Nacionalizmusban a románok, kosárlabdában a magyarok nyertek

A motozás volt a legbiztosabb jele annak, hogy az Európa-bajnokság legkeményebb mérkőzésére érkeztünk a Szamos-parti sportcsarnokba, a sajtónak fenntartott bejáraton ugyanis eddig csak a nyitónapon néztek bele a biztonságiak a csomagjainkba.

Pedig ekkor még a kolozsvári csoport szurkolói szempontból legnyugisabb meccse, Montenegró és Csehország összecsapása előtt jártunk, amelyet a délszlávok nagyon simán nyertek meg – a magyarok megnyugtatására, a csehek ugyanis ezzel végképp kiszállták a továbbjutásért folyó harcból.

Fotók: Manases Sándor

A nap második meccsén a spanyolok először kellett keményen megdolgozzanak a sikerért, de a horvátokat is sikerült legyőzniük, és ezzel bebiztosították a csoportelsőséget. Ekkor már a csarnokon kívül egy magyar zászló elégetésével beindult a háború, amely a csarnokban hamar átment verbális szintre: mindkét tábor lelkesen bozgorozott, trianonozott és szarromániázott.

A FRB által várt ötezer vendégdrukkernek ugyan a fele sem volt a csarnokban, viszont miközben a kemény magokat jól elválasztották egymástól, a hosszanti lelátón elfért egymás mellett mindkét csapat zászlós szurkolója. A himnuszokat ugyan senki sem fütyölte ki, de a feketepólós ultrák mindkét oldalon hátat fordítottak a pályának és a középső ujjak emelkedtek a magasba, amikor az ellenfélé hangzott fel.

A teltház nem jött össze, főleg a magyaroknak fenntartott szektorokban maradtak üres helyek, de a szebeni bérszurkolók is késve futottak be és rögtön megpróbálták átvenni az irányítást az U ultráitól, aminek az lett a vége, hogy a két román kemény mag többször is más-más rigmusba kezdett. Az is hamar kiderült, hogy a lelátók nyugodtabb részén ülők között is jelentős részben vannak magyarok, akik azért fel-felugráltak kedvenceik kosarainál. Hogy pedig a meccsre ottragadt féltucatnyi spanyol kinek szurkolt, azt csak ők tudják. Az egy szem bennmaradó horvát legalább beült a magyar szektorba.

A „Ki a magyarokkal…” rigmus kissé meglepő módon csak az első félidő utolsó percében került elő (addig jóval obszcénabbak is voltak), ekkor már 6 ponttal vezettek a gyengébben kezdő magyarok. Mert a magyarok zavartalan gyalázása (a hangosbemondó egyszer sem szólt rá a román szurkolókra – ennél még a Liga 1-ben is civilizáltabban mennek a dolgok) közben egy kosármeccs is zajlott a pályán, a kosarasokra egy pillanatig sem ragadt át a lelátók feszültsége.

Az első negyedben még vezetett a román csapat, de amikor Hanga Ádám beindult, azonnal fordult az állás, és onnan kezdve a magyarok biztosan tartották 6-8 pontos előnyüket. A magyar védelem a románok sztárját, Vlad Moldoveanut is megfékezte, így Andrei Mandache magára maradt a pontgyártásban, miközben Hanga mellett Vojvoda Dávid is szórta a kosarakat. 

A negyedik negyedben egyre jobban lehetett hallani a magyar szurkolást is (a sajtószektor pont a román ultrák kakasülője előtt van, ezért őket nehezebb volt hallani), és mikor felcsendült Az éjjel soha nem érhet véget…, már Ivkovic szövetségi kapitány vezényelte a tábort. A végére a magyar ultrák is cigányoztak egyet, amire a román oldal is turbónacionalista üzemmódba kapcsolt, de a meccs addigra már eldőlt: a magyar válogatott a csütörtöki záróforduló előtt bebiztosította továbbjutását az Eb isztambuli egyenes kiesés szakaszába. Meg is kapták jutalmul újra a Himnuszt, amelynek már vége felé tartott a magyar kórus, amikor a román kemény mag rájött, hogy miről is van szó, és pfújolni kezdett. Addigra már a magyar legények rég pacsizgattak rajongóikkal.