermeknek, és hát ez az értéksorrend”
– olvasta fel Márton Evelin Vidának az emberre is ostort emelő nagyapját leíró sorait. Azt, hogy a családfő tárgyként vagy hasznot hajtó állatként kezeli saját családtagjait, Vida arra a vadkapitalizmusra vezeti vissza, ami a 19. század végén, a kiegyezés után tört be Erdélybe.
Amikor a parasztember rájön arra, vagy rászorítja a modernizálódó agrárvilág, hogy megéri árut, pontosabban a család, a közösség, a tájegység fenntartásához szükségesnél több(let)et termelni, sokkal fontosabb lesz számára a felhalmozás, mint a megélhetés egyik betakarítástól a másikig. Még egy darab földet akarunk, még egy lovat, gyereket kitaníttatni vagy megszabadulni tőle, ha nem hajt hasznot, illusztrálta az író saját, hangsúlyozottan nem tudományos elméletét.
Állítása szerint a kapitalizmus által kevésbé áthatott közösségekben a gyerekeket sem hajtják ennyire, mint a többlet, a fölösleg előállításába becsábított társadalmakban, ahol a gyerekeket, főleg a gyenge gyerekeket tekintik a legkevésbé értékesnek, ő áll a családi hierarchia legalján.
Legalább száz éve ugyanazokkal a mentális gátakkal és lelki zárványokkal élünk,
csak a technika fejlődött körülöttünk, véli az író, aki szerint Székelyföld modernizációja az első világháborúval lezárult, a román állam nem költött rá semmit egészen a hatvanas évekig, és azóta sem kaptunk eszközöket se az egyéni, se a nagy közösségi traumák (Trianon, 1956, háborúk és rendszerváltások sorozata a 20. század folyamán) feldolgozására.
Emiatt a generációk közötti törést sem tudjuk áthidalni, az ’56-ot fiatalon átélt szülei rendesen féltek a Ceaușescu-rendszerben, amit ő már a ’80-as években nem tudott olyan komolyan venni, illusztrálta Vida saját – egyszerre kalandos, abszurd és nyomasztó – katonasztorijaival is azt, mekkorát fordult a világ akár ugyanabban a rendszerben.
A közönség minden ülő- és állóhelyet megtöltött a könyvesboltban
Az viszont nem változott, hogy az érzelmeinkről, azok megéléséről nagyon nehezen tudunk beszélni. A nők talán kicsivel jobban – vélte az író. Ítélkezni tudunk, Vida is gyakran hallja az ingázóbuszon a srácokat annyival elintézni egy szakítást, hogy a „Mari egy kurva”, de arról, hogyan éljük meg a szerelmet vagy a párkapcsolatot például, dadogva sem tudunk beszélni.
A gyönyörű szerelmi népköltészet megvan, egy idő után már a szexről is tudnak mindent az emberek, de arról keveset, ami a „fenékig tejfel” és a „sok a vodka” között van, mondta Vida. Ahogy a generációk, úgy a kapcsolatban, házasságban élő párok közötti kommunikáció is gyakran és végletesen elakad, elcsúsznak egymás mellett az emberek, valódi kommunikáció helyett egymás szekálása állandósul, a problémacsomagokat pedig tabusítjuk.
És aztán nem tudunk mit kezdeni például egy stabil házasságban, pontosabban mellette fellángoló érzelmekkel, sőt lassan nyelvünk sincs az érzelmi világunk feldolgozásához. Igazából a jó szerelmi történetek is hiányoznak az erdélyi irodalomból Vida szerint, amelyek a szerelem fantasztikus, repítő oldalát is megragadnák.
„Szerelmes regényt írok legközelebb” – lovallta bele magát nyilvános ígéretbe Vida Gábor a beszélgetés végén, ahol kiderült, nemcsak az olvasók értékelik azt, ahogy megírta saját (de sok emberrel közös) dadogásának történetét: Vida Gábor megkapta érte és a hétvégén vette át a Déry Tibor-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák.